91 éve lesz , hogy a Friss Újság leközölte: meghalt Lámpás Rudi, aki hosszú éven át kísérte a a sötét Kereszt térről, az Albecker féle vendéglőból a kapatos vendéget a fényben fürdő a Rác-fürdőig,a villamos végállomáshoz. Rudi bácsi a maga idején fogalom volt. Ma is elkelne egy lámpás ember, aki az újságok terjesztette sötétséget és homályt a maga egyszerű eszközeivel- mécsesével -eloszlatná , hogy tisztán lássunk a világ dolgaiban
Ezt egy illuminált állapotban botorkáló külföldi úriember jegyezte meg félhangosan, miközben a macskaköveken bukdácsolt Lámpás Rudi mögött és méltatlankodott, hogy senki nem érti frappáns humorát. Honnan is tudhatták volna , mire célzott,hiszen B.Aldrich ez évben megjelent világhírű regényét még senki nem olvasta, egyrészt mert nem tudtak angolul, másrészt mert el se ért a Tabánig a könyv híre. A pesti vendégek különben sem olvastak remekírókat, Rudi bácsi maga 46 éve még újságot sem. Nem járt moziba sem, azt se tudta mi az! A világ híreiről az esti séták alkalmával értesült a vendégek beszélgetéseiből. Nem árt,ha megsaccoljuk azt is , ki az az úr, aki kezébe adta a lámpást.
A VILÁGVÁROS MESÉIBŐL.
Pesti Napló, 1913. június (64. évfolyam, 129-153. szám)1913-06-08
Túl az Aranykakas-utcán, meg Árok-utcán még vannak kedves, kellemes házak, amelyek nem olyan unalmasak, simán leborotváltak, mint ezek itt, a Váci-utcán innen. Ott látni még repkényt, vadszőlőt, ami kupola helyett befödi az épületek fejét, ami ráborul a kapufélfákra, meg betakarja gyengéden az esőtől megrágott, vedlett falakat. A keskeny, hegynek föl, völgynek le kanyargó utcákat még gyerekfej formájú kövek fedik, a földet még nem öltöztették divatos, vízhatlan aszfaltköpönyegbe.
Mint a kor krónikásai megállapítják, pusztul a Tabán, végelgyengül, egy-egy tagját, amely kőből, téglából, sárból teremtetett, minduntalan leamputálják, eltüntetik a nagyváros doktorai, a csákányos emberek. És a nagyváros szépitői a repkényt, vadszőlőt se óvják meg, kitépik tövestül és az összetört muskátlis-cserepek helyébe is gipszből, cementből fabrikált díszeket állítanak... Ám vannak azért még ott e percben megnézni való házak, megbámulni való emberek és ott él az utolsó: mécscsel járó ember. Aki éjszaka kormos, pislákoló lámpást lóbál a kezében és csak azért se veszi észre, hogy arra többé semmi szükség nincsen, sőt a gázizzók, amelyek a Tatán szűk utcaközeibe is betolakodtak erős, szemtelen fényükkel kifigurázzák a szegény, parányi lámpást.
Vagy harmincöt esztendővel ezelőtt Albecker bácsi, a korcsmáros, megfogott egy tizenöt esztendős suhancot és ilyesféle beszédet intézett hozzá:
— Te Rudi, akarsz-e beállani hozzám szolgának? Kapsz egy új lámpást és éjjel a vendégeimet lekiséred a hegyről, nehogy elbukjanak a gödrökben és kitörjék a nyakukat, mert akkor másnap nem jönnek el! Két lépéssel a vendég előtt kell menned, de nem az orra előtt, hanem egy kicsit oldalvást...
Albecker bácsi nem mér már többet budai vörös bort, a halászléhez való potykát, harcsát, kecsegét se ő válogatja meg a piacon. A veje igazgatja a szakácsnő kanalát, az ügyel a csapos iccéjére. Hanem a lámpahordásra felfogadott Huszár Rudi az ott strázsál éjjelente most is, a kapualjban, ö vállalta a szolgálatot, teljesiti is, amig nem jön a Kaszás és ki nem üti a kezéből a lámpáját. A mécses, amely harmincöt esztendővel ezelőtt új volt, ha nincs útón, ott hunyorgat egy tenyérnyi asztalon. A korom bizony már belepte, az üvegje se olyan csillogó, mint amilyen lehetett akkor, valaha régen. De lám, az öreg ember szemeinek fénye is kilobbanó, nem olyan, mint egy tizenöt esztendős legényé.
A mécs kormos lett, fekete, a Rudi megszürkült, ötven esztendős elmúlt és nem borotválkozik minden nap. A ruhája szegényes: pályája nem tartozott sohase azok közé a foglalkozások közé, amelyek kenyéren kívül parádéra valót is nyújtanak.
-Majd lekisérem! Majd világítok! — mondogatja, mikor valakit megpillant, aki készülőben van. És fölcihelődik a székről, az asztalkáról leemelinti a lámpást és már megy is az ember előtt. Két lépéssel előtte, de egy kicsit rézsút, oldalvást, ahogy az öreg Albecker meghagyta.
A kormos üvegen alig szűrődik át valamelyes fény, az utcán a gázlámpák nagyszerűen világítanak, de Rudi azért csak világítja a vendégek útját. Nyilván az öreg Albecker elfelejtette visszavonni a parancsot. Mert nem akarom hinni, hogy arra a hatoskára menjen ki a dolog, amit a vendég az ötven lepéses kalauzolás végállomásán, a Kereszt-utca sarkán belecsúsztat a ráncos tenyerébe. Ne bántsuk a Rudit: a hatos biztosan csak egy melléks szempont.
— Nemsokára villanylámpákat állítanak fő! itt, a gázlámpák mellé, amik majd úgy világítanak, mint a nap az égen! — mondtam évődve az élő Útmutatónak, ahogy ballagtunk.
— Az nem baj; — felelte lekicsinylő mosolygással. — Azért az én lámpásomra szükség lesz addig, amig én élek. Mert a gázlánipa csöve kilukadhat, a villamlámpa is megbolondul, de az én mécsesem . . , az b i z t o s.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése