Cuki
Írta: Szántó András
Budapest folyóirat 2013 január
A Budai cukrászda című hangosfilm betétdalai visszhangoztak a harmincas évek budapesti mulatóiban, bárjaiban, éppen megszülető presszóiban. Miközben a cukrászdákban sohasem volt zeneszolgáltatás – szerencsére ez ma sem divat. A süteményes dalok persze fennmaradtak, például Kiss Manyi előadásában a „Jaj de jó a habos sütemény.” kezdetű igazi sláger. Szeretem ezt a dalt, és imádom a süteményt „mogyoróval az ő tetején...”.
Perczel János cukrászdája (amatőr fotó)
A maga korában igencsak népszerű film 1935-ben készült nagyszerű szereplőkkel (Perczel Zita, Somlay Artúr, Kabos Gyula, Gózon Gyula), de legfőbb erénye mégis csak az, hogy a történet minden eleme a cukrászdához kapcsolódik. A fő téma a szerelem, ami mulandó. Az utókornak – nekünk – sokkal fontosabb berendezése, süteményei, vendégei és élete: ahogy a filmen láthatjuk.
Ez a varázslatos intézmény fontos szerepet töltött be még az én gyerekkoromban is. Az egészség-propaganda járványa előtt gyerekként fő célom volt a süti, amit sokszor valamilyen „eredményem” jutalmaként kaphattam meg. Ötös osztályzat az iskolában, vagy ha segítettem otthon édesanyámnak, mindig meghozta a „gyümölcsét” egy-két mignon, dobostorta vagy francia krémes formájában.
Nagyjából most is ugyanezek hoznak lázba – még „újragondolt” változataikban is –, de mára a kínálat kettévált: van ehető finomságokat kínáló üzlet, de a többség bizony fogyaszthatatlan produkciókból próbál megélni. Sőt már-már ott tartunk, hogy a McCafékban ehetőbb és megbízhatóbb minőségű az áru, mint egy-egy nagynevű cukrászdánkban.
Perczel Zita
Zita Zuglóban
De hát most nem minőségelemző, hanem történeti körképet írunk, úgyhogy térjünk vissza a mozihoz. A dalok egyik kottáján jól látszik, hogy a szerzők a Gül Baba utca és Török utca sarkán képzelték el meséjük közelebbi helyszínét, ahol akkor még végtelen nyugalom uralkodott. A Rózsadombra felkapaszkodó lépcsősorok alatt gyér volt a közlekedés, csekély a forgalom, a kellemes teraszon sokan ücsöröghettek a süteményeket majszolva, hozzá málnaszörpöt szürcsölgetve.
A szövegíró, Zágon István gyakran sétált ezen a környéken (például kedvelt Lukács fürdőjéből jövet), és rendszeresen élt szenvedélyének, a finom cukrászsüteménynek. Szeretett enni, szerintem éppen ezért élt meg 82 évet! (A másik, mai napig híresebb filmjében, a Hippolyt a lakájban is központi kérdés a gasztronómia. S a Hippolythoz Zágon István írt filmszöveget Nóti Károly színdarabjából.)
Talán a leghíresebb, mindenesetre akkoriban legtöbbször hallható slágerének részlete örökké aktuális: Szerelemhez nem kell szépség,/ Szerelemhez nem kell ész,/ Szerelemhez nem kell semmi más, / Csak szerelem kell, és kész.
„Cukrászdás” filmjének egyik főszereplője a változatos életű Perczel Zita, aki a civil életben is otthon volt a sütemények világában. Bár a család a híres negyvennyolcas, Perczel Mór leszármazottja, s Zita édesapja Perczel Attila is katonatiszt volt, egyik közeli rokonuk, Perczel János Zuglóban (valahol a Telepes utcában, vagy annak közvetlen környékén) nyitott cukrászdát, ahová Zita gyakran ellátogatott. A bemutatott fotón a bejárat jobb szélén látható, ekkor még csak álmodott a filmsikerekről. Később azonban együtt játszott a magyar filmtörténet legnagyobb alakjaival, például szerepelt Gózon Gyulával, Csortos Gyulával, Törzs Jenővel, Somlay Artúrral, Ráday Imrével, Pethes Sándorral, Tolnay Klárival. Majdnem minden filmjében (a két legnépszerűbben, a Meseautóban és a Lovagias ügyben is) nagy szerepe volt Kabos Gyulának. A háború előtti utolsóban (Marika) pedig Jávor Pál volt a partnere.
Budai cukrászda (kottacímlap)
Dalban elbeszélve
A slágerek minden korban kapcsolódtak a divathoz és szenvedélyeinkhez. Örök témájuk természetesen a szerelem, de a költők-zenészek ezt az egyetlen igazán fontos témát más motívumokkal is szívesen kiegészítették. Mint például a harmincas évek egyik slágere, a Kis tabáni cukrászdában című tangó esetében. Zenéjét és szövegét Barna Pál írta, az enyelgő-szenvedő pár történetében egyetlen sor utal a helyszínre: „Mellettem ülsz, krémest eszel – istenem, de édes leszel!”
Amiért mégis említésre méltó itt és most ez a dal, az a nyomtatott kotta. A borítóját ugyanis Vogel Eric tervezte, és a nagyszerű mesternek alig ismert remekművei közé tartozik ez a rajza. A minősítés persze szubjektív, de a „nekem tetszik” kategória jócskán kibővült már a nálam sokkal szakavatottabbak ítélete nyomán.
Vogel Imre – mert ezen a néven született 1907-ben – a budapesti színházi élet különleges alakja volt. Az Eric nevet Kálmán Imrétől kapta, s ez örök időkre jellegzetes szignója, védjegye lett. Díszlet- és jelmeztervező, grafikus, festő, az élet illusztrátora. Az emberi sors történéseit rajzolta le, mindig másképpen: hol a maguk drámaiságában, hol amilyennek látni szerette volna. A ceruza és a festővászon végigkísérte az egész életét.
Első sikerét a Fővárosi Operettszínházban aratta, szoros kapcsolatba került a 20. századi magyar színháztörténet legnagyobb művészeivel – a névsor kereteink között felsorolhatatlan. Csodálatos ruhákat, díszleteket tervezett a harmincas évektől haláláig, 1996-ig. Szakmai tudására, ízlésére ötleteire rendezők, koreográfusok támaszkodtak. Vogel Eric azt tartotta, hogy a jelmez: munkaruha. Soha nem tervezett öncélúan, mindig ismerte a mű cselekményét. Több, mint négyszáz előadást álmodott színpadra. Fantáziája, kreativitása kiapadhatatlannak bizonyult. Szerette a merész megoldásokat, a színes anyagokat, a revü világában ezek a modellek nagyszerűen működő elemekké váltak keze nyomán, többek között a Moulin Rouge-ban a Parisien Grillben a Royal Revüszínházban, a Tarka Színpadon, illetve a Maxim Varietében.
A film egyik nagy slágerének kottája és maga a sláger
Ericet a magyar Toulouse Lautrecnek nevezték, a színházi terveken kívül ugyanis igen sok alkalmazott grafikát is készített. Plakátok, újság- és egyéb illusztrációk mellett kedvenc területe volt a kottacímlap. Csodálatos art-deco és egyéb stílusú rajzaival sokszor gyengébb adottságú slágereket is sikerre segített.
Színtiszta szépírás
Láttatóan, érzékletesen mutatja be Kosztolányi Dezső ezt a kort s a pesti cukrászdát egy tárca-cikkében, mely eredetileg a Pesti Hírlap Vasárnapja című lapban, majd 1929-ben az Alakok című könyvében jelent meg. A mű kritikájában Nagy Endre a következőket írta: „Sokáig tűnődtem, hogy mi az, ami ezt a könyvet olyan izgalmasan érdekessé teszi. Semmi esetre sem az alakok sokfélesége, hiszen nem is csak emberek ezek, hanem egyes foglalkozási ágak megszemélyesítői. Ahogy a könyvet végigolvastam, meg kellett éreznem benne azt a rendkívüli valamit, ami ezt a sok tarka, nem is könyvbe szánt, hanem újságba szétaprózott cikket egységes művé avatja: Kosztolányi Dezső, a költő, az író, a fölényesen művelt ember szerény reporteri álruhában elindul előkelő magányából, bejárja a város utcáit, piacait, műhelyeit, hogy a megszokott, tudomásul vett funkciókban megkeresse a lelket. A válaszok minden szaván érezni a reporteri becsületességgel megörökített életet, igazságot, de ezek a válaszok Kosztolányi Dezső kérdéseinek a függvényei és Kosztolányi nagy író: tehát tud kérdezni.”
Vogel Eric (fotó)
CUKRÁSZ
(A cukrászda nagytermében mindössze két férfi, két kisgyerek ül és hat nő. Derék apák ozsonnáztatják fiaikat, akik könyökig vájkálnak a krémesek, szerecsenfánkok, habtekercsek gyönyörében. A nők álmatagon könyökölnek a márványasztalkákra. Előttük ezüstkannában tea párolog. Mindnyájan kivétel nélkül cukortalan teát isznak. Merengve gondolnak negyvenhat kilójukra, az uszodamérlegre, a korszépség eszményére. Olykor előveszik kézitükrüket, az orrukat puderezik, a szájukat pirosítják, majd egy kanálka keserű levet hörpintenek, minek folytán a szemlélőben azt a benyomást keltik, hogy a teát rizsporral élvezik s hozzá időnként egy kis festékrudat harapdálnak. Én a cukrásszal a háttérben beszélgetek, halkan, hogy a vendégek meg ne hallják.)
– Mondja, miért nem esznek a hölgyek?
– (Suttog.) Nem mernek. Félnek.
– Mitől?
– A habtól, a krémtől, a csokoládétól. Mindentől.
– És mégis ide járnak? Ide, ahol annyi a kísértés, ahol egy meggondolatlan cselekedetükkel pár perc alatt visszaszerezhetnék azt, amit hónapok alatt lekoplaltak, letornásztak, leúsztak magukról? Látja, ez az igazi hősiesség.
– Tetszik tudni, tizenöt évvel ezelőtt mit fogyasztottak ugyanezek a nők? Először is kávét rendeltek, duplahabbal, megettek hozzá két túrósbélest, utána három-négy édes süteményt. Némelyik ötöt-hatot. Ma semmit. (Ujjával fricskáz.) Ennyit sem.
– Önnek is haladnia kellene a korral.
– Hogyan?
– Sütnie kellene keserű süteményeket is.
– Próbáltam. Tavaly készítettem egy száraz szeletet, keserűmandulából. Keményet, mint a kő, keserűt, mint a kinin. Ahhoz se nyúltak.
– Akkor folyamodjék hangosabb eszközökhöz. Nézze, a sörgyárak már rájöttek erre. Annak idején így hirdették árujukat: „X sör hizlal!” Ma ezt olvassuk: „X sör nem hizlal!” Vagy hozzon forgalomba fogyasztó habokat, hashajtó fánkokat, szeletkéket egy csipetnyi patkányméreggel a tetejükön, pisztácia helyett. Ez menne.
– Azt hiszi?
– Azt. És kik falják föl ezt a rengeteg holmit?
– A férfiak s a gyerekek. Meg azok a nők, akik hiába fogyasztották magukat. Ezek, miután belátták, hogy semmiféle kúra se vezet eredményhez, egy napon bűnbánóan visszatérnek ide s istenigazában leeszik magukat. (Komoran.) A sárga földig.
– Melyik a legédesebb szájú ország?
– Még mindig a miénk. Budapesten a háború előtt 114 cukrászda volt, most 300 s mindegyik megél.
– Vannak az önök iparában is divatok?
– Minden kornak más a stílusa. Mikor én fiatal voltam, a diós- és mákospatkó kelt legjobban, a gyermekek pedig árpacukrot szopogattak. Most három-négy mákos- és dióspatkót sem lehet eladni egy nap, mind rám szárad. A krém hódít, a krémmel töltött cukrok, a szerecsenfánk, mindenekelőtt a krémes, melyből naponta csak mi 1400 darabot adunk el. (Neoromanticizmus.) A jövőé? Talán a marcipánsütemény. Újabban például igen kedvelik ezt az őszibarackot utánzó tésztát, csokoládéhabbal töltve. Nem az, aminek látszik. (Expresszionizmus.) Természetesen a régi dobos verhetetlen. (Dobos, a néhai pesti cukrász klasszikus marad.)
– Lakodalmi torták?
– Olykor-olykor visznek egyet. Manapság azonban már a cukrász nem formál tornyokat, nem mintáz cukorból való székesegyházakat, figurákkal, galambokkal, a menyasszony és a vőlegény másával. (Rokokó.) Vége a „spanische Wind-torte”-nek is. Csak az anyag a fontos. Az, hogy mindent meg lehessen enni, még a fölírást is.
Molnár C. Pál rajza Kosztolányi írásához
(A műhelyből édes vanília-illat árad. Bevezettetem magam. Ammóniákkal hűtött fagylalttartályokat látok, limburgi májpástétomot, fogasokat kocsonyában, villamos habverőket, a linzi torta halvány tésztáját nyujtófák alatt, óriási rézüstökben a krémes lepény aranysárga töltelékét. Berregve működik a csokoládé-gép. Fönn nyersen dobják belé a gyarmati kakaót s alul vajjal, cukorral édesítve csöpög ki s barna sarával befröccsenti a cukrászok fehér kötényét. Hejh, ha gyermekkoromban egyszer ilyen csokolédébörtönbe zártak volna be, legalább két hétre. Naponta háromnegyed kiló csokoládészemetet söpörnek ki. A fal is csokoládés. Itt mindent le lehetett volna nyalni.)
BUDAPEST folyóirat 2013 JANUÁR
és végül akit érdekel,a teljes Film....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése