„...a garabonciással újabb és újabb tájakra, újabb kocsmákba lehet elmenni, mert a diáknak az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezer-kétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze, és a kocsmák nevezetességeit kalendáriumába írja.”
Krúdy Gyula
A Garabonciás özvegye
Fotó: Ispánki Ferenc
Ki volt Garabonciás, Krúdy Gyula talán egyetlen szívbéli barátja, életének és írásainak évtizedeken át vissza-visszatérő alakja? – kérdezzük Hargitay Istvánnétól, a Garabonciás özvegyétől.
Csillaghegyen, a futballpályára néző lakásban – ahol a konyha is könyvekkel, kéziratokkal van tele – így emlékezik:
– Férjem, Hargitay István 1891. szeptember 2-án született Csíkszeredán, unitárius székely családból. Édesapját igen korán, féléves korában elvesztette; nagyapja nevelte spártai szigorral. A három és fél éves kisfiút például egy 48-as honvéd tanította lovagolni. Leesett és tüdővérzést kapott, nagyapja azonban nem engedte orvoshoz; ha életképes, megmarad, s életre való ember lesz belőle. Az is lett; fájdalmat, hideget-meleget jól tűrő, sohase panaszkodó férfi.
Iskoláit Csíkszeredán, Csíksomlyón járta, édesanyja kívánságára mezőgazdasági szakiskolát is végzett Győrött és – újságíró lett. Verseit már 18 éves korában közölte a Pesti Hírlap, 1914-től a Magyarország munkatársa. Később is Szakács Andor lapjaiba dolgozott, egészen a felszabadulásig (A Mai Nap, Független Kisgazda).
– Hogyan ismerte meg Krúdy Gyulát?
– Krúdyval mint újságíró került kapcsolatba, atyai barátjaként tisztelte a nála 13 évvel idősebb, kiváló írót. Hargitay István 1916-ban végleg Pestre költözött, s szinte mindennapos kísérője lett Krúdynak.
Hargitay karikatúrája
Hargitayné megsárgult Krúdy-kéziratot vesz elő, a Royal Szálló levélpapírjára írt Pesti levelek egy példányát. „Hargitay Pistának, kitartó barátomnak” dedikálta Krúdy Gyula 1916-ban, a Hüllő csárdában.
– Garabonciásnak is Krúdy nevezte el férjemet: így hívja az örökösen csavargó és bizony a kocsmák, vendéglők ismeretében igencsak járatos Hargitayt, például Az utolsó szegénylegény című 1923-ban megjelent elbeszélésében és az élete alkonyán írt Zöld Ász-ban.
– Miről írt Hargitay István?
– Riportokat írt, tabáni történeteket, novellákat és nagyon sok mezőgazdasági, kertészeti szakcikket. Egy-egy faluban mindig a harangozót, a sírásót és az útkaparót kereste; ezektől szerinte megtudható minden lényeges. Írt a csobánkai cigányokról, orgoványi zsiványokról; nemrég a rádióban hallottam férjem nevét, egyik vidéki útján megtalálta Petőfi kulacsát, melyet ma az Irodalmi Múzeum őriz.
– Mit csinált Hargitay a felszabadulás után?
– A Friss Újságnál és a Kis Újságnál dolgozott, majd a Magyar Nemzet és a Magyar Vasárnap külső munkatársa lett. Folytatásos regénye jelent meg Martinovicsról, szerkesztette a Kisemberek házatáját, cikksorozatot írt A szabadságharc arcképcsarnoka és Régi jó világ címen. Krúdy Gyulával való barátságáról, tabáni kalandozásairól és Krúdy utolsó napjairól többször is írt ezekben az években,
1951-ben állandó állást is kapott, az Országos Jegyközpont tisztviselője lett. Ekkoriban – mint annyi pályatársának – csak ritkán jelenhettek meg írásai. 1952. január 17-én egy óra alatt meghalt szívtrombózisban. Rosszullétéről panaszkodni ekkor hallottam először, és, sajnos, utoljára.
Hargitay Istvánné elhallgat; a fényképezésnek nem örül, magáról alig árul el valamit. Pedig volna mit mondania. A Magyar Pamutiparban dolgozott 1933-tól nyugdíjazásáig. 1949–50-ben elvégezte a textiltechnikumot, művezető lett, munka és tanulás mellett a háztartást sem hanyagolhatta el. Nagyon szeretné, ha férje életművének legjava kötetben is megjelenne.
Tasi József
Antalffy Gyula
A kocsmában bóbiskoló Krúdy
Krúdy koronatanúi
1.
Egy fűzött könyv van ki¬nyitva előttem, a »Szindbád ifjúsága és szomorúsága«, 1917. évi Táltos-féle kiadása. Első lapján ez a beírás: »Hargitay Pistának, a kitartás és hűség bajnokának, szeretettel Krúdy Gyula. 1924. ősz.«
Ki volt ez a Hargitay Pista, s miért lett a kitartás és hű¬ség bajnoka? Több Krúdy-könyv vissza-visszatérő hőse ő, felleghajtó köpenyegben járó garabonciás, az utolsó szegénylegény. A »Velszi herceg «-ben Margitta Pongrác néven szerepel, s így ábrá¬zolja az író: »Apja volt a ga¬rabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki minde¬nütt harcolt, ahol megélheté¬sét megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a koldusnál, de mindig hordott magánál egy szót, amely csak az övé volt, és egyedül ő ajándékozhatta el. Nem is¬merte a vetett ágyat, de városvégi szobájában újságpapiroson mindig adott pihenő¬helyet olyan embereknek, akiknek lakásuk sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, és csábító a szabadsága. Szánandó volt rongyos köpenyege, de imádnivaló a bátorsága, amellyel elindult villámos, zivataros éjszakába...« Az utolsó Krúdy-könyvben, »Az élet álom«-ban a budai része¬ken járó garabonciás diákként jelenik meg, akinek »az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke három-ezerkétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől-egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze és a kocsmákneveztességeit kalendáriomába írja.« Egyébkén azok közé a ritka emberek közé tartozott, »akik mindig kéznél vannak, ha más embernek ég a háza, fuldokló gyermeket kell a folyóból kimenteni, terhesasszony elé ugrani, mielőtt az elájulna a veszettkutya előtt, koporsót segíteni vinni, mikor az özvegy tehetetlenül néz körül...«
A kitartás és a hűség bajnoka kitüntető címet pedig azért kapta Krúdytól a Garabonciás, mert ő volt az elválhatatlan kísérő, aki sohasem maradt el a csapszékből csapszékbe való vándorlás során, akire a pesti éjszaka minden váratlan helyzetében számítani lehetett, aki soha nem dőlt ki a boros bajvívásban, akit mindig biztosan megtalált maga mellett Szindbád, ha a társaság többi tagja meg is szökött volna már a kocsmaasztal mellől. Hosszú éveken át együtt kezdték a napot, és együtt fejezték be.
Krúdynak nagy társasága volt, de annál kevesebb barátja. Az egyetlen ember, akit teljesen közel engedett magához, a garabonciás hírű Hargitay Pista volt. Egyedül neki beszélt terveiről, készülő írásairól, könyvei hőseiről, családi élete kudarcairól. Nem¬egyszer aludt a Garabonciás parányi hónaposszobájában, padlóra vetett télikabátokon, újságkötegeken, miként a »Velszi herceg«-ben a Szindbáddal azonos Bimy elmeséli: »Az utolsó szegénylegény adott kvártélyt Bimynek a Tabánban, az Aranykakas utcában, régi Egyetértésekből vetett ágyat az elárvult fiatalember alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonnáját. És levetette a kedvéért rongyos köpenyegét, ha Bimy fázott.« Hargitay Pistát levitte Krúdy Nyíregyházára özvegy édesanyjához is, és elvezette a Morgó temetőbe, ahol csenevész akácok és lenge szomorúfüzek alatt bújt meg »A szécsénykovácsi Krúdy-család sírboltja«, mélyében az édesapával és a 48-as kapitány nagyapával. Aztán elő¬állott három fiakker, s a nyíregyházi Kis Koronából konflison elindultak Mádra, egy-két korty hamisítatlan tokajiért.
Előttem kopott kis fénykép: a kétlovas bérkocsik egymás nyomában ügetnek az országúton, s a háttérben már felkéklenek a Hegyalja szőlős halmai. A fakó amatőrfelvételt Hargitay Pista hagyta rám, amikor érezvén halálát, átadta megőrzésre tiszti kardbojtját, családi fényképeit, legkedvesebb könyveit, köz¬tük a Táltos-féle Szindbád-kötetet, Krúdy vallomásszerű bejegyzésével.
2.
A Garabonciással 1947-ben találkoztam először. Akkori¬ban a Kis Újság felelős szerkesztője voltam, s Krúdy halála évfordulóján egy emlékező tárcát hozott a lapnak. Az írás megjelent, s ettől kezdve H. P. gyakran felkereste az Eötvös utcai szerkesztőséget, de évente legfeljebb egy kéziratot hozott, a többi anyagát lassanként elmesélgette az úgynevezett »Hivatal«-ban. Ez az intézmény — amely viselte a »Révkapitányság« nevet is — egy mozgalmas csapszék volt az Eötvös utca és a Szófia utca sarkán, a Hunyadi téri csarnok kofáinak és a Független Nyomda szedőinek, mettőrjeinek kedvelt találko¬zó helye. A Kis Újság naponta két kiadásban jelent meg, a közbenső idő alatt meg lehetett ebédelni a Hivatalban, sőt egy kis borozgatásos beszélgetésre is futotta. Hargitay Pista a Hivatalban lassanként teljesen hozzánk nőtt, naponta pontosan meg¬jelent, s mindig hozott ma¬gával egy-két történetet.
Ekkor már tizennegyedik esztendeje Krúdy nélkül rótta a pesti utcákat a Garabonciás. Magányos volt, kiismerhetetlen. Senki sem tudta, miből él, hol lakik, milyenek a családi körülményei. Csak sejtettük, hogy valahol a legtávolabbi budai hegyekben lakik — halála után tudtuk meg, hogy Csillaghegyen, az erdők alján —, ahová több órás gyaloglással jutott ki, ha elment az utolsó HÉV. Hogy felesége van, az is csak az óbudai temetőben derült ki, amikor végső búcsút vettünk tőle. Nőkről különben soha nem beszélt, egyszerűen tudomást sem vett róluk. »Gondolatait nem, zavarták a nők apró csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései« — így említi Krúdy is. Hogy valami foglalkozása lett vol¬na valaha, erre sem emléke¬zett senki. Nagy ritkán meg-megjelent egy-egy kis írása a Mai Napban — amíg Szakács Andor szerkesztette —, de lap kötélékébe soha sem tartozott. Mesélni szeretett, és csendben iddogálni, részegen azonban nem látta soha senki. A Hivatalban körülülték a nyomdászok, újságírók és kofák, s hallgatták ízes szép székely szavát. Arca olyan volt, mint egy tuskóból kemény vágásokkal kibontott faszobor, kétoldalt tatárosan csorgott le hosszú bajúsza. Hangja csendes volt és szelíd, szemérmesebb férfit nem ismertem nála. Soha egy kétértelmű szót ki nem mondott, soha valótlant nem állított — még a mese kedvéért sem, amely pedig kiapadhatatlanul áradt belőle.
A hivatalbeli összejövetel hétről hétre népesebb lett. Gyakran megjelent H. P. asztalánál Tersánszky Józsi Jenő, Kittenberger Kálmán — aki az Eötvös utcában szerkesztgette a Nimród Vadászújságot —, Parragi György, Berda József és dr. Kiss Mihály, a korábbi karcagi tisztifőorvos, a társaság »háziorvosa«, aki az italfogyasztás mértékére ügyelt jóságos szigorral. A Garabonciás pedig lassanként elmondta Krúdy minden titkát. Leleplezte regényhőseinek modelljeit, azokat a különös lényeket, akik benépesítik a Szindbád-könyveket. Föltámadtak régi halottak, ódon arcok jöttek elő távoli ködökből, megtudtuk ki volt a valóságban az óbudai csodadoktor, aki meg nem tör¬téntté tudta tenni a lányoknál azt, ami megtörtént, ki volt Kisilonka Jácint, Simli Mariska, az aranykeblű Kecseginé, , Bordali, Toronygombi, Nyergesújfalusi, a »Pesti nőrabló«Csinosija és Rombolaija, kiről mintázta Krúdy Szortiment, Habfehéri, Mortimer, Késő Fáni, Kövi Dinka, Fátyol Szilvia,Kronprincz Irma, Bonifác Béla alakját, ki jelenik meg a »Boldogult úrflkoromban« oldalain Esperes, Szerkesztő, Jenőke, Kriptái úr néven, s ki volt a többi Krúdy-hős, a regények és novellák százainak fő- és mellékalakja. Ezeknek a figuráknak a legtöbbje testi valóságában ott üldögélt esténként Szindbád közelében a tabáni csapszékek kadarkafoltos abrosszal leterített asztalai mellett, s álomalakjuk ott formálódott ki a végtelen hallgatásokból és beszélgetésekből, a cigány muzsikájából, a szivarok füstjéből, a borok illatából.
A bor! — be sokszor vallattuk erről a Garabonciást. Min¬den szavára emlékezem — s emlékeznék akkor is, ha nem lett volna velünk íródeák, aki lejegyezte a fabulákat — különös erővel most, hogy olvasgatom a Fővárosi Könyvtár nagyszerű kiadványát, a »Krúdy világa« címmel közreadott gyűjteményt. Gyönyörűséges könyv ez, varázslatos levegőt teremt, csak egy hibája van: rögzíti — és szinte hitelesíti — azt a hamis Krúdy-képet, amely különböző legendagyártók nagyotmondásainak hatására az utóbbi két évtizedben kialakult a köztudatban. E legendák szerint Krúdy mámoros bacchanáliák garázda hőse, részeges kocsmatöltelék, aki heteken át egyfolytában iszik, duhaj verekedő, aki összetöri a csapszék berendezését, mindenkibe beleköt, tör, zúz, ront és pusztít. A »Krúdy világa« szaporítja e legendákat. Az egyik visszaemlékező szerint előfordult, hogy csütörtöktől vasárnapig megállás nélkül fröccsözött, a másik szerint napi négy-öt liter bort ivott meg, a harmadik hallomásból tudja, hogy egyetlen napon át száz fröccsöt szolgált ki neki az óbudai kocsma pincére. Olyan is van, aki azt állítja, hogy egy hétig a kocsmalócán aludt.
3.
Hogy ivott Krúdy? Mit vallott erről »a kitartás és hűség bajnoka«, az elmaradhatatlan társ a fehér asztal mellett? Mindig könnyű bort rendelt, savanyú kocsis bort, szódával. Csendesen iszogatott, fáradt mélasággal, ritkán nyúlt a pohárhoz, s gyakran fél éjszakán át elüldögélt egy liter bor mellett. Kocsmáról kocsmára vándorlás közben sem az ivás volt a fontos — hiszen egy helyen gyakran csak egyetlen spriccert (ma nagyfröccsnek hívják) fogyasztott —, hanem a helyváltoztatás, az új meg új emberarcok. Mert amíg bora előtt órákon át elüldögélt, félig ébren, félig alva egyre figyelte a körülötte levő asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulataikat. Munkahely volt neki a kocsma, adatgyűjtés, élményanyag-forrás. Asztaltársait is folyton beszéltette, maga ritkán szólalt még, leeresztett szempillákkal fogadta magába az egymást követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga körül, szemé¬nek egyetlen villanásával elparancsolta asztalától; annál jobban szerettea hosszan mesélgetőket, a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embereket. Asztaltársai egyúttal modelljei is voltak, ugyanakkor mese-forrásai.
Miről zsongott a mese a húnyt szemű Szindbád körül? Az álomfejtésről, arról, hogy ki mit álmodott az elmúlt éjszaka, s mire következtet álmából. A bajúszpedrésről és a szakállviseletről, az ökörsü¬tésről, a tehénhús 68-féle elkészítéséről, nagy párbajokról, híres lóverseny-nyerésekről, nevezetes vadászatokról, vad kártyacsatákról, krúgató vadludakról, ugató rókákról, botrányos részegeskedésekről. (»Nincsen a világnak utálato¬sabb teremtménye, mint a részeg ember« — jegyezte meg ekkor csendesen Kr. Gy.). Itt jelennek meg, az asztaltársa¬ság mesélgetéseiben, a kisvárosi gavallérok, a vadfű-fürtű szegénylegények, a dévaj öregurak, a rabviselt úriemberek, a teltkeblű kalaposnék, a pomádés cupringerek, az előkelősködő fertálymágnások. Itt kél életre Zirzilla, a vidéki postamesterlány, Szolyvai, az örömháztulajdonos, Siketánc, az öreg ügyvédi írnok, Estella, azaranymívesné, Szénfi, a fuvolás, Szerafin, a delejesnő, kinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében. Itt hangzanak el hiteles históriák hétszilvafás nemesurakról, befőtt-piros falusi kisasszonyokról, érzelmeskékfestőnékről, jól főző örömlányokról. Itt jelennek meg a macskabajszú nyírségi gavallérok, az elpusztított, felfalt, szétmarcangolt búcsújáró asszonyok, az ada¬kozó kedvű vidéki nők, a szenteskedő arcú soványak és a puha húsú buja kövérek. Szindbád hallgatta órákon át az áradó mesét, s csendben ért szívében a beszély a bolondos históriák lepárolt szeszéből.
Kik voltak azok, akikkel állandóan együtt ült, akikkel beszélgetett, álmodozott, iszogatott, akik hiteles tanúk éjszakáiról. Öccse, Krúdy Péter névsorba szedte őket, »az égő lámpás lovagjait«, ahogy asztaltársaságának tagjait nevezték, s így sorakoztatja elénk: Ábrányi Kornél, Baghy László, Bátaszéki Lajos, Hargitay István, Herczeg Elemér, Kádár Lehel, Kállay István,Kálnay László, Krúdy Gyula, Krúdy Péter, Ring Pál, Szirmay István (az akkori idők ismert rendőri riportere), Várkonyi Titusz. »Az égő lámpás lovagjai« asztaltársaság tag¬jain kívül Krúdy Szakács An-dorral, Szemere Györggyel, Kauser Jenővel, Bródy Sán-dorral,Szép Ernővel, Kún Andorral és Kárpáti Auréllal volt legtöbbször együtt. Egye¬dül az ő tanúvallomásaik a hitelesek Krúdy Gyula éjsza¬káiról, de nem fogadhatjuk el szavahihető »visszaemlékezőknek« azokat, akik csak messzi-ről látták, hírét hallották, vagy csak néha kaptak engedélyt, hogy leüljenek asztala végébe.
Első pesti éveiben persze nem volt ritkaság a reggelig tartó muri, de a Szigeten, s később a Templom utcában olyan serényen munkálkodva éldegélt, akár egy bennszülött óbudai polgár. Máskülönben hogyan is született volna meg egy olyan életmű, amelyhez csak a Jókaié hasonlítható: 120 kötet könyv és több mint 2000 újságcikk. Voltak reggelig tartó boros kalandozásai, de a hajnal legtöbbször íróasztala mellett találta. 1925 júniusá¬ban így ír békéscsabai kiadójához, TevanAndorhoz: »Minden nap várom önt felkelé-semtől: reggeli 4 órától kezdve délelőtt 10 óráig.« 1930-ban ezt jegyzi fel magáról: »Reggel 6-kor kelek és dolgozom«, s a fia szerint is hajnaltól délig dolgozott minden¬nap, egy ültőhelyében megírt egy ívet, akárcsak Jókai.
4.
Az utolsó garabonciás, így emlékezett ezekre a hajnali órákra:
— Az óbudai harangszó tíz esztendőn át minden hajnalon pontosan megérkezett a margitszigeti régi kastélyhoz, és besurrant a zöld zsalugáter kopott lapjai között, ott találva a korán kelő Krúdyt a görbelábú százéves kicsi asztal mellett. Az asztalka az ablak előtt volt, s első kézből kapta keletről a felbukkanó nap¬fényt, amely vörös sugaraival beférkőzött a féligzárt zsalugáteren, és a múltszázadbeli porcelán tintatartón és porzótartón reszketve, szivárványszínnel hintette tele a diósgyőri árkust, amelyen páratlan gyorsasággal szaporodtak a lilatintás sorok. A zsalugáter, mely az elhagyott szülőföld, és egy régi ház felejthetetlen hangulatát varázsolta vissza, gondos őrzője volt egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott aszentesi csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész, vagy fél rozskenyérnek, s annak a sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegyasszony olajos korsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az üveg nem diadalmaskodott volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra került, az engedelmesen rohanó toll egy időre udvariasan visszavonult a teleírt többrendbeli árkussal együtt, s eltűntek a nélkülözhetetlen pajtások is, akik álomban és valóságban egyaránt elmulattatták az előkelő házigazdát. De azért, csak úgy fél szemmel, az utol-
só papiroslapra pillantott és a számozás vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg. A legfelső árkuson levő szám ugyanis azt mutatta, hogy az elkészült kézirat túlságosan is kielégíti majd valamelyik szerkesztőt...
A munkaasztalnál hajnalozó írónál persze »szenzációsabb« volt a napi száz fröccsöt ivó korhely. Így tették meg izgága duhajnak, gyorsan ütő ve-rekedőnek, garázda lumpnak, akaratát mindenkire ráerőszakoló, félelmetes. kegyetlen embernek. Akik azonban valóban ismerték, pontosan ellenkező képet hagytak ránk róla. Hargitay Pista szerint hallgatagon mélázó, csendben álmodozó férfi volt Szindbád. Herczeg Károly, a szigeti ezermester, aki tíz esztendeig élt közvetlen közelében, galambnál is finomabb embernek ismerte, s kedves főpincére szerint »olyan halkszavú úr volt, hogy nincsen párja«. Móricz Zsigmond is Krúdy legigazibb arcát mutatta meg felejthetetlen szépségű nekrológjában: »Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna.«
A koronatanúknak higgyünk.
(Magyar Nemzet, 1964/111. /május 14./ 7. p.)
Végül álljon itt ízelitőül Hargitay István két írása:
egy Krúdy Gyuláról,akit ő ismert a legközelebbről,
egy a híres tabáni MÉLY PINCÉRŐL ,melyről hűbb képet fest,mint a legjobb fotonasina
Beszélgetés Krúdy Gyuláról
– A tudós komolyságával, a szerzetes csendességével üldögél odahaza, a Szigeten, abban a régi sárga házban, amelyet ugyan igazgatósági épületnek titulálnak, de ha kinyitja az ablakot, fűrészelés és kalapálás hallatszik be. Ezért betett ablakon keresztül figyeli az őszi fákon röpködő madárkákat, különösen a télire itt maradt fuvolahangú vörösbeggyel tart barátságot.
– Jubilálják, hogy három évtizede munkálkodik s tíz kötet könyve jelent meg ebből az alkalomból a már megjelent és elfogyott hetvenöt kötet könyv után. Azért óráját, úgy, mint eddig, az óbudai hajnali harangszóhoz igazítja, amely mindennap pontosan bekukkant a zöld zsalugáterek között.
– Kr. Gy. ilyen kora reggeli órában telepedik íróasztala mellé, az árkuspapírosok gyorsan telnek meg az apró gyöngyszembetűkkel, amelyek aztán a magyar irodalom kincsei lesznek, hiszen Vörösmarty óta még egyetlenegy író sem szólalt meg ilyen magyar nyelven. Közben megpihenteti a pennát s mert nemcsak igével él az ember, az ablak közül kikerül szalonna vagy csülök, melléje rozskenyér és valami innivaló.
– Sokszor délig tart a munka, csak akkor megy félrecsapott kalappal a kőrengeteg felé. Az első kocsit megállítja, megfordítja, úgy hajtat a budai országúton lefelé a Duna mentén. Nem árulja el, hogy hová mennek, csak az irányt mutatja meg. A kocsist kikérdezi: hova való s ha történetesen várpalotai, akkor jutalmat is kap, mihelyt a tabáni ráctemplom zöldpatinás tornyai alá érnek.
– Nagy az öröm, ahová Kr. Gy. betoppan. Az örökösen bóbiskoló csárdásgazda szeméből elröppen az álom s szalad a pincébe külön borért. A nyitva felejtett ajtón Zászlós kutya fut be s mindenképpen a nyakába akar ugrani. A kedveskedő csaholásra ebédutáni álmából felébred a ház asszonya s csaknem ifjú menyecskésnek képzeli magát, amíg ura a pincében van. A kis kövér cigány is sietősen gurul be az ajtón és a világért sem mondja azt, hogy nótafáját a zálogba csapta, nyomban a Repülj fecskémet pengeti. A kockás abroszt ketten is szeretnék megfordítani, mindenki Kr. kedvében jár. Itt igazán piros betűt mutat a kalendárium, mint a Krúdy-regényekben.
– Talán még ott szerették jobban, ahonnan «A vörös postakocsi» alakjait vette. Szemere Miklós: az unghi fejedelem, Erdélyi Gyula, a régi író: Szilveszter, a sokat emlegetett Bonifácz Béla, aki Krisztusról hosszú költeményt irt: Pongrácz Béla, a költő. És Ferdinánd katolikus gróf, akinek alakja magyar író kezére talált, nem más, mint a mostanság is sokat szereplő A. A. gróf. A Hét bagolyban a felejthetetlen Kálnay Laci alakját üdvözölhetjük. A velszi hercekben is sok ismerős bukkan elénk. Sok helyen találkozunk Kauser Jenővel, Pártos Gyuszival, az Ökrök asztaltársaságának egykori vezetőivel.
– Hát Szindbád, Rezeda Kázmér, Józsiás és Az útitársban az a titokzatos férfiú ki lehet?
– Azt mondják, az író magamagát rajzolta meg egyik-másik helyen, persze a valóságban Kr. Gy. aligha töltött hosszú téli éjszakákat jól záródó, kegyetlen ablakok alatt. Úgy bizony, csak papiroson követi a zajló Duna jegére az imádott hölgyeket, hogy ott, az úszó jégtáblán suttogja el a gondosan megfogalmazott szerelmi vallomásokat. Kr. Gy. okos, nyugodalmas magyar úriember és ismeri a nőket. De azért olyan fiatalos, ábrándos férfiú, hogy ha valahová szüretre elvetődik, azt gondolják a boldog édesanyák, hogy biztosan leánynézőbe jár... A kiszolgált szilvafa pattogva főzi a Szinva pisztrángjait s az összes legényeknek át kell ugornia János bácsi vezetésével a szüreti tüzet... Másnap pedig, amerre jár, mindenütt női fejek bukkannak fel a muskátlis ablakok mögött.
– Hanem legjobban mégis csak Nyíregyházán érzi magát Kr. Gy. Nem is csoda. Ott lakik az édesanyja, aki alig várja, hogy láthassa a legnagyobb fiát. De sok időt nem tud otthon tölteni, mert mások is látni akarják a város nagy fiát. Így aztán megosztódik a nap, bölcsen, helyesen.
– Jut idő még a Morgó temetőnek is. Minden szabolcsi családnak van itt valakije. Bereznay-, Gencsy-, Jármy-, Kállay-, Kubányi-, Labay-, Nádassy-, Saáry-, Szarvady-, Vay-, Tresztyánszky-családok neveit olvashatjuk a főút mellett. Aztán az egyik kriptán ez a büszke felirat: «Az Aba-törzsből de genere eredt Sütő-nemzetség letört ága és virágai». Tovább fekete márványon: «A szécsény-kovácsi Krúdy-család sírboltja».
 |
| Méléypionce ,Krúdy tanyája |
– Itt temették el Kr. Gy. édesanyját, nagyatyját, a 48-as kapitányt. Ebben a szótalan csendes társaságban is gyorsan telik az idő.
– A szomszéd sír egészen irigylésre méltó, – mondotta egyszer Kr. Gy. – Ezt a sírt egyetlen hatalmas lapos kődarab jelzi, felirat nélkül. De a Krúdy-sírkert körül is fejlődnek a szomorúfűzek s akácok és lassankint eltakarják az aranyozott betűket.
– Hanem sietni kell a Kis koronába, tovább hallgatni Kállay András nagyhalászi uraság ragyogó magyar történeteit. Aztán a tirpákok életsora is megtárgyalandó Lovas Kovács Jánossal (új karcos mellett), de csak Estók bácsi jelenlétében, aki a szomorú dolgokba is tud valami keserű vidámságot vegyíteni. Csak tudományos Álmos Zoltán hallgat, neki senki se elég szabadgondolkodó.
– Kr. Gy. borongós kedvű férfiú. Csak akkor mosolyog, amikor azt fogják reá, hogy beteg. Pedig ő nem volt beteg soha. Amilyen hatalmas ember szellemileg, olyan erős fizikailag is. Krúdy Gyula a legegészségesebb ember Magyarországon.
Hargitay István.
(A Mai Nap, 1928/269. /november 24./ 2. p.)
.jpg)
A második írást már korábban közölte blogunk,most újra felidézzük:
HargitaybIstván: A NYÁRI NAP
novella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése