(Fővárosi tárcza)
Ennek Balaton-Füred, annak Budakeszi; ennek Gastein, amannak Rákos-Palota; egyiknek Ostende vagy Helgoland, a másiknak Haraszti vagy épenséggel — szíveskedjenek egy kölni vízzel jól befröcskendezett zsebkendőt orruk alá tartani — Kőbánya: hja, az életsorsok s a nyári kirándulóhelyek szerfölött különbözők! Vannak köztünk a fővárosban elegen, a kik nem adják alább Svájcznál és Skandináviánál s megbetegednének csupa bosszankodástól, ha nem állna módjukban egyik áldott nyáron úgy mint a másikon a vierwaldstiitti tó partján hűsölni, Tell Vilmos kápolnájáig evezni s a Rigi pompás kúpján lesni a nap fölkeltét, egy tuczat amerikai, két tuczat orosz s megszámlálhatatlan tuczat angol társaságában.
Kiránduló társaság a budai hegyekben anno 1910
És vannak megint elegen, a kik áldják sorsukat, ha nagyritkán kirándulhatnak a budai hegyek közé, teleszívni tüdejüket illatos léggel s hasztalanul kisérleni meg a jóllakást a ,,disznófő"-i vendéglőben, hol egy egészséges étvágyú s gyomrú halandó ebédje legalább is annyiba kerül, mintha Vófour-nál vagy a „fréres proveneeaux"-nál ebédelne Parisban. Már pedig a szakácsművészet e világhírű csarnokaiban éppen egy hitvány napoleon-d'or olyan ebéd ára, melyhez az Amazon-folyam járult teknősbékáival, Skóczia hegyi patakjai pisztrángjaikkal, a Provence finom déli főzelékeivel, a pyrennei hegyek vadjaikkal, mig a tengeri rák Normandia partvidékéről, az eper .Nizzából s a pirosbélü gránátalma valahonnan ,-a kabylok nappörzsölt földjéről került elő.
A „disznófő" konyhájának gyarapításához alig járul a fővárosi mészárszékeken, a környékbeli sváb falukon s a jó öreg Dunán kívül távolabb esö vidék. (Erős gyanúm van, hogy a „laibachi" rákok is derék magyar honpolgárok.) Mindezen hazai falnivalót mégis oly áron vesztegetik, hogy a jóllakás fényűzését ott csak igen könnyelmű emberek engedhetik meg magliknak. Nem is csodálkoznék, ha Széll Kálmán úr abból, hogy a ,,Disznófő"-nél főleg vasárnap s ünnepnapokon sok ember szokta megkísérleni a jóllakást, arra a meggyőződésre jutna, hogy Magyarország elbír még egy uj adónemet.... Mióta az emberséges svájeziak fogaskerekű vasutat építettek a Svábhegy termetes lejtőjére, minden zugligeti kiránduló tépelődő Heraklessé válik, kinek sok fejtörésbe és habozásba kerül azon kérdés eldöntése, vájjon a Laszlovszkyig menjen-e a budai tramvay-n, vagy pedig fölrántassa-e magát a Svábhegyre, hogy „Diogenes labyrinthjén" átbotorkálva jusson félkörszerű kanyarodással a zugliget erdoboritott ormaira.
Kiránduló tabáni elemisek a budai hegyekben 1910 körül
A hírhedett görög cynikus nevére keresztelt labyrinthtól ne ijedjen meg az újoncz kiránduló. Nem a krétai útvesztő mintájára van alkotva, valahogyan nem is lakik benne holmi t. cz, Minotaurus, melynek bőszült dühét szűz leányok föláldozásával kellene lecsillapítani. Diogenes ur budai labyrinthje nem egyéb, mint egy szűk s árnyas ösvényektől átszelt fiatal erdőség, melyben legföljebb az tévedhet el, ki nem ért ahhoz a nehéz tudományhoz, melyet Schwarcz Gyula egy nem kevésbé nehéz ismerettel egyetemben a választói képesség alapjául kívánt volna tenni. Az útmutató táblák fölirása helyreigazit a követendő irány tekintetében mindenkit, a ki nem feledte még el az ábécz-ét.
Koczkáztassuk meg mindvégig a lóvonatú vasúton való utazást. Igen ajánlatos közlekedési mód, főleg azok számára, kik gyönyört találnak a pornyelésben.
Hétköznap s szélcsend idején még csak hagyján. A Budapestről hazafelé tartó svábok jámboran baktató lovai kevés port kavarnak föl. De vasárnap, midőn társaskocsik s nyitott, elegáns kétfogatuak robognak minduntalan a fehér porrá anált kavicsréteggel burkolt országúton a hegyek árnyat ígérő lombdísze felé: ugyancsak kijut a porból a kirándulóknak . . . . Hétköznap van, délelőtt, s hozzá még könnyeden borult ég: megannyi körülmény, mely a szokottnál kellemesebb utazással biztat. Annyival terhesebb s untatóbb a hosszú várakozás a lánczhídon fölül eső állomáson. Úgy látszik, hogy legalább egy fél tuczat „pasasér"-ra számit a vérmes reményű kocsivezető, holott teljes félóra alatt csak három „gyűlt" a kocsiba.jó magadon kívül még csak egy száraz, életunt képű uri ember s egy takaros vászoncseléd foglalnak helyet a kocsiban, melynek fedele alatt rekkenővé s fojtóvá válik a hőség, mint a velenczei hírhedt ólomkamrákban. Az eczetes arczu ur — az ember szeretne ráönteni egy kis olajat, hogy enyhítsen savanyu vonásain — orra hegyével majd hogy keresztül nem bök egy\ hírlapot, melynek olvasásába mélyen belemerült. A szakácsné, ki húst s zöldséget vásárolt valahol a hegyek között nyaraló úrnője számára, nem kisebb buzgósággal apró pénzét olvasgatja. Talán épen azt számítgatja, hány hatost takarított meg a mai bevásárlásnál — magának.
Nagy nehezen végre csakugyan összekerül a fél tuczat utas. Tehát indulunk.
Korai remény. A sasszemű kocsivezető észrevett a lánczhid mellett egy termetes aszszonyságot, ki szaporítani fogja a nagyszámú uti társaságot. Egyre lobogtatja zsebkendőjét. Végre ő is megérkezik, kipirulva, mint a szárított paprika s lihegve, mint egy gőzkazán. Bájainak tömege alatt megrendül a nehéz kocsi. Most már csakugyan indulunk. A Duna, a pesti part s a hegynek vivő budai utczák apró, kisvárosias házai egymásután elmaradnak sebesen haladó kocsink mögött. Szokatlan gyorsaság a budai lóvasuton. „Harmincznyolcz perez alatt, uram, fönn leszünk a Laszlovszkynál" — mondja a napbarnított arczu kocsivezető. Mikor a két ló elé még másik kettőt fognak, szinte gőzsebességgel haladunk föl az enyhén emelkedő pályán. A száraz ur zsebre gyűrte azóta újságát s aggodalmas arczczal tekint hol az útra, hol a kocsivezetőre, mintha attól tartana, hogy e nagy sebességből baj lesz.
Üde szellő csap felénk a hegyek közül, magával hozva az erdő erőteljes s élenydús levegőjét. Jobbról az ördögárok rakonezátlan vizének készítenek „szabályozott" medret a földásók s kőművesek, balra pedig, már jó messzire tőlünk, a fogaskerekű vasút mozdonya kapaszkodik föl kehegve s füstöt okádva a kopasz hegylejtőn. Megérkezünk. Hogy is szól a nóta?
Pántlika kalapom
Fújdogálja a szél.
Köszönöm konduktor,
hogy föl nem döntöttél.
Száraz ur, Kövér asszonyság, barna szakácsné s még három kiránduló csakhamar eltűnnek a „Fáczán" felé vezető uton. A hétköznap délelőtt zavartalan csendje borul az egész vidékre, s főleg arra a keskenyen hegynek kígyózó, sárga agyagba vájt mellékútra, melyen kényelmes ballagással jutsz előbbre a magasbodó lejtőn. Vad repkény, bodza- s galagonyabokrok szegélyzik fejed fölött az ut partos széleit, egy egy lekúszó indával vagy lekonyult ággal kalapodat horzsolva. Széles levelű gyom közül itt-ott pipacs piroslik elő, mely e félreeső helyen nem eshetett áldozatul a vasárnapi kirándulók bokrétát kötő szenvedélyének.
Olykor rés nyilik a buja élősövényben, s egy-egy villa hátsó fala fehérlik ki a zöld lombdísz közül. Három-négy — s éppen a legújabbak — még egészen lakatlanok. Hja, mikor oly okosan építették e nyári lakokat, hogy majdnem minden ablakuk a „Fáczán" felé vezető útra néz, melyet reggeltől estig pörköl s éget a nap. A „szabad kilátás" kedvéért megtisztították kornyéküket a fáktól is, úgyhogy három oldalról egészen szabadon állanak.
Tessék aztán nyaralni az ilyen kemenczében, hol a ház körül alig van egy csipetnyi árnyék s az is csak este felé. Nem csodálnám, ha a hévmérö elérné ott dél korul a forrpontot. E szűk hegykatlanban, melynek minden lejtőjéről visszaverődnek a napsugarak, különben is 'türhetlenebb a hőség, mint akár a varosban. A régibb villákat észszerűbben építettek, s némelyiket alig venni észre a sudár s szeles koronájú fáktól, melyek köröskörül zöld lombgytirü gyanánt övezik a falakat és termetes ágaikkal szinte elérnek az ablakredőnyig . . . .
Egy darab idylli élet. Szőlőindáktól befutott lugasban egy fiatal anya szoptatja csecsemőjét, szeretetteljesen lehajtva szőke fürtös fejét a fehér kebelhez simult kisded föle. Lábainál egy három-négy eves lányka törekedik nagy buzgalommal koszorút fonni egy csomó sárga, kék s fehér vadvirágból. A fiatal hölgy meghallotta lépteink neszét gyorsan összevonta fehér reggeli köpenye szárnyait keble fölött. Hogyan is kerül ember erre a félreeső hegyi ösvényre!
Tölgyerdő hűs sűrűjébe vezet a hegynek kuszó s meredekebbé váló ut. Pacsirta zeng a magasban, harkály kopogtatja erős csőrével a kemény törzset, s virágról virágra száll a tarka szárnyú lepke, örülni rövid életének. A gyapjas fehér föllegek közül kibukkant tűzgömb sugarai csodásan világítják meg a sötétzöld lombkoronákat.
Magasan állsz már a hegytetőn. Balra rés nyilik a fák között s a völgy, melyben még az imént haladtál, ott fekszik lábaid előtt, fehér nyaralóival s kígyózó utaival.
Tovább, tovább! A csúcsig jókora ut van még hátra. Vizszakadáson, sziklatörmeléken át vezet a kanyarodó ösvény. A távolban kakukk szól. Dongók s erdei méhek surrannak át az illatos légen. Vadrózsabokrok díszítik szerény, halvány virágaikkal az útszél cserjését. Ijedten
búvik valamely mohos sziklalap alá a fürge gyik.
Embereknek nyoma sincs. De mégis ! Egy összetört, zsiros újságlap rántott vagy sült csibéről szól, melyet vasárnapi kirándulók hoztak magukkal, hogy elköltsék a hegymászás fáradalmai után, a puha pázsiton heverve. Szélesbedik az ut. Bokrok váltják föl a fákat. Fölértünk a magas oromra. Még néhány lépés, s a legfölségesebb kilátások egyike kínálkozik gyönyörittas szemeidnek. Hová, merre nézni először ?
Mögötted a Jánoshegy, a budai hegység legmagasabb pontja, sötétlik erdő- takart csúcsával és lejtőivel. Jobbra a „szép juhászné" völgye terül el a könnyed hullámvonalakban domborodó halmok sokaságával. Hegyen, völgyön tovasiklik a mohó szem. Mélyen alattad a „Fáczán" terasszai fehérlenek ki a gesztenyes akáczfák lombsürüsége közül. A „Disznófő" csúcsát s épületeit azonban eltakarja egy szomszéd, erdoboritott orom.
Csak madárcsicsergés szakit;, még a tájra boruló ünnepélyes csendet. A szem kéjeleg, a mell dagad. Hűs szellő csókolja le arczodról a gyöngyöző verejtéket. Fényesen csillog a távolban a széleshátu Svábhegy egyházának toronyfedele. Amott a Sashegy erősen kidomborodó kúpja s az ugyancsak megtörpült budai várhegy, melynek bástyái és házai fehér pontok gyanánt szegélyzik a láthatárt, a gellérthegyi szürke citadellával egyetemben. Vékony ezüst vonal gyanánt csillog ki a mérföldekre terjedő tájképből a Duna, mely mögött gőz- és párakörbe burkolva jelzi egy hosszú fehér vonal Pest nagy háztömegeit. Lassanként megkülönbözteti aztán a szem Kőbánya, Kis- és Uj-Pest, Rákos-Palota és Kerepes
fehér körrajzait is, megvilágítva a már-már függőlegesen fejed fölött álló naptól.
Delet kondít valahol egy harang. A szél el-elkapkodja hangját s fölhozza ide a magányos hegyorom tetejére. Nehezen válsz meg a pompás látványtól, vadrózsa bokrétával díszített gomblyukkal ballagva a „Disznófő" felé, hova hatalmas étvágyad szólít.
Isten veletek: bércz, völgy s öt forint!
Borostyán Nándor.
Forrás :Vasárnapi Újság 1878 27.szám Foto: Szentkeressy Nagy Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése