GREXA GYULA :TABÁN

Grexa Gyula
irodalomtörténész, pedagógus, művelődéstörténész

Született: 1891. január 2. Budapest Meghalt: 1977. november 13. Budapest 
Temetés: 1977. november 23. Budapest Sírhely: Farkasrét

Család
Sz: Grexa János (†1907) műegyetemi kvesztor, Tarnóczy Boriska. Apjáról – mivel kortársak szerint Grexa János megszólalásig hasonlított Baross Gáborra – mintázták a bp.-i Baross-szobrot (Szécsi Antal alkotása, 1898). F: Haynal Elma (†1978), Haynal Imre (1892–1979) orvos, akadémikus testvére.

Tanulmányok
A bp.-i tudományegyetemen történelem–földrajz szakos tanári és bölcsészdoktori okl. szerzett (1914).

Életút
Az I. vh.-ban frontszolgálatot teljesített (1914–1918), az őszirózsás forradalom alatt gr. Károlyi Mihály belső munkatársa (1918– 1919). Az összeomlás után a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) alkönyvtárosa (1919–1927), a bp.-i Werbőczy Miklós, ill. a Petőfi Sándor Gimnázium történelem–földrajz szakos r. tanára (1927–1951). Ösztöndíjasként a firenzei Laurentiana-könyvtárat, a lipcsei Buchgewerbehaust, ill. a berlini és a müncheni könyvtárakat látogatta.

Középkori magyar művelődéstörténettel, irodalmi és zenei ismeretterjesztéssel foglalkozott. Irodalomtörténészként elsősorban a hun–magyar hagyomány eredetét, keletkezési körülményeit, ill. modern, 19–20. sz-i továbbélését, valamint Arany János munkásságát, eposzainak korabeli forrásait vizsgálta. Igen népszerű tanár volt, mondanivalóját saját maga által készített művészi felvételekkel illusztrálta diákjainak. Gazdag hanglemezgyűjteményéből zenei előadásokat tartott az MTV-ben.

Már nyugdíjas tanárként Nyugati Lászlóval javaslatot tett a Népművelési Minisztériumba egy Magyar Hanglemez Múzeum felállítása ügyében. A javaslatot elutasították, gyűjteménye kisebbik része, Grexa Gyula halála után az Országos Széchényi Könyvtárba (OSZK) került, a többi szétszóródott. Amatőr fotóművészként igen értékes képekben örökítette meg egy eltűnő budapesti városrész, a Tabán emlékeit.

Emlékezet
Budapesten, az Erzsébetvárosban (VII. kerület Murányi utca, majd Landler Jenő utca 18.) élt és tevékenykedett, a Farkasréti Temetőben nyugszik. Néhány kéziratát a Petőfi Irodalmi Múzeum és az OSZK őrzi. Bárány Tamás róla mintázta Apátlan nemzedék (1960) c. regényében Baksa Gyula alakját. Tanári működését a Petőfi Gimnáziumban emléktábla őrzi. Fotóiból a Tabán Múzeum rendezett kiállítást (2009. dec.-ben).
FORRÁS:http://nevpont.hu/view.php?id=9092

GREXA GYULA:TABÁN

Eltűntek a föld színéről a manzárdte-tős régi kőházak a Hadnagy utcában, a Gellérthegy oldalában a kanyargó siká-torok a Naphegy lejtőjén, le az Árok utcáig, mely a rég beboltozott Ördög-árok felett vezetett, a fecskefészek módjára hegyfalhoz ragasztott házikók sora, öreg barokk stílusú kapuk, ame-lyeken még itt-ott érződik a késői gó-ika halvány lehellete, virágos udvarok hatalmas vadgesztenyefákkal vagy akácokkal — a régi Rácváros. A keskeny utcákban a földszintes házacskák sok-helyütt még oromfalaikkal állottak sorban, bejáratuk az udvar felől volt, az utcára még ablakaik is alig voltak, vagy hatalmas vasrács védte őket; a kapuk nappal is zárva. Üzletek nincse-nek, csak egy-két pék vagy fűszeres, de kirakatuk ezeknek sincsen. Nappal, ha végigróttuk a macskafej kövezetű utcákat, meglepő, mennyire csönde-sek, néptelenek voltak. 
„Mi maradt belőle? ..." 
Ám estefelé megélénkült a kép. A gyéren világított, sokszor csak a Hold szelíd fényében úszó utcácskákon egy-máshoz simuló szerelmes párok anda-logtak, a híres tabáni kiskorcsmákból pedig vidám zeneszó szűrődött ki. A pesti kispolgár gyönyörűsége volt, hogy a nagyváros kősivatagából elme-nekülve, itt, a három hegy közé ékelt, szinte falusias jellegű kisvárosban, ro-mantikus hangulatban fogyassza el a vacsoráját, cigánymuzsika vagy tam-burászenekar hangjai mellett. És mi-alatt olcsó karcos borát vagy spricce-rét itta, asztalához lépett a kucséber, szerencseszámokat tartalmazó zacskó-jával, meg szép, színes selymekkel be-vont dobozkákkal, melyekből szultán-kenyerek és cukrozott déligyümölcsök mosolyogtak csalogatóan. 

És megjelent, mint az eltűnt budai török-világ utolsó árnyéka, a pirosfezes, bőbugyogós bos-nyák vándorkereskedő, aki nyakába akasztott tálcáján szállította egész áru-raktárát: csontnyelű késeket, melyek formája török handzsárra emlékezte-tett, olajfából faragott dohányos vagy gyufás skatulyákat, égetett mintás de-rékszíjakat, bőrtárcákat, ezüstsod-ronyból készült inggombokat, sárga-borostyán szivarszipkákat, korállból pirosló nyakkendőtűket, és más ha-sonló balkáni vagy ál-keleti különleges-ségeket kínálgatott a már jókedvre derült pesti nyárspolgárnak. Az igény-telen kis korcsmák: az Ahlbecker-ven-déglő, a Kakuk, a Bur Generális, a Mély pince és mind a többiek, megőrizték népszerűségüket, egészen utolsó nap-jaikig— amikor már a szomszéd utcák-ban a bontó csákányok kopácsoltak. A lebontott házak, eltűnőben levő utcák között vasárnap délelőttönként még ott lehetett látni néhány szenti-mentális pesti embert, akik érezték, hogy egy poétikus színfolt múlik el végleg a világváros életéből. Azután eltűnt minden, le egészen az Apród utcai házig, hol a nagy magyar orvos-professzor, Semmelweis született, és a másikig, amelyikben Virág Benedek, a „szent öreg" irta ódáit és a Magyar Századokit, 150 évvel ezelőtt. 

„Mi maradt belőle? Egy kis küszöb s egy villamos-megálló!" — Irta Kosztolányi Dezső. Még annyi sem. Terjedelmes, de üres zöld pázsit, alig néhány megmaradt fával vagy azóta ülte-tett bokorral, a Rác (Szent Imre-) fürdőtől az Attila út mentén a Dózsa térig, hol a Horváth-kert alsó végén Nepomuki Szent János szobra (a Fővá-rosi Múzeumba került) őrizte annak az időnek emlékét, mikor ott vezetett a hld, az akkor még be nem boltozott Ördögárok fölött, a Tabán-Rácváros-ba. A gyógyépületektől ragyogó Buda-pest-Fürdőváros, melyet Vágó József építész-fantáziája álmodott a lebontott Tabán helyére, sajnos, csak álom ma-radt. Mint ahogy a századforduló nagy tudású újságírójának, Tóth Bélának a javaslata is kiáltó szó maradt a puszta-ságban; ő 1905-ben azt indítványozta, hogy legalább a Szarvas tér megtartan-dó volna a maga tizennyolcadik század-végi eredetiségében, a házak műem-lékszerű restaurálásával, átér közepén pedig egy korabeli kutat kellene fel-állítani, talán a Belvárosban lebontott Haltéri kutat, vagy valamelyik lebon-tott, régi pesti ház udvaráról odavitt kútszobrot. Ma már eltűntek ezek az épületek is, nagyrészt lebontották őket, a többiek bombatámadások ál-dozatai lettek. Csak a Szarvas-ház áll még, ezt 1963-ban korszerűen restaurálták. 

Az élelmes rácok 
Nem mindig volt a Tabán ilyen csön-des, idillikus városrész. Volt idő, mikor csak úgy pezsgett benne az élet. Maga a Tabán név a régi szerb nyelvben hegyalját, váralját jelent. Némelyik macedóniai hegyi városkában ma is van Tabán nevű negyed. A mi Tabánunkat is délszerbiai jövevények alapították Zsigmond király idejében, akik a török nyomás elől költöztek Magyarország-ra. Zsigmond szívesen .látta őket, de a budai német polgárság nem akarta befogadni az idegeneket magába a városba; így a déli várfal tövében telepedtek meg. Később ők is falat húztak településük körül, ennek egy darabja még ma is látható a katolikus templom mögött, és a volt Virág Benedek-ház udvarán. A település helye nem volt kedvezőtlen, mert a három hegy (Vár-hegy, Naphegy, Gellérthegy) tövében vezettek a fontos útvonalak Székes-fehérvár, Veszprém, Pécs, Mohács, Eszék felé, a Duna felől pedig ott volt a Hajóhíd: átkelő az Alföld felé. És ott voltak az úgynevezett Alsó-Hévvizek, a Rác fürdő, a Rudas fürdő, és a mai Gellértfürdő helyén a Sáros fürdő. 

A fürdő a középkor vége felé nem-csak tisztálkodási és egészségi célokat szolgált, hanem nagy forgalmi és gazda-ági jelentősége is volt. A fürdőzés nagy mulatozással járt, a fürdőzők ma-gukkal vitték kíséretüket, meghívták barátaikat is, hogy együtt szórakozzanak. Vidám lakmározás, jóféle italok mellett könnyű erkölcsű szép asszonyokban sem volt ilyen helyeken hiány, s vígan gurult a pénz mindenfelé. Gondoljunk csak arra, hogy Tannhäuser, a XIII. századi dalnok, egy versében arról panaszkodik, hogy azért szegényedett el, mert hetenként kétszer is elment fürdőbe! A fürdők vidékén letelepedett élelmes kereskedő rác nép lefölözte a hasznot. Ezeket a fürdőket Bertrandon de la Brocquiére francia lovag már 1438-ban megcsodálta, igen szépnek találta őket, szebbeknek, mint a Felső-hévvizeket, a mai Lukács, Csá-szár és Király fürdők őseit. A XVI. századi Oláh Miklós érsek az ő Hungáriájában a Rác és Rudas fürdőt királyi fürdőnek mondja (Thermae Regiae), szerinte oda járt fürdeni a király is. Ez nyilvánvalóan tévedés, semmi nyoma annak, hogy Zsigmond, Mátyás király vagy Szapolyai János a nyilvános medence-fürdők valamelyikét látogatta volna. Zsigmond királynál a hagyo-mány (Tinódinál!) kimondottan kád-ban fürdést mond, nem fürdő medencét. így a királyi fürdő kifejezés nyilván csak azt jelenti, hogy Mátyás vagy talán már Zsigmond a palotájával szemben fekvő nyilvános fürdő épületét kicsinosíttatta, rendbehozatta. Építésztörténeti szempontból nincs ezeknek a fürdőknek a török uralmat megelőző maradványa. Műemléki részeiket Szokoli Musztafa pasának köszönhetjük, a XVI. század második feléből. 

1541-ben Buda török kézre került. A magyar urak, a gazdag német polgá-rok elköltöztek, a magyar—német vrosból török vár lett. Török polgári lakosság nem költözött belé, csak tö-rök katonaság és a katonaság szükségleteit ellátó hadiipar, a fegyverkovácstól a nyergesmesterig. Ezek is java-részben a már kiszolgált vagy meg-rokkant török katonákból kerültek ki. Ez a magyarázata, hogy a török nem építkezett itt nagy méretekben, a für-dőkön kívül csak néhány minaret és átépített bástyafal változtatta meg a város képét. Átvette a készet, s ha om-ladozott, hagyta pusztulni. Ha vala-mire mégis szüksége volt, ott volt a vár tövében a mozgékony és ügyes rác-ság, ennek szokásait már ismerte, szá-zadok óta együtt élt vele a Balkánon, így, mialatt a Vár pusztult, a Tabán felvirágzott, gyarapodott. Ha Bécsből egy-egy császári követ leutazott a Du-nán Isztambul felé, többnyire meg-említi naplójában, hogy a lakosság nagy része Budán rác. A városról csak annyit mondanak, hogy minden romos, szennyes, pusztulófélben van. „Isten veled Buda, Isten veled Pest, elég tite-ket egyszer látni!" — írja Boccacius (Bock) János, Bocskay István kortársa. 

A fölszabadító háború folyamán Budát két ízben is ostromolta a keresztény hadsereg; ilyenkor természetesen a Vár tövében fekvő kül-városok szenvedtek legtöbbet. Az utolsó ostromnál, mikor a nagyvezír át akarta törni az ostromlók gyűrűjét, s ez egy kisebb csapatnak sikerült is, a Rácváros közelharc színhelyévé vált. El Is pusztult alaposan, de a pincék mélyére menekült lakosság nagyrészt életben maradt. 

Külföldi utazók feljegyzései 

Az ostrom utáni Budát Jacobus Tolius holland tudós így írja le, 1687-ben. íme : ,,Az előváros, melyet a Duna szegélyez nagy darabon, tágas, még a várnál is legalább háromszor nagyobb. (Nyilván a Vízivárost egynek veszi a Rácvárossal.) Itt már néhány házat javítgatnak, de a rác lakosok a romok közt nagyrészt még a pinceodukban laknak. Visszataszító, műveletlen bar-bár nép, a görög egyház hívei, abból élnek, hogy vizet hordanak a Dunából a Várba, mert ott a romok elzárták a kutakat, vagy a törökök betömték. Az előváros végén, a Szent Gellérthegy felé, még ép melegfürdők vannak. 

Az elővároson kívül, a Duna mentén, a Gellérthegy lábánál más melegfürdők is vannak, de teljesen rossz karban, és senki sem törődik velük. Buda városá-ba, a Várba magyar embernek nem volt szabad belépni, a rácoknak, főleg az asszonyaiknak azonban meg van en-gedve. Ezek öltözete és magatartása, ha emberek előtt mutatkoznak, tagad-hatatlanul kedves, és nincsen némi elő-kelőség nélkül. De különben életük és egész életmódjuk, férfinak, nőnek egyaránt, szennyes. Az volt az érzésem, mikor arra jártam, hogy az odúkból rablók leselkednek rám. Pedig ezek sokan kereskedők voltak azelőtt és sokan nagy jómódban is éltek." 
Nem szabad elfelednünk, hogy az ostrom után még egy év sem múlt el. Magunk tapasztalatából tudjuk, milyen egy város képe, köztisztasága és lakosainak megjelenése, mikor hónapokig tartó ostrom után kibújnak a pincékből .. . 
Tollius a Hajóhídról is szól, megol-vasta, hogy ötvenhét lehorgonyzott hajó tartotta. De szerinte körülbelül tízezer láb a hossza. Ez az adat föltétlenül téves; ez több mint három kilo-méter volna, vagyis a Rácfürdőtől a mai Keleti Pályaudvarig kellett volna érnie. Valószínűleg elírás 1000 láb he-lyett. Ez hihető, mert a szabályozatlan partú Duna elérhette a 300 métert; ennek megfelel a hajók száma is, ha öt-öt méterre állottak egymástól.1 
1793-ban Robert Townson angol ter-mészettudós készít följegyzéseket Budáról. Megemlékezik a két nagy tabáni fürdőről (Rác és Rudas), melyet a tö-rökök építettek. Vannak bennük kö-zös medencék, a szegényebbek számára, de vannak kényelmes magán-fürdők is, noha drágák.

 A derék professzor megütközik, hogy a közös medencékben együtt lubickoltak fiúk és lányok, öregek és gyerekek, sokan csak természetadta öltözetben, mások meg csak fügefalevél nagyságú takaró-val. Mi ezen nem botránkozunk meg; tudjuk, hogy Kelet-Európában, főleg a szláv népeknél — de a skandinávok-nál is — még a XIX. század közepén sem használtak fürdőruhát a kisváro-sokban és a falvakban. 
Ám az ostromok, járványok dacára a Rácváros újraéledt, felvirult a XVIII. században. Népessége megnövekedett, mert a XVII. sz. végén a szerbek nagy tömegei költöztek a Balkánról Ma-gyarországra. Legnagyobb részük az Alföld déli részén települt le, de jutott belőlük afőváros környékére is bőven, Szentendrétől Ráckevéig, Tökölig. 

Sokan igyekeztek elhelyezkedni a budai Rácvárosban, s az terjeszkedni kezdett déli irányban. Ekkor keletkeztek a Gellérthegy oldalába bevájt barlang-lakások (a Tabán szegénynegyede), meg a kezdetleges viskók a mai Sánc utca vidékén. Itt laktak a napszámosok, vízhordók, dunai rakodómunkások, a „Donaujägerek", amint a német pol-gárok gúnyosan nevezték a Rácváros proletárjait. Faházak, bódék sora lepte el a Duna-partot is a Rudas fürdőtől délre, a Sáros (ma Gellért) fürdőig. Itt sok volt a korcsma, lacikonyha, a kétes, sőt nem is kétes hírű lebuj. Ugyanis a XVIII. sz. folyamán Tabán-Rácváros nagyforgalmú kikötővárossá fejlődött. Itt volt a pihenőhelye a ko-máromi gazdag gabonakereskedő rá-cok hajóinak, kikről Jókai mesél az Aranyemberben. 

Az Alföldet és a Dunántúlt összekötő Hajóhíd is a Ta-bánba torkollott. A pesti polgár is, ha Budán vagy a Várban akadt dolga, akarva, nem akarva a Tabánba jutott. Ez a kikötővárosi forgalom együtt járt a fokozódó jóléttel, de magával hozta, akárcsak a mai nagy kikötővárosokban, a közbiztonság és a jó erkölcsök süllye-dését. Nem kisebb ember, mint II. Jó-zsef császár jegyezte egy akta margó-jára a tabáni rác kereskedőkről, hogy ügyesek, de megbízhatatlanok. (Geschichkt, aber an die Falschheit ange-legen!) A korcsmák, ahol rác ürmöst mértek, a játékbarlangok, ahol koc-káztak, vagy nasi-vasit játszottak, a Gellérthegy aljába vonzották nemcsak az átutazó hajósokat, hanem a Duna mindkét partjának könnyelmű vagy kétes egzisztenciáit is. De azért nem kell készpénznek vennünk Nagy Ignác Magyar Titkok c. regényét, amely Eugen Sue Párizsa külvárosainak mását vetíti a Tabánba. 
A peleskei nótárius tabáni élményei 

Sokkal igazabb, érdekes képet ka-punk a Tabánról 1787-ben, nem idegen utastól, hanem derék magyar ember-től: gróf Gvadányi József lovas generá-listól, aki tapasztalatait költeménye hősének, Zajtay István peleskei nótá-riusnak szájába adja. A nótárius Pesten vesz szállást, de kétszer is átmegy a Tabánba a Hajóhídon. Első alkalommal gyászos napon érkezik: meghalt a tabáni bíró. (A Tabánnak külön bírája volt.) Roppant pompával temetik, maga a rác püspök jő le Szentendréről 24 nagyszakállú kalugyerrel, és utána nagy halotti tort rendeznek. Közben sajnálatos baleset: a pópa szakálla meg-gyullad a tömjénfüstölő lángjától. A jámbor nép ereklyeként szedi össze és teszi el a leégett szakáll darabjait. A nótárius megtekinti a meleg fürdő-ket, s látja, hogy körülöttük sok orvos és borbély ál! a betegek segítségére. A Duna partján hajók, drága portéká-val: sóval, gabonával, besózott hússal, füstölt szalonnával rakva, ezeket egé-szen a Fekete-tengerig szállítják. Mellettük királyunk szép hadihajói és naszádjai. A nótárius csaknem ódai lendülettel kiált föl: ,,Duna! Oh te drága Neptunus magzatja, szépséged Európa minden vizét hatja! Örvényidben magát hány viza nyugtatja? Arany fövenyednek drága minden latja! Nemelég, hogy BUDÁT te úgy ékesíted, Még Pest városát is hozzá egygyesíted, Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted, Nyelv ki nem mondhatja, őket mint szépíted!" 
El is megy sétálni még egyszer, át a hídon, és körülbelül ott, ahol ma a Rudas fürdő mellett az Ivócsarnok van, szép zöld sátorban cukrászdát lát, ahová a sétálgatok bementek egy limonádéra vagy fagyosra. Ő is betér oda, és meggyes bort kér magának. De elszomorodik, mikor látja, hogy a sok úri-asszony, aki ott ül, nem magyar ruhát visel, hanem bécsi vagy francia divatot majmol. Szóba ereszkedik a hölgyek-kel, valamennyien jó társaságból valók; a pestvármegyei alispán húga, meg a királyi ítélőmester lánya megígérik, hogy a jövőben magyar ruhát viselnek. Más úrnők lehordták, falusi faragatlan dib-dáb embernek mondották, mikor idegen divatjukat korholta. Ezek között volt a szegedi főbíró lánya meg egy granatéros kapitány húga. Ha ezek a dámák és maga Zajtay uram ís letelepedtek a tabáni Duna-part sátorkioszk-jában — ahová nyilván a rác konyha-művészet remekei vonzották őket: a rác-pite, dulcsásza, talán a cukros füge, mert a Tabánban még a XX. században is sok udvarban volt fügefa —,akkor a Tabán nem lehetett az a mocskos, zülIött rablófészek, aminek Nagy Ignác rémregénye állítja. 1790-ben Kazinczy Ferenc is egy tabáni kis vendéglőben vacsorált Schwartner Márton egyete-mi professzorral, a magyar statisztika megalapítójával. 
1810-ben szörnyű tűzvész pusztítota el a Tabánt,és végig a Duna-partot, nem kímélve a Víziváros déli részét sem. A lakosok jó anyagi viszonyaira vall, hogy hamarosan újraépült, még pedig kőházakkal, szélesebb utcákkal. A faházak eltűntek. De valami azért még mindig megmaradt a Rácváros balkáni jellegéből. A házak (számuk meghaladta az ezret) elfordultak az utcától, utcai ablakuk alig volt, a ker-teket, udvarokat magas kőfal övezte. A Balkán szláv kisvárosaiban mai napig Is fgy építkeznek. 
A Tabán alkonya a főváros kiépülé-sével függ össze. Megnyílt a Lánchíd — megszűnt a Hajóhíd. Elkészült az Alagút. így a budai forgalom a város más részeire terelődött. Jött a gőzha-józás, kiépült a pesti rakpart s ezzel az egykori élénk kikötőváros csendes kis-várossá szegényedett. Tavasztól őszig csak nehezen lehetett megközelíteni az Eskü téri propellerrel, télen pedig, mikor a hajózás megszűnt, csak nagy kerülővel, a Lánchíd felől, míg az új Dunahidak föl nem épültek a Gellért, majd a Rudas fürdő vidékén; a század-forduló idején. De ekkorra már a Ta-bán elcsendesedett, lakói megmagya-rosodtak, elszegényedtek, az egykori kétes mulatóhelyek eltűntek. Csak a barátságos kiskorcsmák maradtak meg a pesti kispolgár nyáresti üdülésére. 
Egyszer még fölcsillan a Tabán ro-mantikája. A húszas években, a magyar filmgyártás első hőskorában filmopera-tőrök vonultak föl utcáin. De a Tabán nem mint Tabán került a mozik vász-nára, hanem ismételten mint Párizs va-lamelyik külvárosa. Jókai Mór Névtelen Vdrjának első megfilmesítésekor a Hadnagy utca a párizsi Montmartre-ra vezetett; itt rejtegette Cambray mar-quis XVI. Lajos megmentett lányát. A Júdás fiai filmben, mely Ponson du Terrail Ma Eddin kincse c. regényéből készült, Törzs Jenő a Fehérsas tér és Czipő utca sarkán szállott a föld alá, mint a kalandor Sir Archibald Párizs külvárosában, egy régi kút titkos lejá-ratán. (A kutat, persze gipszből, a föl-vételre építette oda a Corvin-film-gyár.) Zilahy Lajos Halálos Tavaszinak Ág utcáját is a Tabánban vették föl, mert az igazi Ág utca a Krisztinaváros-ban moziszempontból nem felelt meg. 
Kár volt lebontani? 
A Tabán eltűnt. Romantikus lelkek fölsóhajtanak: Hát nem volt kár lebon-tani a kedves, tarkára festett házakat, galambdúcos vadgesztenyefás udvaro-kat? A régészet kedvelői fejüket csó-válják: Mennyi értékes műemlék pusz-tulhatott el ennél a rombolásnál? Mind a két kérdésre meg kell felelnünk. A török időkben Budavár számos ost-roma alatt elpusztult minden korábbi épület. Varjú Elemér, a Nemzeti Mú-zeum Történeti Osztályának néhai nagytudományú igazgatója megállapí-totta, hogy a Tabánban csak egyetlen épület volt, melyet még Bocskay István kortársai építettek s ez még ma is áll: a Döbrentey utca 9. udvari része feljáróval az Apród utcába. A több épület mind sokkal későbbi. Az 1810-tűzvészben a házak kiégtek, csak az alsó tartófalak és kőkerítések marad-tak meg, a beléjük épített kőkapukkal. Ezeket az újjáépítésnél beépítették az új házakba. A legrégibb ilyen kapuk az 1767 évszámot viselték. Ezekből kettőt el is vittek a bontáskor a Fővárosi Mú-zeumba. Valódi műemlékek kerültek elő a bontáskor a római vagy a meg-előző kelta korból, s mellettük közép-kori maradványok is vannak. Ismert jelenség: az új épületeknél felhasznál-ták a régi település alapfalait. 
A Tabánnak csakugyan sok bájos, festői, régies zuga volt. De közegész-ségügyi és tűzbiztonsági viszonyai év-századokkal hátramaradtak. Legna-gyobb részében sem vízvezeték, sem csatornázás nem volt; ezt csak roppant költséggel lehetett volna pótolni. Ilyen beruházást nem volt érdemes vállalnia a Fővárosnak, hiszen nyilván-való volt, hogy a Tabánt előbb-utóbb le kell bontani. A Rudas és Gellért fürdők közötti favázas épületek már 100 év előtt eltűntek, a Duna-part sza-bályozásánál. Az Erzsébet-híd meg-építése után összeköttetés kellett a Sashegy vidékével. Ennek esett áldo-zatul a Hadnagy utca vidéke, a Felső-hegy utcáig: ott fut ma a Hegyalja út. Legtovább a Naphegy és Várhegy kö-zötti rész maradt fönn, ezt 1927—30-ban bontották le; kivéve a Szarvas tér és Döbrentey utca vidékét. De ennek legnagyobb része elpusztult a II. világ-háború folyamán. Ez a naphegyi rész volt a Tabán legpoétikusabb, de leg-elmaradottabb része; ez él még az idősebb nemzedék emlékezetében. Itt állottak a legrégibb tabáni házak, a XVIII. sz. végéről s a XIX. sz. elejéről Itt voltak a hagyományos kisvendég-lők, itt kerültek elő az említett ó- és középkori törmelékek — ezek most mint műemlékek díszítik a kis tabáni parkot. Hogy egy-két érdekes házacs-kát nem lehetett volna-e megmenteni, renoválva, talán kioszk vagy tejivó cél-jaira, azon lehet vitatkozni ... 
A nagy hiba nem az volt, hogy a Ta-bánt lebontották, hanem az, hogy semmit sem építettek a helyére, még csak egy szépen befásított ligetet sem, holott a lebontás és a második világ-háború között erre több mint 12 esz-tendő állott rendelkezésre. 
Hogy az eltűnt városrész emlékét megőrizzük néhai professzorom, Dr. Kuzsinszky Bálint, a Fővárosi Múzeum igazgatója buzdítására készült róla közel 300 fényképfelvételem, a fölvétel helyének pontos megjelölésével. Ő kívánta, hogy ne érdekes zsánerképeket készítsek, hanem szakszerű építészeti fölvételeket. Ehhez tartottam magamat. Képeimet ki is állítottuk a Vízivárosban 1961-ben rendezett tabáni emlékkiállításon a nagyközönség számára. 

dr Grexa Gyula

BUDAPEST folyóirat 1972 augusztus