Jókai Mór:Szerelem bolondjai
Arról, hogy az első vizesemberek mikor jelentek meg Pesten és Budán, nincsen pontos adat, Duna-vizet áruló férfiról az egyik legkorábbi ábrázolás az 1830-as évekből maradt fenn Max Felix von Paur német rajzoló vázlatgyűjteményében. Annyi bizonyos, hogy a század második felében már egyre gyakoribb látvány volt a szamár vagy ló húzta kordélyról, vagy az állat két oldalán billegő puttonyból a Duna vizét áruló vizesember. Ahogy Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán” című könyvéből kiderül, a rendelkezésre álló szakirodalom szerint 1855-ben 23, 26 évvel később már 87 vízhordó rótta az akkor 132 ezer lakosú soknemzetiségű Pest és a 361 ezres Buda útjait.
A városi tér és a lakosság méretét tekintve az utcai árusok nem voltak sokan, de jellegzetes figurájuk télen-nyáron, számtalan ponton jelent volt. A „Tonavósz” kiáltás (a német „Donauwasser”, azaz Duna-víz elferdített változata) rendszeresen felhangzott az ablakok alatt. A dunavizesek egymás közt pontosan felosztották a városrészeket – nem keresztezték egymás útját, mindegyikük a saját területén, bevett útvonalon járt, újra és újra. Ha kellett, a házvezetőnővel, cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet. Hajnalban kezdték a munkát: a folyónál favödrökkel töltötték föl puttonyaikat. Hogy ne kavarják föl az iszapot, s hogy maguknak ne kelljen a vízbe gázolni, télen elérjék a jégbe vágott léket, a vödröket egy rúdról eresztették a vízbe.
Dunavizesnek kezdetben férfiak álltak, mert a kimeréshez és a szállításhoz erő kellett. A víz ára valójában éppen aszerint változott, hogy a Dunától milyen messze, hányadik emeletre kell szállítani. Az 1880-as évekre azonban alapjaiban megváltozott a helyzet és kizárólag nők végezték ezt a munkát, amint Steno Károly lenti, Dunavizesek a pesti parton című képén látható.
Létay Miklós szerint a változásnak összetett okai voltak. A dinamikusan fejlődő városban a férfi munkaerőt felszívta a vízhordásnál lényegesen jövedelmezőbb állás, a közműhálózat fejlődésével pedig a belvárosban jelentősen megcsappant az érdeklődés a Duna-vízre.
Vasárnapi Ujság 1856 január 29
A DUNAVIZES
A népszámlálás fáradságos munkáján könnyűszerrel segíthetne az illető hatósági bizottság, ha Pest kintornásait és dunavizhordóit maga elé rendelné, mert csakugyan nincs ház a fővárosban,melyet e két faj kívül belül nem ismerne. Az első hálószobádig tolakodik be, a másik legfölebb csak a konyhába jut, hogy a kádba eressze puttonyának tartalmát, de azért — házadban volt. Míg amaz, szemtelensége által szerez magának conscriptionalis adatokat, az utóbbi szemessége által
kerül azoknak birtokába, s meg sem álmodnók,mily helyesen ítélnek és következtetnek ez emberek.
A vizhordó sokkal rokonszenvesebb,eredetibb alak amannál, mely minden városkában otthonos, mig a vizhordó tán csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vizvezetés fölöslegessé tévé ez emberséges munkásokat.
A vizhordó, ki mulatságos arczával lép itt önök elé, ismeretes ember a Lipót és Terézvávárosban, még pedig a „hasbeszélő"vagy a „gyönyörű Jóska" neve alatt. A házban, melyben lakol, napjában kétszer szokott megfordulni. Piros sipkája,piros cseréppipája s piros orra messze elviritanak. A kapu aljában vastagon kezdi rá mondókáját s lesi, mig valaki a folyosón megjelen; ekkor a legvékonyabb idiskantban, mely valahonnan a szomszédból látszik jőni, hirdeti árujának hasonlithatlan voltát, s korholja a cselédeket,hogy miért nem„a szép dunavizessel" hordatnak maguknak dunavizet. A szolgálók,kikkel a maga módja és az ő Ízlésük szerint eldévajkodik s kik egy-egy kézzelfogható tréfától nem riadnak vissza, pártfogásba veszik a „szép vizhordót ki a házi állatokat, kutyát vagy macskát, melyekkel igen jó lábon áll, barátsággal s -nem minden mellékczél nélkül megsimogatja,a köréje sereglett gyerekeknek éktelen pofákat vág, s vidáman, mint -jött, távozik, ha nem adott is el puttonyaiból.
Szamara, mondhatjuk, még népszerübb, mint ő maga. Ez egy különösen derék szamár, ki ugyan csacsi még, de kétségkivül
sokra vihetne, ha a sors a „szép dunavizes" taligája elé nem ragasztja. Acsacsi, melyet költői gazdája „Laurának"keresztelt el, a mutató ujj legkisebb intésére el kezd ordítani. Első lábával kiveri, hány szeretőt tart a Náni, a Zsófi vagy a Kati, füleivel ollót csinál,farkahegyét a szájába veszi, szóval igen joviális állat, melyet az utczagyerekek jóltartanak zsemlyével s czirogatással.
A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját.A téli fagy beálltával foglalkozása igen keeerves, midőn a jégbe lyukat vágnia s terhével a meredek és csúszós parton fölkúsznia kell.
Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. Az ilyen első legény rendesen kiszolgált katona, sipkája s fehér,rézgomos kaputja ezt mutatja legalább.Míg a két férfiú a puttonyokat rendeltetésűk helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban.Minden emelet egy krajczár különbség s így a váczi vagy ország-uton túleső utcza hasonlón növeli a puttony árát. A dunavizesek derék testület, melynek tagjai atyafiságosan osztják föl egymás között a város különféle részeit; egyik soha sem csap át a másik kerületébe; így történt a minapában, hogy egy vízhordó, férjhez ment leányának a bel- és Terézváros egy részét adá hozományul; hozomány,milyennel milliomosok sem dicsekedhetnek.
Vannak dunavizesek, kiknek Isten nagyra vitte dolgát: ezek például két lóval dolgoznak már. Persze, hogy mindkettő vak s nem igen jó húsban van. De szem- és testbeli tehetségök épen elég arra, hogy sokszor 20 tele puttonyt is megindítsanak; a teher úgyis folytonosan fogy.
Ismerünk különben olyat is, ki egy-maga húzza a taligát s czepeli föl puttonyait az emeletekbe.
Azért aligha csalatkozunk föltevésünkben, ha azt mondjuk,hogy e szegény munkás mindamellett nem áhítozza a vízvezetést.
-.-
Ágay Adolf:Utazás Pestről Budapestre(részlet)
«Tana vóss!» Ez se görögül nincsen, se diákul.
Ez tótnémetül van, mint a drótos atyafinak szózata is: »Rajnepinte hü, fána flü!» Amannak jelentése: «Donau- wasser», emezé meg: «Reinenbinder hier, Pfannen flicken.»
[Itt a lábas-kötő, serpenyő-foltozó.]
Mert tót házaló csupán a német nyelven boldogult
Pesten. Már a «voaczi» vagy palotai asszony tiszta magyar szóval kellette az áruját: «Friss tojaast vegyenek!» S a kiáltásának még magyaros dúdja is volt. Csak az a kérdés: igazán a maga tyúkjainak tojaasait kínálta-e? Bizony azok messzibbről kerültek a fővárosba s kom'asszony, ángyika az Alsó-Dunapart boltjaiból szerezte be, valamint még most
ez ideig is a tavaszi cseresznyét s a többi koraérett gyü-mölcsöt; melyről azt beszéli, hogy a maga kertjében termelte, mert hogy ez okon, így gondolja együgyű észszel, kapósabb is lesz. De a német szó lepattogzott róla, míg a dunavizes és drótos megtanult németül, hogy a magyar fővárosban megértsék.
A mai nemzedék el sem gondolná, hogy az a dunaviz-
hordás milyen bő nyereséggel járt. Ez emberséges puttonyosok közt került nem egy, aki házat bírt a külvárosban s takaros összeget rakott be a takarékba. Például a «säne Josko» (a szép Jóska.) Nem akadt abban az időben budapesti leánycseléd, aki ne ismerte volna. Azon a nagyfejű kicsi szamáron kereste össze vagyonkáját, pedig feleségestül elég sűrűn változtatta pálinkává a vizet. Nagy sunyi volt az öreg. Megértette az öngunyolódásnak hatását a közönségre. Elnevezte magát «säne Joskónak», pedig annyira volt a szép embertől, mint szamara a bábolnai telivértől, vagy talyigája a tilburytől. Vihogtak is rajta a szolgálók, midőn alant az udvaron olvadékony énekhangon jelenté be megérkezését. Széles, piros, pufók ábrázatát megsimogatva, apróka ravasz szemeivel
hamiskásan kacsintott fel az emeletekre, ajálva szívét s
szétterpesztett vastag ujjainak számával megkérdezve: hány puttonnyal is vigyen?
— Hé, vasszermann! (Ez is magyarul volt.) Három-
mal ide a 3-ikra!
S az istránggal derekához szorítva a kotyogó puttonyt,
szuszogva és izzadva emelte föl terhét a meredek s szédítően keskeny gyűrűkben kanyarodó hátulsó lépcsőn oda, ahová rendelték. Alap-ár 3 kr. Minden emelettel följebb 1 krajcárral több. Sok kicsi sokra megy, tartja a példaszó.
Ez volt az első budapesti vízvezeték.
Három puttonnyal czepelni föl vizet a 3-ikra — gon-
dolatnak is borzasztó. Hallatára minden polgári mell elszorul s minden házi nevelésű lábszár megcsuklik. A cselédség azonban, melyet akkor még nem világosított fel a szocziálista doctrina, békén viselte a helyzet nyűgét s hordott fel pinczéből padlásra kútvizet, tüzelőfát, szenet a mosókonyhába. Oly munka, melynek egyik felét, a tüzelő anyag fölszállítását, ma az újabb házakban a második lift végezi;
mert hogy a Kati meg a Juczi, akik hallottak is valamit harangozni a légcsőhurutról, azzal kerültek a nagyságának, hogy nem bírják az istentelen munkát, mivelhogy ők is lépcsőhurutban szenvednek.
Tehát régebben a vízhordás jövedelmes foglalkozás
volt, mely persze fagy idején sem szünetelt. Léket vágott a vasszermann a Duna jegébe s abból merített. Ne higye azonban senki, hogy a teher fogytával a szamárka dolga jobbra fordult. Ilyenkor hárman: a gazda, a felesége s a legénye föl kapaszkodtak a talyigára s fölöslegül, mert jó vásárt csaptak, vágtatásra döfölték a türelmes állatot. És valamint a bagariát a halzsír avatja vízállóvá, hajót a kátrány s hajós zubbonyát a kaucsuk: azonképen a pálinka is a vízhordót. Mert megdönthetetlen nemzetgazda-sági tétel az, hogy jaj annak az iparosnak, aki maga kénytelen fogyasztani a termelését.
Még vagy négyet fordult a talyiga s ezzel letelt a
súlyos napszám. Szombat lévén, a vízhordás ma sűrűbben folyt, mert az újkori vasárnapi szünet már abban az időben is kötelező volt.
Mire béestveledett, a Józsefváros legszélsőbb során
egy házikóba fordult be a vízhordó család. Hogy ellátta a csacsit, a ház elé ült a «säne Josko», elégedett mosollyal tömködte meg cseréppipáját, míg Joskóné odabenn gazdasszonykodott a tűzhely körül. A vicze Josko meg lábait a pihenő fakó talyiga legfaráról lógatta le. Még munkaköz-ben igyekezett egy gazdátlan szivarcsutkát felszítani tüdejének minden erejével. A gyerek szájából végre füst gömbö-
lyödött világgá, melynek bodraiban immáron nekilendült férfiasságának jeleit látta meg.
Holnap vasárnap. Ekkor aztán tűzön aranyozott óra-
láncczal a nyakában és termetes «zsenájávab karján a säne Josko „megy a templomba, áldani az Úr nevét, aki oly bőven osztja vizét kegyesnek és hitetlennek egyaránt.
FORRÁS:
-MNO ,Osgyán Edina 2002 március 4
-a dunavizes Vasárnapi Ujság 1865 január 29
-Heti Válasz 2013 09 03
Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán
Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése