„Sea-Bird II, Lacungo-me XIV,
Lovak, vitorlás hajók, vízi medvék,
Örök-sokadikak, semmi szerencsén
Nem kívánnám már, hogy bárhova mennék!”
A Tabán rézsűjéhez igyekeztem,
hol a Föld oly finom porlása zajlik:
sok apró csonté. Olykor füve rebben,
míg kocsisor-altatója morajlik
harminc madárnak. Mentem a Tabánnak
egy-ily helyéhez, és egy fa tövén
megláttam egy fél könyvet. Sárgulásnak
indult lapok. Karácsony közelén
mindig egy „Vernét” kérhettem anyámtól.
Ennyire futotta. Most lehajoltam,
és azt láthattam, Némó kapitányról
a könyv-fél. Lapozgattam, leporoltam,
vittem. Vajon milyen üzenet ez?
S mit járok itt épp ma? A sírjaiknál?
Nehéz volt a szívem. Valakihez
húzott: súlyos zsákot. S akkor bevillant
egy név: az én Némómé! Kis veréb volt,
akit elárultam húsz év előtt.
Így volt az is, hogy bizonyára rég holt
létében épp itt nem láthatom őt
(rézsűben, autó-altatómorajban),
ám ennél több történt. Személytelen
fél-könyv felbukkanása – „Na, mi baj van?” –
mondta (veréb nem érzeleg sosem),
„Semmi baj!” Így álltam ott a Tabánban,
de még öt-hat év kellett, hogy oda
se járjak (s hát mit járnék „a világban”),
s meglesz az a fél könyv is, a SOHA.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése