„Harcokban mállott sáncárok tövén, Megbújtak itt furcsa, görbe házak."
Dutka Ákos versében él így a negyven esztendeje lebontott régi Tabán.
Mállott köveit széthordták, árkait betemették pázsitszemfedőt kapott a megszűnt városrész, lakói szanaszét költöztek, de jutott a tabániakból az ország minden vidékére.
A volt tabániak hatvan-hetvenévesen — vagy ifjú leszármazottjaik — minden esztendőben találkoznak a Várkert-kioszkban, Katalin napján, mert akkor volt valaha a tabáni búcsú.
1972-ben a Várkert-kioszk renoválása miatt a Márvány Menyasszonyban került sor a tabáni találkozóra.
Egy ős tabáni család ittragadt lelkes leszármazottja, Fischer Árpád szervezi ezeket a találkozókat. Hóna alatt nagy aktatáskával kopogtat be Katalin nap táján a szerkesztőségekbe, hivatalokba, kirakja az albumokat, iratokat, megsárgult leveleket és fényképeket, mintegy bizonyításként: íme, ez volt! Ilyen volt!
Fischer Árpád mutogatja a sárgult fényképeket és dokumentumokat.
Fischer Árpád karonülő gyermekként Bráth Ilonka Hadnagy utcai kocsmájában.Jobboldalt két lányéval nagyapám
Kérdem tőle: miért házal a régi Tabánnal a táskájában, miért szervez, levelez fáradhatatlanul?
A Hazafias Népfront kerületi bizottságának tagja. De azonkívül? Azt mondja nekem: tabáni. Ez a legtöbb, ő a tabáni.
Ott voltam azon a novemberi vasárnapon a Márvány Menyasszonyban a találkozójukon. Srammli zene, két hegedű, egy gitár és egy harmonika; énekszó, fele német, fele szerb, a sarokban magyar rivalgás, ismerősök ölelgetik egymást.
Fischer Árpád leültet az egyik sarokasztalhoz, fut a táskájáért, de végül is a zsebében találja meg a levelet, amit mutatni akar. Látni már gyűrött papírján, hogy sokan olvashatták, kézről kézre járt.
Kantonból küldte Dorozsmai László, a Döbrentei utcából elszármazott hazánkfia. „Szívem ott van veletek a találkozón, kedves régi tabániak!"
A másik levél Brazíliából érkezett, Porto Alegre-ből, Calligárisz Ferenc, volt tabáni tanító írta.
Nyolcvanesztendős. „íróasztalom felett három kép függ, a régi főváros körképe. Látni Tabánt is . .. Sajnos, öreg vagyok már, nem kelhetek útra ..."
Hozott a posta Egerből, Kapuvárról, Debrecenből, Békéscsabáról, Szombathelyről is levelet. Tabániak üdvözletét.
Mert ez igazi ünnep volt régen, a Katalin napi búcsú a tabániak nagy ünnepe, tárva-nyitva ezen a napon minden tabáni ház kapuja, sütötték a szalagos fánkot, a szerbek a csevapcsicsát meg a razsnyicsát a parázs fölött. Most csak a zónapörköltet, a gulyáslevest, a töltött káposztát és a babgulyást hordja a pincérek elfáradt hada a Márvány Menyasszony füstös, igazi budai hangulatú termeiben.
A vendégek vannak vagy háromszázan. Délelőtt tíz órától érkeznek, többen be se férnének, mint háromszázan, s ez hatszáz látogatót jelent, mert váltják egymást a vendégek, a szék ki sem hűlhet, a pincéreknek nincs idejük abroszt cserélni.
Hallgatom a zsongást, kíváncsi vagyok, miről is beszélgetnek ezek az emberek, akik minden esztendőben csak egy-két órára látják egymást. Mi köti össze őket?
Megint csak Dutka Ákos verse jut eszembe:„A vén Tabánnak téres, hűlt helyén, /
magamnak én még múltról fütyiirészek
és előttem im a lankás pázsiton
ünnepekre indul már az élet. .."
Valóban elindult? Tovább lépett? Vagy ott toporog még mindig a régi romantikánál, a kifakult emlékeknél, macskaköves utcák zegzugaiban bolyongva, mint régen Virág Benedek, aki „kovakővel" gyújtotta meg a gyertyát és lúdtollal körmölt magyar éneket ?
Kosztolányi írta ezt róla szóló énekében, ő látta maga előtt esős vízfestményként a régi Tabánt, és megkérdezte: mi maradt belőle ?
„Egy kis küszöb és egy villamosmegálló.''''
Ezért a megmaradt küszöbért jönnek ide? Hiszen a pázsitszemfedő már azt is befedte. Virág Benedek nyomát is, a Vitkovitsék nyomát is, az idillek is szétfoszlottak, mert nem holdfény világít, hanem neon — akkor hát miért?
Ezt keresni most, negyven esztendő után, olyan dolog lenne, mint a régi tabáni közöket járni, a Virág közt, az Orbán közt, a Görög közt, amelyek mind zsákutcában végződtek
valahol.
Krúdy világa volt ez, akinek hősei gyakran elvetődtek a Holdvilág utca kis vendéglőibe. De ezek az emberek, akik itt ülnek srammli zenét hallgatva, a dallamot dúdolva, koccintgatva, paprikáslét tunkolva vízivárosi fehérbéles kenyérrel, már nagyon távol élnek ettől a régi romantikától, a zegzugos Tabántól.Egyikük mérnök az Egyesült Izzóban, a másik matematika szakos tanár, a harmadik orvos, három gyermeke is felnőtt már, mutatja a lánya esküvői fényképét.
Ezek az ide vándorló tabániak nem a régmúltat keresik.
Nem azért ült vonatra a debreceni mérnök, hogy a Holdvilág utcáról beszélgessen az Egerből érkezett postatisztviselővel. A város szeretete hozta őket össze, az a pezsdülő erő, amiről mostanában olyan sok szó esik új életünk formálásában. A Hazafias Népfront honismereti mozgalma szabadította fel ezt a minden ember lelke mélyén szunnyadó erőt, kötelességévé téve mindenkinek, hogy ne csak szülővárosa régi utcáinak képét, alkonyati fényeit és emlékeit dédelgesse a szívében, de tegyen is valamit a városért, a szűkebb hazáért.
1933-ban kezdték a Tabán lebontását; tizennyolc esztendővel ezelőtt, 1954-ben találkoztak először a szétszéledt tabániak. Ennyi kellett, hogy eljussanak az emlékezéstől a tettekig, a cselekvésig. Ez a legutóbbi találkozó is a cselekvés jegyében jött létre, meg is írta mindenkinek Fischer Árpád: fontos bejelentést akar tenni. Ez a fontos bejelentés mindenki előtt ismeretes, hiszen már szó volt róla tavalyelőtt is, csak valahogy nem szorgalmazták eléggé a dolgot, az elképzelés továbbra is az aktatáskában szunnyadt.
De azóta már a Népfront is a tabániak mellé állt, s ez annyit jelent, hogy rövidesen megalakul a Tabániak köre, és aki ebben dolgozni akar, annak széles lehetősége nyílik erre a honismereti mozgalom keretein belül. Össze akarják gyűjteni a kulturális, művészeti, munkásmozgalmi emlékeket Tabánról.
Eddig csak Fischer Árpád járta sorra a volt tabániakat, fényképeket, emléktárgyakat gyűjtögetve. Fel kell jegyezni — hogy megmaradjon az utókornak a sok kedves tabáni népszokás — a régi Katalin-bálok hangulatát, a kapások táncát, a farsangi szokásokat, a tabáni lakodalmakat, összegyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyek mondanak valamit az utókornak, istápolni a hagyományokat, hogy ne merüljenek feledésbe. A város eltűnt örökre, Tabán régi helyén fű zöldell, gyermeksereg siet lankás dombjaira, ha lehull az első hó. De ami a régi városrészből megmaradt, az ne csak a szívekben éljen! Mindenkinek van valami a birtokában. Egy régi szalag, régi érem, régi kép, festmény, emlék, össze kell adni, összegyűjteni. Ahogy a srammli zenészek gyűjtötték a pénzt, a kékhasú tízeseket és húszasokat, úgy hullottak egy másik kosárba az emléktárgyak. Majd a bizottság rendezi őket.
Hogy az eltűnt városrész is kapjon beszédes emléket, szóba került egy tabáni emlékmű felállításának a lehetősége is. Fischer Árpád ismerteti a tervet, távoli látomás még, de szavai nyomán kibontakoznak körvonalai:
„Legyen rajta dombormű is, s azon a városrész jelentősebb eseményeit megörökítő mozzanatok. Minden történelmi eseményt kőbe kell vésni. És valahogy fejezze ki a népek baráti összefonódását is az az emlékmű. Azt, hogy itt együtt éltek magyarok, szerbek, németek, még görögök is, békességben, egymást szeretve, tisztelve és ezt a várost építve. Mert ez a város, ez a mostani is magán viseli az ő kezük nyomát.. ."
Bárcsak más városrészek egykori és mai lakóit is összefűzné a szülőföld szeretetének köteléke. S kívánnának tenni is érte..
Illés Sándor
(Budapest, 1973. (11. évfolyam)1. szám január)
Kosztolányi Dezső:
Ének Virág Benedekről
Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta „modern tehnika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az asszú, édes őszben
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindég holdfényben mondták,
hogy: szeretlek.
Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.
Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a „szent öreg” élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s „Magyar Jövőnk”-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Zsinóros, régi attilát viselt még
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt
szobája, mint agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a Poézis hatalmát
átnyujtott volna versemért egy almát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése