Támogassuk előfizetéssel a főváros folyóiratát! Megérdemli….

Támogassuk előfizetéssel  a főváros folyóiratát! Megérdemli….

BUDAPEST FOLYÓIRAT 1945/3

Márai Sándor:
                              BUDAI SÉTA 1945

Hajnalban Budára. Ötkor indulunk, gyalogosan, Szentendrére, telihold szelíd fényében, sejtelmes homályban. A helyiérdekű vasút elvisz a Filatori-gátig, onnan rövid sétának tetszik az út a Vérmezőig.

ILLUSZTRÁCIÓ.BORSOS MIKLÓS

A Lajos-utcán át megyünk. Amit Óbudán látok, első pillantásra ijesztő, de ez a látvány minden száz méter után torzabb lesz, valószínűtlenebb... Minden elképzelés erőtlen. Mintha nem is városrészeken át, hanem ásatások között haladna a vándor. Egyes utcákat ismergetni kell : ez volt itt a sarokház, ahol a Flórián-kávéház állott, ebben az utcában laktam valamikor — a háznak nyoma sincs, — ez a törmeJékdomb a Statisztika és a Margit-körút sarkán néhány nap előtt ötemeletes bérpatola volt, kávéházzal, sok lakással. Most porhalom ; néhol egy erkély vasrácsa mered ki e törmelékből, mely alatt sok ember fulladt meg, köztük szemílyes ismerőseim; a németek muníciós raktárt rendeztek be a ház pincéjében s a raktár felrobbant. Itt egy házféle, ahol barátok laktak, amott egy utcasor maradéka, a Széli Kálmántéren döglött villamosok roncsai s aztán feltárul a Vérmező és a Krisztinaváros, a Naphegy és a Vár tetemének látképe. A nap süt, az idő tavaszias. Milyen ez a látvány napfényben? Oly más, mint ahogy elképzeltem; valóságosabb;a teljes, feltétlen pusztulás. A Vérmezőn döglött lovak százai, közbül tö negs'rok, polgárokkal és katonákkal, repülőgépek, gépkocsik roncsai. Az úttest közepén vándorlunk, mert a házakból potyog a tavaszi szél érintésére a gerenda, a tégla. S elben a romhalmazban emberek élnek, nők, városias öltözékben, egyik-másik csinosan, takarosan, vederrel baktatnak vizért, vagy hajlongva keresnek egy pullovert, egy mosdótálat a romok között, egy asszony téglát rak a földszinti lakás ablakába, így pótolja az ablaküveget s a házból csak a földszint maradt meg. Cicerone vagyok, ismergetem és mutogatom a tájat : ez volt a Bellevue-szálló, ott a sarokház helyén vásároltuk a gyümölcsöt, az a lyuk ott, a harmadik emeleten T. lakása volt... így érünk a Mikó-utcába. A sarkon az öreg bolgár fogad, aki fát hordott télen a pincéből a lakásba. Együtt nézegetjük most a Mikó-utca sarkáról, ami a házból és lakásunkból megmaradt. Egy ablaknyíláson át könyveket látok s egy csillárt, minden más beszakadt, tető és beomlott mennyezet, lezuhant erkély, utcára tátongó lyukak afalban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen le kell bontani.
A házmester elesett az ostrom alatt; özvegyét megtaláljuk a pince mélyén; itt ül napok óta egyedül és vár valamire. Kimegyünk a Vérmező sarkára, itt földelték el a férfit, lepedőbe göngyöltén, mint a múmiákat, döglött lovak között megtaláljuk sírját. A két ember, aki a házra vigyázott — a házmester és K. úr, a házparancsnok, — egy napon halt meg, most egymás mellett nyugosznak. A ház végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik s minden, amit őriztek. A lépcső, mely emeleti lakásunkhoz vezetett, leszakadt. A törmelékdombon át valahogyan felmászunk az emeletre, a fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba s innen az én szobámba. Ez a szoba nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rászakadt a tető és a második emelet.
Szobámban, a kályha cserepei között, megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a JasznajaPoljanai kertben. Akkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak : »Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, ha arra gondolok, hogy hiába írtam mindent és az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.« A fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebrevágom. Könyveim a padlón hevernek; de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt; s a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg
Hufnagel metszete Kassáról. . . Minden más elpusztult. Az eső az ablaktalan szobában eláztatja majd a könyveket is, melyeket a lépcsőnélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Talán, ha kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára; de nincs láda, amelyben elhelyezzem s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a környéken, nincs errefelé emberi segéderő, nincs semmi.
*

ILLUSZTRÁCIÓ.BORSOS MIKLÓS

Innen a pincébe, melyre egy légiakna rádobta a földszinti lakások törmelékét, de az óvóhely sértetlen maradt.
Ebben a nyirkos odúban — két héttel az ostrom után — harmincketten élnek, házbeliek és idegenek, otthontalanok. Mikor belépünk, éppen sepernek, tisztogatnak; harminc ágy áll egymás mellett, az agyagos padlón; világítás nélkül élnek itt, tizedik hete, itt főznek, mosnak, tisztálkodnak, várják, hogy múljon a nap és az éjszaka, várnak valamire... maguk sem tudják, mire? Ez a bénultság kóros. Az ostrom alatt volt olyan nap, mikor harminchat hullámban támadták
о
repülők ezt a környéket; nincs egy odu, ahová elvándorolhatnának, a Víziváros, Krisztinaváros, Tabán, Gellérthegy környéke éppen így elpusztult. Itt feküsznek a szennyes ágyakon, rágcsálják azt, ami élelmükből megmaradt; itt halódott a sebesült házmester, itt halt meg K. úr, az ostrom alatt, máj rákban, harmincegynéhány ember szemeláttára. Néha kitámolyog valamelyik az Aldássy-házba, vizet hoz a kútról, vagy rakosgatják lakásukban a téglákat, keresgélnek bútortörmeléket.
Az utcák élénkek, tavasziasak. Néhol andalgó párok egy padon, a Vérmező mentén; tömegsírok és lódögök között flörtölnek. Egy román baka megszólít és malacot ajánl, ha szerzek neki női fehérneműt. A napsütésben dögszag, füst, pernye keserű bűze. A házmesterné is megerősíti, amit a házbeliek mondottak : lakásomból a nyilasrendőrök többet raboltak, mint a németek.
Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be.
Cilinderem természetesen töretlenül megmaradt; a légnyomás kidobta az utcára, valaki felhozta s gondosan elhelyezte a kirabolt ruhásszekrény egyik polcán. Kissé poros, de máskülönben sértetlen. Egy pillanatra elgondolkozom, mi lenne, ha cilinderrel fejemen kezdenék sétálni most a budai utcákon? Azt hiszem, nem keltenék különösebb feltűnést. Mintha elérkezett volna az idő, mikor »minden szabad«, akár két kezemen is járhatok... De ez a káprázat múló.

Este nyolckor hazaérek Leányfalura. Harminc kilométert gyalogoltunk hajnal óta, poggyásszal, hátizsákkal. Az ember csakugyan többet bír el, mint hiszi, nem ismerjük teherbíróképességünk felső határait. Ez volt életem leghosszabb sétája.

ILLUSZTRÁCIÓ.BORSOS MIKLÓS