KMETTY JÁNOS :TABÁN

EGY RÉGI JÓ KORCS MAROSHOZ.
(Baráti megemlékezésül.)

Ott, hol annyi jókedv  forra egybe olykor,
Melynek éltetője te valál mindétig, —
Ott, hol lelkeinket nem mindig a jó bor
Hozta hullámzásba, de vidám vendégid —
S hol — de hogy ne mondjak többet —
gyakorta
Addig ittunk, a mig ránk virradt a reggel,
Mig áldott két kezed a bort egyre hordta —
Berontok tehozzád élénk képzetemmel.
Légy hát üdvözölve, régi jó barátom,
Akinél nem egyszer voltam én is vendég;
Most is épen sürögsz s forogsz, amint látom
                                                    Bár oly vidám zajjal szobáid nem telvék.
                                                     S   most te sem vagy az, ki még akkoron voltál,


                                             S nem iszol már fűvel-fával barátságot,
                                             No mert hiszen tudod, velem is azt ittál,
                                             S mi voltam én akkor, tán magad is látod.
                                             De beszéljünk másról; magyarázd meg nékem,
                                             Mi az oka, hogy e ház oly hangtalan most?.. .
                                             Ugye nem tudod? no én hát elbeszélem,
                                             Mert lásd, a sors hozzánk gyakran igen pajkos...
                                             Most is az volt, s ime játéknak vivé el
                                             Tőled a jókedvet — sokkal többet tőlem;
                                             De a tiedet még megunja idővel,
                                             S visszahozza szépen — de nekem többé nem!...
                                             De mint látom, ismét olyakat beszélek,
                                             Amik legkevésbbé érthetők előtted;
                                             Legisjobb lesz itt, ha mindjárt másra térek —
                                             Vettél-e tehát már azóta sok földet? . . .                                                                                                    Ez is balga kérdés! . . . hogyan vettél volna
                                             Földet is, te lelkes hű emberbarát te,
                                             Ki a szegény művészt, ha roszul ment dolga,
                                             Gyakran felsegíted s ápolád hitelbe.
                                             Ám azért ne búsulj kedves jó barátom,
                                             Megkapod te egykor még ezeknek díját;
                                            A világ sem oly rqssz, aminthogy én látom,
                                            Meg az Isten is jó, és a jóknak jót ád

                                          Maradj, maradj te csak mindig az a régi,
                                          S meglásd, majd a jókedv frigyre lép teveled:
                                          Visszatérnek újra szétzilált vendégid,
                                          S napjaidat újra vidám körben éled.
                                          Addig is tehát, mig egyszer nemsokára
                                          Csak azt veszed észre, hogy lakodba léptem —
                                           S a mi vélem együtt egykor messzeszálla,
                                           Az a jó kedv lészen ekkor is vezérem.
                                           Addig is tehát, mig újra látjuk egymást,
                                           Köszöntsed nevemben a víg czimborákat;
                                           S ha hozzád betérnek, őket bőven ellásd
                                           Jó borral, s beszéddel, mig a kedv elárad . . .
                                           Legyetek vidáman, s emlékezzetek meg
                                           Olykor rólam is a hányatott fiúról,
                                           Ki fölött azóta nem egy barna felleg
                                           Húzódott keresztül mennydörögve rútul . . .
                                           No de mindez elmúlt, s most mint vándor, aki
                                           A távol ködében látja már a várost,
                                           S tudja, hogy legottan czéljához fog érni —
                                           Ugy vagyok én — ámde Isten veletek most!

                                            Benedek Aladár.
                                            Vasárnapi ujság 1865 május 7

GYÖNYÖRŰ JÓSKA, AVAGY VÍZHORDÓK A HAJDANI PEST-BUDÁN

Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy „Duna-vizes ember.” Ez volt Budapestnek a vízvezetéke, harminc év előtt. Egy tót legény feleségestől, akik utcahosszant „Dónavasszert” kiabálnak.
Jókai Mór:Szerelem bolondjai

Az utcai árusok jellegzetes figurái között a legismertebb a Dunavíz árus alakja volt. A közművesítés előtti időszakban a fővárosi lakosság elsősorban a Duna, a helyben található források, patakok, valamint ásott kutak vizét használta. A mindennapi vízszükségletet leginkább persze a soha el nem apadó, a téli fagyok idején is hozzáférhető Duna vize biztosította, de beszerzése gondot jelentett.

Arról, hogy az első vizesemberek mikor jelentek meg Pesten és Budán, nincsen pontos adat, Duna-vizet áruló férfiról az egyik legkorábbi ábrázolás az 1830-as évekből maradt fenn Max Felix von Paur német rajzoló vázlatgyűjteményében. Annyi bizonyos, hogy a század második felében már egyre gyakoribb látvány volt a szamár vagy ló húzta kordélyról, vagy az állat két oldalán billegő puttonyból a Duna vizét áruló vizesember. Ahogy Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán” című könyvéből kiderül, a rendelkezésre álló szakirodalom szerint 1855-ben 23, 26 évvel később már 87 vízhordó rótta az akkor 132 ezer lakosú soknemzetiségű Pest és a 361 ezres Buda útjait.

A városi tér és a lakosság méretét tekintve az utcai árusok nem voltak sokan, de jellegzetes figurájuk télen-nyáron, számtalan ponton jelent volt. A „Tonavósz” kiáltás (a német „Donauwasser”, azaz Duna-víz elferdített változata) rendszeresen felhangzott az ablakok alatt. A dunavizesek egymás közt pontosan felosztották a városrészeket – nem keresztezték egymás útját, mindegyikük a saját területén, bevett útvonalon járt, újra és újra. Ha kellett, a házvezetőnővel, cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet. Hajnalban kezdték a munkát: a folyónál favödrökkel töltötték föl puttonyaikat. Hogy ne kavarják föl az iszapot, s hogy maguknak ne kelljen a vízbe gázolni, télen elérjék a jégbe vágott léket, a vödröket egy rúdról eresztették a vízbe.

     Dunavizesnek kezdetben férfiak álltak, mert a kimeréshez és a szállításhoz erő kellett. A víz ára valójában éppen aszerint változott, hogy a Dunától milyen messze, hányadik emeletre kell szállítani. Az 1880-as évekre azonban alapjaiban megváltozott a helyzet és kizárólag nők végezték ezt a munkát, amint Steno Károly lenti, Dunavizesek a pesti parton című képén látható.

Létay Miklós szerint a változásnak összetett okai voltak. A dinamikusan fejlődő városban a férfi munkaerőt felszívta a vízhordásnál lényegesen jövedelmezőbb állás, a közműhálózat fejlődésével pedig a belvárosban jelentősen megcsappant az érdeklődés a Duna-vízre.

Vasárnapi Ujság 1856 január 29
                   A DUNAVIZES

A népszámlálás fáradságos munkáján könnyűszerrel segíthetne az illető hatósági bizottság, ha Pest kintornásait és dunavizhordóit maga elé rendelné, mert csakugyan nincs ház a fővárosban,melyet e két faj kívül belül nem ismerne. Az első hálószobádig tolakodik be, a másik legfölebb csak a konyhába jut, hogy a kádba eressze puttonyának tartalmát, de azért — házadban volt. Míg amaz, szemtelensége által szerez magának conscriptionalis adatokat, az utóbbi szemessége által
kerül azoknak birtokába, s meg sem álmodnók,mily helyesen ítélnek és következtetnek ez emberek.
A vizhordó sokkal rokonszenvesebb,eredetibb  alak amannál, mely minden városkában otthonos, mig a vizhordó tán  csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vizvezetés fölöslegessé tévé ez emberséges munkásokat.
A vizhordó, ki mulatságos arczával lép itt önök elé, ismeretes ember a Lipót és Terézvávárosban, még pedig a „hasbeszélő"vagy a „gyönyörű Jóska" neve alatt. A házban, melyben lakol, napjában kétszer szokott megfordulni. Piros sipkája,piros cseréppipája s piros orra messze elviritanak. A kapu aljában vastagon kezdi rá mondókáját s lesi, mig valaki a folyosón megjelen; ekkor a legvékonyabb idiskantban, mely valahonnan a szomszédból látszik jőni, hirdeti árujának hasonlithatlan voltát, s korholja a cselédeket,hogy miért nem„a szép dunavizessel" hordatnak maguknak dunavizet. A szolgálók,kikkel a maga módja és az ő Ízlésük szerint eldévajkodik s kik egy-egy kézzelfogható tréfától nem riadnak vissza, pártfogásba veszik a „szép vizhordót  ki a házi állatokat, kutyát vagy macskát, melyekkel igen jó lábon áll, barátsággal s -nem minden mellékczél nélkül megsimogatja,a köréje sereglett gyerekeknek éktelen pofákat vág, s vidáman, mint -jött, távozik, ha nem adott is el puttonyaiból.
   Szamara, mondhatjuk, még népszerübb, mint ő maga. Ez egy különösen derék szamár, ki ugyan csacsi még, de kétségkivül
sokra vihetne, ha a sors a „szép dunavizes" taligája elé nem ragasztja. Acsacsi, melyet költői gazdája „Laurának"keresztelt el, a mutató ujj legkisebb intésére el kezd ordítani. Első lábával kiveri, hány szeretőt tart a Náni, a Zsófi vagy a Kati, füleivel ollót csinál,farkahegyét a szájába veszi, szóval igen joviális állat, melyet az utczagyerekek jóltartanak zsemlyével s czirogatással. 

A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját.A téli fagy beálltával foglalkozása igen keeerves, midőn a jégbe lyukat vágnia s terhével a meredek és csúszós parton fölkúsznia kell.
Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. Az ilyen  első legény  rendesen kiszolgált katona, sipkája s fehér,rézgomos  kaputja ezt mutatja legalább.Míg  a  két férfiú a puttonyokat rendeltetésűk helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban.Minden emelet egy krajczár különbség s így a váczi vagy ország-uton túleső utcza hasonlón növeli a puttony árát. A dunavizesek derék testület, melynek tagjai atyafiságosan  osztják föl egymás között a város különféle részeit; egyik soha sem csap át a másik kerületébe; így történt a minapában, hogy egy vízhordó, férjhez ment leányának a bel- és Terézváros egy részét adá hozományul; hozomány,milyennel milliomosok sem dicsekedhetnek.
Vannak dunavizesek, kiknek Isten nagyra vitte dolgát: ezek például két lóval dolgoznak már. Persze, hogy mindkettő vak s nem igen jó húsban van. De szem- és testbeli tehetségök épen elég arra, hogy sokszor 20 tele puttonyt is megindítsanak; a teher úgyis folytonosan fogy.
Ismerünk különben olyat is, ki egy-maga húzza a taligát s czepeli föl puttonyait az emeletekbe.
Azért aligha csalatkozunk föltevésünkben, ha azt mondjuk,hogy e szegény munkás mindamellett nem áhítozza a vízvezetést.

-.-

A Tabán girbe -gurba meredeken emelkedő utcáin kordé nem járhatott, kézben vagy háton a vödrözés komoly fizikai megterhelésnek számított. A századvég  építkezéseinek jobban fizető munkái elszívták a ferfi vízhordókat s az asszonyokra maradt a cipekedés(.

Ágay Adolf:Utazás Pestről Budapestre(részlet)

«Tana vóss!» Ez se görögül nincsen, se diákul. 
Ez tótnémetül van, mint a drótos atyafinak szózata is: »Rajnepinte hü, fána flü!» Amannak jelentése: «Donau- wasser», emezé meg: «Reinenbinder hier, Pfannen flicken.» 

[Itt a lábas-kötő, serpenyő-foltozó.]

Mert tót házaló csupán a német nyelven boldogult 
Pesten. Már a «voaczi» vagy palotai asszony tiszta magyar  szóval kellette az áruját: «Friss tojaast vegyenek!» S a kiáltásának még magyaros dúdja is volt. Csak az a kérdés: igazán a maga tyúkjainak tojaasait kínálta-e? Bizony azok  messzibbről kerültek a fővárosba s kom'asszony, ángyika az Alsó-Dunapart boltjaiból szerezte be, valamint még most 
ez ideig is a tavaszi cseresznyét s a többi koraérett gyü-mölcsöt; melyről azt beszéli, hogy a maga kertjében termelte, mert hogy ez okon, így gondolja együgyű észszel, kapósabb is lesz. De a német szó lepattogzott róla, míg a dunavizes és drótos megtanult németül, hogy a magyar fővárosban megértsék. 
A mai nemzedék el sem gondolná, hogy az a dunaviz- 
hordás milyen bő nyereséggel járt. Ez emberséges puttonyosok közt került nem egy, aki házat bírt a külvárosban s takaros összeget rakott be a takarékba. Például a «säne Josko» (a szép Jóska.) Nem akadt abban az időben budapesti leánycseléd, aki ne ismerte volna. Azon a nagyfejű kicsi szamáron kereste össze vagyonkáját, pedig feleségestül elég sűrűn változtatta pálinkává a vizet. Nagy sunyi volt az öreg. Megértette az öngunyolódásnak hatását a közönségre. Elnevezte magát «säne Joskónak», pedig annyira volt a szép embertől, mint szamara a bábolnai telivértől, vagy talyigája a tilburytől. Vihogtak is rajta a szolgálók, midőn alant az udvaron olvadékony énekhangon jelenté be megérkezését. Széles, piros, pufók ábrázatát megsimogatva, apróka ravasz szemeivel 
hamiskásan kacsintott fel az emeletekre, ajálva szívét s 
szétterpesztett vastag ujjainak számával megkérdezve: hány puttonnyal is vigyen? 
— Hé, vasszermann! (Ez is magyarul volt.) Három- 
mal ide a 3-ikra! 
S az istránggal derekához szorítva a kotyogó puttonyt, 
szuszogva és izzadva emelte föl terhét a meredek s szédítően keskeny gyűrűkben kanyarodó hátulsó lépcsőn oda, ahová rendelték. Alap-ár 3 kr. Minden emelettel följebb 1 krajcárral több. Sok kicsi sokra megy, tartja a példaszó. 
Ez volt az első budapesti vízvezeték. 
Három puttonnyal czepelni föl vizet a 3-ikra — gon- 
dolatnak is borzasztó. Hallatára minden polgári mell elszorul s minden házi nevelésű lábszár megcsuklik. A cselédség azonban, melyet akkor még nem világosított fel a szocziálista doctrina, békén viselte a helyzet nyűgét s hordott fel pinczéből padlásra kútvizet, tüzelőfát, szenet a mosókonyhába. Oly munka, melynek egyik felét, a tüzelő anyag fölszállítását, ma az újabb házakban a második lift végezi; 
mert hogy a Kati meg a Juczi, akik hallottak is valamit harangozni a légcsőhurutról, azzal kerültek a nagyságának, hogy nem bírják az istentelen munkát, mivelhogy ők is lépcsőhurutban szenvednek. 
Tehát régebben a vízhordás jövedelmes foglalkozás 
volt, mely persze fagy idején sem szünetelt. Léket vágott a vasszermann a Duna jegébe s abból merített. Ne higye azonban senki, hogy a teher fogytával a szamárka dolga jobbra fordult. Ilyenkor hárman: a gazda, a felesége s a legénye föl kapaszkodtak a talyigára s fölöslegül, mert jó vásárt csaptak, vágtatásra döfölték a türelmes állatot. És valamint a bagariát a halzsír avatja vízállóvá, hajót a kátrány s hajós zubbonyát a kaucsuk: azonképen a pálinka is a vízhordót. Mert megdönthetetlen nemzetgazda-sági tétel az, hogy jaj annak az iparosnak, aki maga kénytelen fogyasztani a termelését. 
Még vagy négyet fordult a talyiga s ezzel letelt a 
súlyos napszám. Szombat lévén, a vízhordás ma sűrűbben folyt, mert az újkori vasárnapi szünet már abban az időben is kötelező volt. 
Mire béestveledett, a Józsefváros legszélsőbb során 
egy házikóba fordult be a vízhordó család. Hogy ellátta a csacsit, a ház elé ült a «säne Josko», elégedett mosollyal tömködte meg cseréppipáját, míg Joskóné odabenn gazdasszonykodott a tűzhely körül. A vicze Josko meg lábait a pihenő fakó talyiga legfaráról lógatta le. Még munkaköz-ben igyekezett egy gazdátlan szivarcsutkát felszítani tüdejének minden erejével. A gyerek szájából végre füst gömbö- 
lyödött világgá, melynek bodraiban immáron nekilendült férfiasságának jeleit látta meg. 
Holnap vasárnap. Ekkor aztán tűzön aranyozott óra- 
láncczal a nyakában és termetes «zsenájávab karján a säne Josko „megy a templomba, áldani az Úr nevét, aki oly bőven osztja vizét kegyesnek és hitetlennek egyaránt. 

FORRÁS:

-MNO ,Osgyán Edina 2002 március 4

-a dunavizes Vasárnapi Ujság 1865 január 29

-Heti Válasz  2013 09 03
Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán

TURIÁK ÖDÖN:TABÁN SOROZAT

Turiák Ödön (1884-1937):

 A festő elsősorban akvarelleket és tusrajzokat készített, finom realisztikus, lírai látásmóddal.

Munkái nagy része Budapest, ezen belül is főképp a Tabán letűnt világát, hangulatos udvarokat, utcácskákat ábrázolt.

Munkáival szerepelt a Nemzeti Szalon kiállításain és Budapest Székesfőváros is 2 Tabáni albumát vásárolta meg.
Turiák Ödön főtiszt volt a Magyar Állami Postánál.

Forrás
A képek a Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény anyagából valók, a Tabán Múzeum bezárásakor lettek megörökítve, jelenleg raktárban vannak.

ÖRDÖGÁROK 1870

Ilyenisvoltbudapest.hu képe Tabánról:

1870 táján, az Ördögárok a Tabánban.
Késöbbi Árok utca, ma a Krisztina körút része.
Az Ördög-árok egy patak, ami a Budai-hegységben, a Nagykovácsi-medencében ered. Nagykovácsin és a Remete-szurdokon keresztül érkezik Hűvösvölgybe. A Hidász utcától a föld alatt folytatja útját.
A Városmajor, a Maros utca, a Vérmező, a Horváth-kert és a Döbrentei tér alatt végigfolyva az Erzsébet híd fölött éri el a Dunát.
A Dunához közel eső részét már igen régen befedték, fölötte lakóházak épültek. A kijjebb eső rész befedésének munkálatait 1873. március 5-én kezdték meg a János hídnál (Horváth-kert).
Ez 1876 júniusára készült el a Vérmezőig.
1878 májusában készült el a Városmajorig tartó szakasz befedése. A közparkra eső szakaszt azonban csak az 1910-es évek végén adták át.
Egy érdekesség: Az 1933 és 1935 között, Árkay Aladár és Bertalan tervei alapján épült Városmajori Jézus Szíve plébániatemplom építése során a beboltozott Ördög-árok miatt kellett elválasztani a templomot a harangtoronytól; a köztük lévő távolságot árkádsorral hidalták át.

A kép tetején a Citadella látható.

Forrás:http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/elso-kerulet-varkerulet/item/1870-tajan

MESE A TABÁNI MÉZESBÁBOSOKRÓL

Budán, az Attila utca 18. szám alatt, szemben a Tabánnal,

működött Benedek Margit mézeskalácsos több mint 100 éves boltja. Az üzlet tulajdonosai a 75 éves Benedek Margit és a 82 éves Benedek Franciska – a két testvér –kétnaponként sütötték  a friss mézeskalácsokat, süteményeket. 

A különleges ízű édesség, a mézeskalács régen a vásárok, búcsúk kedvelt vásárfia volt. Az egyik leghosszabb ideig működő fővárosi mézeskalácsos céget 1700-ban alapították Budán, és egészen az 1960-as évekig gyártotta a közkedvelt huszárokat, tükrös szíveket, gyertyákat, viaszból készült templomi kegytárgyakat, majd később padlómázat is.
 Napjainkra szinte ismeretlen fogalommá vált a mézeskalács a nagyvárosi ember számára. Pedig valamikor a legkedveltebb vásárfia volt a jellegzetes ízű és formájú édesség, amit rozs- és búzaliszt keverékéből, mézből, fűszerekből, cukros sziruppal készítették és készítik néhány helyen még ma is. A nagy időkben a minták megalkotását a mesterek és legényeik mellett híres rézmetszők is segítették, amivel így valóságos népművészeti alkotások születhettek. A XVIII. század pest-budai mézeskalácsosai, akik egyúttal viaszöntéssel is foglalkoztak, több Buda, Pest, Vác és Esztergom hatókörű céhhez tartoztak. Egyik ilyen műhely volt az is, amelyet 1700-ban alapított Budán a német területről bevándorolt Mayer János. A mesterség apáról fiúra szállt, akik közül az egyik nagyobb haszon reményében áttelepítette az üzletet a Tabán hajóhíd és kikötő közeli oldalára, az Aranyszarvas fogadó szomszédságába. Az üzlet szépen növelte forgalmát, az óriási mennyiségű kézzel készített gyertya mellett – amellyel ekkoriban városszerte világítottak – természetesen főként különböző fajta mézeskalácsokat, tükrös szíveket, huszárokat árultak. A Mayer család az 1840-es évekre halt ki, így az egyik náluk tanult ügyes segéd, Lakner János, majd annak halála után az özvegy új férje, Benedek Róbert vette át a cégirányítást.Benedek Róbert Baconból érkezett a Tabánba,mint vándorlegény az maradt feleségét nőül vette,megörökölte a boltot.Felesége halála után elvette a fiatal Ludwig Franciskát.Benedek Róbert  60 évesen mint vagyonos ember(több háza és telke volt Tabánban és környékén) abbahagyta az ipart ,átadta unokaöccsének, Benedek Samunak. 93 éves korában halt meg.-(Forrás Stráner Zoltán  2010) Ekkorra esik legfényesebb évük, az 1867-es, mikor is az új uralkodó – Ferenc József – megkoronázására szervezett fáklyás menethez szükséges sok ezer gyertya egy részét rendelték meg náluk. Éjt nappallá téve dolgoztak a másik hét műhellyel. A hosszú életű mesternél tanulta ki a szakmát unokaöccse, Samu is, aki végül továbbvitte a mézeskalácsos céget. Az üzlet az ő idejében kis múzeumként is funkcionált. Bejárati ajtaja felett cégér hirdette az alapítás évét, belépve pedig egy tiszta kis helyiség fogadta a látogatót, amelynek falai mentén vitrinekben sorakoztak a mézeskalácsos és gyertyaöntő-mesterség emlékei, valamint viaszból készült templomi kegytárgyak és szobrocskák. Az épület hátsó részében kapott helyet a műhely, ahol megrendeléseiket teljesítették. Az első világháborút követő gazdasági visszaesés azonban nekik sem kedvezett, apadó forgalmukat egyéb termékek gyártásával próbálták egyensúlyba hozni. Ekkor már minden olyasmit kínáltak, amire a környék lakóinak szüksége lehetett, így például méhviaszból előállított padlóápolót is. A Tabán harmincas évekbeli lebontásakor kis üzletük is áldozatul esett a városrendezésnek, ekkor költöztek át az Attila utca másik oldalára. A gyertyamártogatás ipara a két háború között teljesen visszaesett, hiszen az időközben megjelent gázt lassan már a villany váltotta fel a múlt század harmincas éveire. Így csupán a mézeskalács-készítés maradt, amelyet az óbudai, újlaki, krisztina-, vízi-, józsef- és terézvárosi búcsúkon árusíthattak. A bolt forgalma egyre csekélyebb lett, megélni is alig lehetett belőle. Benedek Samu halála után lánya, Margit vette át az ipart, de ekkoriban már csak a karácsony környéki fellendülésben reménykedhettek, amikor az ünnepi dekoráláshoz mindig vásároltak azért az emberek néhány gyertyát, viaszfigurát, mézeskalács díszt. Az 1960-as évek közepéig tartott az üzlet csendes agóniája, amikor Benedek Margit végleg bezárni kényszerült a boltot. Ezáltal megszűnt az ország egyik legrégebbi mézeskalácsos cége, helyét pedig rövidesen más üzlet foglalta el.(Forrás:Gazsó Edit, Magyar Nemzet)

                 Benedek Samu boltja 1931-ben az Attila körut 35-ben

A mézeskalács története

"A méz gyűjtése az emberiség, és ennek részeként a magyarság, régóta gyakorolt, élelemszerző tevékenysége. Európában a méhészkedés hosszú évszázadokon át jelentős szerepet játszott.
A méz fontosságát az adta, hogy a 19.század végéig,a  számottevő répacukorgyártás kezdetéig, gyakorlatilag a parasztság egyetlen édesítőszere volt. A drága importált nádcukor ugyanis alig jutott el a paraszti ház tartásokba. Továbbá egészen az ókortól kezdve nyomon követhető, hogy a méz a néphit szerint egészséget, boldogságot jelentő étel, illetve a népi gyógyászat egyik alapanyaga volt Európa minden részén.

A kalács anyaga sajnos nem időtálló, így mézeskalács figurák nem maradhattak fent, de eltűnéséről, feledésbe merülésétől nem kell tartanunk, mert a régi leírásokon és a szakácskönyvekben található recepteken túl szerencsére szép számmal fennmaradtak a mézeskalács figurák készítésére használt keményfa formák(más néven ütőfák vagy verőfák), amelyekbe a nyers tésztát nyomkodták még a sütés előtt. Ezek kimélyített, homorú negatívként megőrizték az egykori darabok képét, mintáját, méretét, ezért hiteles emlék- és forrásanyagnak tekinthetőek.

Először kolostorokban, főúri udvarokban, a királyi városok polgárainak körében honosodott meg a mézespogácsa, a mézeskalács, amelyet házilag és kézművesműhelyekben egyaránt készítettek. A mézeskalácsosságot Magyarországon először az 1379.évi soproni telekkönyv névjegyzésében említik.

A középkori társadalom felső rétegeiben karácsony, évkezdet, húsvét, pünkösd, valamint esküvő, keresztelő alkalmával szokás volt a mézeskalácsok osztogatása, ajándékozása a családtagok, az ismerősök és az ünneplő vendégek körében. Az akkori formák reneszánsz és barokk hatást mutatnak, témájuk többnyire vallásos, mitológiai jelenet, szentek vagy uralkodók képmásai. Bizonyított tény, hogy e képekhez korabeli metszetek, festmények, címerek szolgáltak mintaként, amelyek fába faragtak.

A 17.század végén a török uralom megszűnése a termelési és értékesítési lehetőségek növekedését jelentette. Ennek hatására, de nyugat-európai példákat követve, elkezdődött az önálló hazai céhek szerveződése. Az első céhek Pozsonyban (1681), Nagyszombatban (1697) és Budán (1719) alakultak.
A 18.században már elsősorban a városi, polgári ízlés szerint készültek a mézeskalácsok. A feudális jellegű és bibliai tárgyú ábrázolások háttérbe szorultak, a világi témák, mint például a díszesen öltözött férfi- és nőalakok, a pólyás baba vagy hint lettek a kedvelt minták.

Ugyanakkor megindult a mézeskalács terjedése a falvakba, és a 19.századi elején már nagy népszerűségnek örvendett a parasztság körében. A mézeskalácsos mesterek piacokon, vásárokon, búcsúkban, árusították, termékeiket. Nemcsak lakóhelyükön jelentkező igényeket elégítettek ki, hanem a távolabbi vidékeket is ellátták készítményeikkel. A korábbi századok gyakorlatához képest lényeges változást jelentett, hogy a 19.századtól már nem fogyasztották el édességként, hanem dísztárgyaknak tekintették. Az udvarlótól kapott mézeskalácsszív vagy pólyás baba, illetve gyermekeknek vásárfiaként ajándékozott huszár vagy kard, a lakás valamelyik szembeötlő pontjára került és amilyen hosszú ideig csak lehetett megőrizték.

A formák túlnyomórészt körte-, néha alma vagy diófából fűrészelt lapos téglatestek, amelyeknek egyik vagy mindkét lapjába véséssel mélyítették ki valakinek vagy valaminek a plasztikus tükörképét.

A formákon szereplő képek, minták kidolgozása technikailag nagyon különböző. Vannak aprólékosan , szinte művészien, és vannak elhanyagolt primitíven megmunkált darabok. Nyilvánvaló, hogy egy adott forma színvonalát vagy variánsainak különbségeit illetően meghatározó jelentőségű a készítés időpontja,a nyersanyag fizikai tulajdonságai, és az olyan szubjektív elemek, mint a fafaragó kézügyessége, látásmódja, igényessége stb., amelyek a legkülönbözőbb mértékben játszanak szerepet.

A modern cukrászat kialakulásával megszűnt a formák használata. Helyettük fémlemezből készített tésztaszaggatókat (kiszúróformákat) kezdtek használni, amelyek a régi, kedvelt figuráknak csak a körvonalait őrizték meg. Ezt a sima tésztát megsütötték, majd rendszerint pirosra festették, színes masszával cifrázták és cukorrózsákkal, kis tükörrel, papírképpel díszítették."
 (Forrás: Vágó Edit Mézesbábok és sütemények)

„MÉZESLÁNYOK”

Amikor belépek, megszólal a csengő az ajtó felett. Sietős, tipegő léptek hallatszanak az üzlet mélyéről.

– Tetszik parancsolni?

S előttem áll a patika tisztaságú pult előtt egy reszketeg fejű, ősz hajú néni.

– Húsz deka mézeskalácsot kérek!

Billen a réztányérú mérleg, több valamivel a sütemény.

– Tessék inkább harminc dékát adni!

– Kérem – mondja szívélyesen, közben hamiskásan rám nevet –, kettesben hamarabb fogy.

Véletlenül tévedtem be az Attila körúti ódon, múlt századi hangulatú üzletbe. A Tabán egy ittfelejtett darabkája ez. Azóta gyakrabban járok ide vásárolni, és minden alkalommal többet tudok meg múltjukról, arról a korról, amelyet az én nemzedékem csak az irodalomból ismer.

– Kérem, 83 éve vagyunk ezen a helyen, illetve, az Attila utca másik oldalán, csak éppen átszaladtunk, amikor 1932-ben elkezdték bontani a Tabánt – mondja Franciska néni, az idősebbik Benedek lány, aki ebben az évben tölti be 84. évét. Mégis ő a fiatalosabb, hetente kétszer hajnali négykor kel, hogy befűtse a kemencét, hogy friss süteményeket süssön. De megmondom őszintén, engem nem is a mai mindennapi életük érdekel, hanem azok a „régi szép idők”, a századforduló Pest-Budája.

– Tessék mondani, ismerték-e az odajáró művészeket? Például Krúdy Gyulát, aki naponta megfordult a Tabánban.

– Óh kérem, ő inkább csak a kocsmákba ment. Mi meg mézeskalácsosok vagyunk.

– De azért csak hallottak róla, talán látták is, vagy könyveit olvasták.

– Óh kérem, az ilyen író emberek mindent másképp írnak le. Nem volt az olyan romantikus. Igaz, girbe-gurba, macskaköves utcák voltak, régi, rossz házakkal, mindegyikben borkimérés, vagy legalábbis minden másodikban.

Az édes sütemény mellé Margit néni jó tanácsokkal is szolgál

(A szerző felvétele)

Nézem őket, ahogy velem szemben ülnek ölbe tett kézzel, józanul és szárazon vallanak arról az időkről, amibe beleszülettek. Az Erzsébet-hídról, amely akkor épült, amikor fiatal lányok voltak: a lágymányosi Kis-Dunáról, ahová gyermekkorukban korcsolyázni jártak: a budai hegyekről, ahová vasárnaponként kikocsikáztak a családdal. (Egyszer az öt gyerek közül a 10 éves, legelevenebb kislány – Margit néni –, leesett a kocsiról, s csak később vették észre, hogy a gyerekseregből hiányzik egy.)

Kocsikázás, Vörös Postakocsi, Szindbád. a Krisztina városi hölgyek... minderről megint csak Krúdy jut eszembe.

Ők viszont édesapjukról beszélnek, Benedek Samuról, aki nemcsak a Tabánban, hanem a Krisztinában is híres volt süteményeiről. Cukrász és mézeskalácsos mesterségének 50. évfordulójáról ott ragyog az oklevél az üzlet falán, ők a folytatói a mézeskalácsos dinasztiának.

Hogy is kezdték? A háború szólt bele életükbe: megszűntek a vidám bálozások, a könnyű leánykor, keményen meg kellett állni, dolgozni a férfiak helyett. Így lettek mézeskalácsosok.

Faggatom őket, hogyan készítenek egy-egy mézessüteményt? Összenéznek.

– Nem kérem, azt üzleti érdekből nem árulhatjuk el.

Becsukom magam mögött az ajtót, s arra gondolok, hogy velük kihal a százéves mézeskalácsos dinasztia, hiszen – bár szép lányok lehettek –, nem mentek férjhez. Amikor megkérdeztem, miért nem, csak mosolyogtak, aztán Margit néni megszólalt:

– Isten ments! Akkor már rég nem élnénk...

FORRÁS:Molnár Edit(Képes Újság, 1969/9. /március 1./ 14. p.)

SALY NOÉMI tabáni őslakos és múzeológus kiegészítése a volt Tabán Múzeum kiállítása anyagáből:

" Benedek Samu mézeskalácsos

A régi ajtón büszkén hirdette a felirat: „Alapíttatott 1700”. Az alapító Mayer János a Várban kezdte, s a kortársak szerint: „a legtekintélyesebb gyertyaöntő és mézeskalácsos volt egész Budán”. Fia 1780 körül költözött le a tabáni Szarvas-házba. Halála után a firmát rokonuk, Lakner János vette át, aki – magyar érzelmeit és foglalkozását is kifejezendő – Mézfalvyra magyarosította a nevét. 1841-ben ő is meghalt, özvegye a céhes szokás szerint a segédhez, Benedek Róberthez ment feleségül. 1867-ben az üzlet az Attila út 25.-be költözött, s 1934 májusáig, a ház lebontásáig ott is maradt.
Róbert 1885-ben átadta a stafétát unokaöccsének, Benedek Samunak (1856–1936), aki már rég vele dolgozott. A műhelyben akkoriban a fiatal mesteren és feleségén, Kneif Gizellán kívül két legény és két inaska serénykedett, s ahogy az öt gyerek nőtt, ők is megtanulták a szakma minden csínját-bínját. A két fiú egyike cukrász lett, a három lányból pedig a két kicsi, Margit és Erzsébet a mézeskalácsos-mesterségnél – s mindvégig a családi üzletben – maradt. Jobb helyen nem nevelkedhettek volna. Édesapjuk emberi és szakmai tekintélyének ékes bizonyítéka, hogy évtizedekig az ipartestület rendre újraválasztott elnöke volt. Ötvenéves szakmai jubileumán kollégái díszoklevéllel és aranykoszorúval köszöntötték.
1937-ben Budán már csak 4, Pesten 9 mester dolgozott. Panaszkodik is Benedek Samu egy interjúban: „elszoknak a népek a bábból készült vásárfiától”. Egy másik újságírónak a feleség meséli: „Búcsúk előtt már hetekkel jöttek apámhoz a módosabb parasztlegények. Kneif bácsi, magának megmondom, ez és ez a neve nekije. És a kedves nevét kellett rákanyarítani a szívre, hogy aztán a vásárban megvehesse a legény, évődhessen, no, ippen itt van egy a te neveddel. A versben nem lehetett válogatni, de nem is kellett.” Vers? Az egyik kedvencet állítólag Petőfi költötte, s Benedek Samu ezt írta huncutul a nagy, tükrös szív-remekre, melyet jegyajándékul készített választottja számára: „Férfi hűség nem igaz / szerelmük csak földi gaz. / Meg aztán: / bor, pipa, lány / áldott adomány”. A másiknak nem tudjuk, ki volt a szerzője, de megejtő gyöngédséggel szól: „Álom, álom, édes álom / édes a hajnali álom, / de édesebb az az álom, / melyben galambomat látom.”
Mi mindent készítettek a régi mézeskalácsos-gyertyaöntő mesterek? A közismert díszes figurákon és díszítetlen, de annál finomabb különféle apróbb édességeken kívül például márcot, ezt a teljesen kihalt, érdekes italt. Receptje roppant egyszerű: „1 sajtár méz, 2 sajtár víz összeforralva, csillagánizzsal ízesítve”. A vásárokon, búcsúkon jegelve árulták.
Szabad óráikban sokszor maguk faragták a bábokhoz szükséges formákat, dúcokat is. Némelyik kis remekük már-már szoborként is megállja a helyét.
Hát a méhviasz? „Ha bál volt a Redutban, mi adtuk a fényességhez a gyertyákat. A ragyogást szállítottuk szegény Samuval” – emlékszik Kneif Gizella. A régi üzlet vitrinjében ott álltak a régi, lakkozott templomi viaszgyertyák is, domborított virágdísszel, s az ünnepi fáklyák Ferenc József koronázási ünnepségéről, az 1867. június 7-i fáklyásmenetről. Úgy mesélték, hét-nyolc gyertyaöntő készítette a több ezer fáklyát, egymásnak segítettek. Benedek Samu két tabáni templomnak is szállíthatta a kisebb-nagyobb viaszgyertyákat…
S ki ne feledjük végül azt, amiért még a szegényebbek is befordultak a kis üzletbe: a szép, sárga padlóviaszt. Illata hetekig átmelegítette a szobát s a szíveket."

MÉZESKALÁCSOS  ESZKÖZÖK

(A Tabán Múzeum kiállításából)

EMLÉKTÁBLA A TABÁNI TŰZVÉSZRŐL (VASÁRNAPI UJSÁG 1910)

 1910. 37. 772. TABÁN PUSZTULÁSA.

Hálaadó istentisztelettel, emlékbeszéddel és társasvacsorával ünnepelte az I. kerület közönsége múlt vasárnap Tabán pusztulásának századik évfordulóját. Az istentiszteletet nemcsak a rom. katolikus, hanem a szerb templomban is megtartották, mert az 1810. szeptember 5-iki tűzvész mind a két templomot egyformán elpusztította. Az ötvenes évekig minden évben rendesen megünnepelték a budaiak ezt az évfordulót… Buda és Pest törzsökös lakossága száz esztendő alatt majdnem egészen kiveszett, s így azok a tradíciók is, melyek egy országos központ múltjára nézve a lakosságban élhetnének, inkább a naptári évfordulók jellegével bírnak, mert az új lakosság ez eseményekkel szemben tudatlanul és tradíciók nélkül áll. Mind mostanig a tabáni óriási tűzvész emlékét alkalmi iratokon, verseken és újság-tudósításokon kívül nem is hirdette egyéb emlékjel, mint a Szarvas-tér 9. számú egyemeletes régi házának vasrácsos erkélyére cifra betűkkel kifüggesztett vastábla, melyen németül ez a felírás olvasható:

„Erzherzog Joseph rief aus der Asche Tabán zűr Blüthe zum daseyn mich.”
(József főherceg a hamuból felvirágoztatta Tabánt, létrehozván engemet)

AZ A SZARVAS TÉRI HÁZ, MELYNEK ERKÉLYÉN A TABÁN 1810-IKI PUSZTULÁSÁNAK EMLÉKTÁBLÁI VANNAK

 A másik tábla felirata pedig röviden elmondja a katasztrófát:
“Das Feuer raffte 400 Häuser ins düstre Grab den 5. Sept. 1810.”
(A tűz 400 házat ragadott a sivár enyészetbe. 1810 szept. 5.)

Ez a ház ma Grünhut Zsigmond és neje tulajdona s éveken át itt volt elhelyezve a rácvárosi iskola. Másik nevezetessége pedig abban állott, hogy az 1810-iki tűzvész emlékére az erkélyén helyezték el azokat a táblákat, melyek Tabán pusztulását megörökítették. Az óriási tűzvész 1810. szeptember 5-ikén déli egy órakor kezdődött. Egy Schuller nevű bodnármester legénye okozta vigyázatlanságból a tüzet, mely a perzselő melegben és a rákövetkező nagy szélben olyan rohamosan terjedt, hogy az oltásra az akkori kezdetleges viszonyok között gondolni sem lehetett…Százra teszik azoknak az áldozatoknak a számát, akik odaégtek. Szerencsétlenül járt a katasztrófa alkalmával a magyar költő, Virág Benedek is, kinek könyvtára, iratai, többek között "Magyar Századok" című munkájának fogalmazványai odavesztek, minden holmijával egyetemben. Virág kénytelen volt az 1810-iki esztendőre Budáról eltávozni s Pesten, a Kultsár István baráti szívességét vette igénybe, aki lakást és ellátást biztosított számára. Később az elégett ház felépült s Virág visszaköltözött és ott is halt meg. Az Apród-utca 10. szám alatt ez a nevezetesség ma is megvan, s a Szarvas-téri 9. számú házon kívül a régi Tabánnak jóformán a második történelmi nevezetességű emléke.

Tabánt a 1930-as évek elején-közepén rombolták le, a helyére álmodott új városrész azonban az időközben kitörő második világháború miatt sohasem épülhetett meg. Wiki

Forrás:http://www.berszangabor.hu/a-human/h14-08.htm