(Baráti megemlékezésül.)
Ott, hol annyi jókedv forra egybe olykor,
Melynek éltetője te valál mindétig, —
Ott, hol lelkeinket nem mindig a jó bor
Hozta hullámzásba, de vidám vendégid —
S hol — de hogy ne mondjak többet —
gyakorta
Addig ittunk, a mig ránk virradt a reggel,
Mig áldott két kezed a bort egyre hordta —
Berontok tehozzád élénk képzetemmel.
Légy hát üdvözölve, régi jó barátom,
Akinél nem egyszer voltam én is vendég;
Most is épen sürögsz s forogsz, amint látom
Bár oly vidám zajjal szobáid nem telvék.
S most te sem vagy az, ki még akkoron voltál,
S nem iszol már fűvel-fával barátságot,
No mert hiszen tudod, velem is azt ittál,
S mi voltam én akkor, tán magad is látod.
De beszéljünk másról; magyarázd meg nékem,
Mi az oka, hogy e ház oly hangtalan most?.. .
Ugye nem tudod? no én hát elbeszélem,
Mert lásd, a sors hozzánk gyakran igen pajkos...
Most is az volt, s ime játéknak vivé el
Tőled a jókedvet — sokkal többet tőlem;
De a tiedet még megunja idővel,
S visszahozza szépen — de nekem többé nem!...
De mint látom, ismét olyakat beszélek,
Amik legkevésbbé érthetők előtted;
Legisjobb lesz itt, ha mindjárt másra térek —
Vettél-e tehát már azóta sok földet? . . . Ez is balga kérdés! . . . hogyan vettél volna
Földet is, te lelkes hű emberbarát te,
Ki a szegény művészt, ha roszul ment dolga,
Gyakran felsegíted s ápolád hitelbe.
Ám azért ne búsulj kedves jó barátom,
Megkapod te egykor még ezeknek díját;
A világ sem oly rqssz, aminthogy én látom,
Meg az Isten is jó, és a jóknak jót ád
Maradj, maradj te csak mindig az a régi,
S meglásd, majd a jókedv frigyre lép teveled:
Visszatérnek újra szétzilált vendégid,
S napjaidat újra vidám körben éled.
Addig is tehát, mig egyszer nemsokára
Csak azt veszed észre, hogy lakodba léptem —
S a mi vélem együtt egykor messzeszálla,
Az a jó kedv lészen ekkor is vezérem.
Addig is tehát, mig újra látjuk egymást,
Köszöntsed nevemben a víg czimborákat;
S ha hozzád betérnek, őket bőven ellásd
Jó borral, s beszéddel, mig a kedv elárad . . .
Legyetek vidáman, s emlékezzetek meg
Olykor rólam is a hányatott fiúról,
Ki fölött azóta nem egy barna felleg
Húzódott keresztül mennydörögve rútul . . .
No de mindez elmúlt, s most mint vándor, aki
A távol ködében látja már a várost,
S tudja, hogy legottan czéljához fog érni —
Ugy vagyok én — ámde Isten veletek most!
Benedek Aladár.
Vasárnapi ujság 1865 május 7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése