HALOTTAK NAPJA

MIN NEVETTEK A BORSSZEM JANKÓ-BAN ANNO 1933

KISKOCSMAI TÖRTÉNETEK 01

1.A  BUDAI  KISKOCSMA

8 Órai ujság 1930 május16

Már  ilyenkor  aktuális.  Akár  rossz  idő van, akár  jó.  Az  ember azt  mondja: Ma este  egy  budai  „kis"  kocsmában  vacsorázunk.  Az  ember felkerekedik és  társaságával   rendszerint   gyalog   indul   el Budára;  ugyanis   így   romantikusabb. Útközben  legalább  ideje  van  eldönteni, hogy  melyik  „kis"  kocsmába   menjen. A  „Kakukk, ‘-ba,  vagy  a  „Fürj“-be,  a „Zöld  libába! ‘,  vagy  a,  „Sárga  macskába' ‘,  a   „Keselyűbe",   vagy   a  „Bagolyba" ? Mikor a társaság végleg  eldöntötte  a  helyet,  ahol  az  esti  táplálkozás isteni  szín játéka  lezajlik,  — autótaxiba ülnek  és még  azt  a   kétszáz  méternyi utat a „kis"  kocsmáig taxin  teszik  meg, mert  így — elegánsabb.

A  taxi megáll a „Zöld  liba"  elölt  és a budai  „kis"  kocsma  kapujában  oliv- zold  kabátban,  arany  sujtásokkal,  fejen ellentengernagyi   sapkával   egyenruhás portás fogadja az érkezőket.

A  társaság  bemegy  a  „kis"  kocsma kerthelyiségébe.   Aranygombos,   frákkos pincérek  rohannak  és  közrefogva  terelik őket  befelé.  A. kerti  fákon  lampionok lógnak,  kis  zászlók   lengedeznek,   lila. sárga, piros és  kék  villanykörték  égnek mindenfelé.  Mintha majális  volna. A társaság végre  az   ötvennégy   üres   asztal közül hosszú  megfontolás,  tanácskozás  és keresés  után  egyet  kiválaszt  és   helyet foglal.  A  középarányt  véve  tekintetbe, a társaságnak   mondjuk   hat  tagja  van. A  hat  vendéget  tizenkét  pincér  fogja körül.  Minden vendégre  jut  kettő.  Egy éthordó  és  egy  italos.  Kezdetet  veszi  a rendelés.

Miután  jó   negyedórái  kérdezösködés után kisül,  hogy  kész   étel  nincs,   az ember tehát  csináltat  valamit.  Mit  csináltat ilyenkor  az  ember? 

 Az  étlap  fő dísze,  illetve fö programpontja ilyenkor:

„Idei  rántottcsirke."

A  rántás idei, a csirke  tavalyi.  A  rántottcsirkére   középeurópai   időszámítás szerint  egy   óra  negyven  percig   kell várni.  Közben  kellemesen  telik  az  idő. Pajzán  csevegés,   az  összes  közeli   és távoli  ismerősök úgynevezett   „letárgyalása"  és  közben  eszeget  is  az  ember. Először  két-három sóskiflit, majd  fonott kis  mákos kalácsot,  utána  egy-két  kisebb serclit,  közben  sörök.  A   rántott csirke végre,  megérkezik.  Hatalmas   ezüsttálon (amilyenen  egykor   Salome   tálalta  fel Jochanan  fejét)  pihen  a   rántottcsirke. Sőt  nyugszik.  Körötte  körítés.  Két  szem idei  burgonya,  egy   salátalevél,   három szelet cékla  és  négy  szál zsírban  kisütött petrezselyem.   Most  kedves   szórakozás következik. A  társaság  tagjai  a  körítés közt,  megkeresik  a  rántottcsirkét.  Hallatlan szórakoztató  játék.  Aki  előbb  megtalálta, az nyert.  Majd élénk  vita  indul meg.  Ha  a  csirke  tavalyi,  akkor  azon vitatkoznak,  vájjon spanyol  harci  kakas volt-c,  avagy  több százgyermekes   családanya-tyúk.  Ha a  rántott-csirke  idei  volt, (ez  csak  véletlen  lehet)  akkor  a  vita arról folyik,  hogy  a  két  és  félméter hosszú tál  közepén  rejtve  nyugvó  láb, szárny  és  nyak  idei stiglic,  vagy  tavalyi pacsirta  tulajdona  volt-e.  A  kérdés  eldöntetlen marad.

A  tészta  szintén  a  budai  kiskocsma specialitása.  

Palacsinta.   Tudniillik   ezt nem kapni  másutt.  Közben  játszik  a cigány  is.  Édesbús  melódiákakat,  mintha a rántott  pacsirta  korai  halálát  siratná. Közben hideg van   és  fázik  az  ember. A  társaság tagjai forralt bort rendelnek. Most az  eső  szitálni  kezd. Bevonulás  a kocsma  belső  termeibe.  A  feketekávé elfogyasztása és a számlafizetés már ott  történik.  Ez utóbbi zivatar, vagy  eső idején nagy előnyt jelent a  „kis"  kocsma tulajdonosának,  mert  a  Jóisten  szabad ege alatt nem  tanácsos a számla összege! hangosan  kimondani.  Ilyenkor  tudniillik néha villámlik.  És mit lehet tudni?

Egy  nagyobb   társaság   vacsora

számlája  az  összes mellékesekkel  együtt   kisebb  családi  ház  értékével  egyenlő.   Az idén   egyszer   kint  vacsoráztam   ilyen „kis"  budai  kocsmában  és  másnap  a kocsma   tulajdonosát új   sportautón láttam  robogni a  Váci-utcában.  Ezt nem szemrehányásképp  mondom,  Isten   látja lettemet,  nem  irigylem  tőle.  Ha az  autó jósága  egyenes  arányban  áll az  általam elköltött   vacsorával,   akkor  nem   lesz benne  soká  öröme.   Hamarosan  visszaadja. Vég eredmény-ben meg kell állapítanom, hogy  az   ilyen  budai  „kiskocsmához" képest a  berlini Adton  hotel  direkt   a „Csárda  romjai"  Petőfi Sándortól.

Békeffi László.

VERS A BONTÁSRÓL

BOROSTYÁNI NÁNDOR: ESTI DUNAPART

Budapest a Gellérthegyről születése évében, 1873-ban

                   Előljáróban hozzá kell tennem, mindíg élvezettel olvasom  Borostyáni fellehető "tárczáit" akár a Fővárosi Lapokban, akár  a Vasárnapi Újságban, mert élvezetesek, olvasmányosak s közel hozzák a mintegy 150 évvel ezelőtti budapesti mindennapokat (kassius)

Az alábbi írás  egy  ikertárca második része, mely az esti Dunapartról szól, míg az előző a reggelit tárgyalta

Borostyáni Nándor (Szeged, 1848.– Párizs, 1902 újságíró, író.

Tanulmányait a budapesti egyetemenvégezte.1870-71-ben A Hon haditudósítójaként hat hónapot Párizsban töltött; hazatérve a párizsi kommünnel rokonszenvező cikkeket írt. Hírlapírói pályáján mindig ellenzéki álláspontot foglalt el. 1874 és 1878 között a Vasárnapi Ujság állandó, kedvelt tárcaírója, egyben a Politikai Ujdonságok segédszerkesztője volt; 1876 szeptembertől 1877 júniusig a Budapesti Napilapot, 1878 kezdetétől Lukács Bélával együtt ( majd 1879-től 1880 közepéig egyedül) a Közvélemény politikai napilapot szerkesztette. 1881 és 1885 között a Pesti Hírlap vezérszerkesztője volt, és felelős szerkesztője 1883 és 1884 között Mikszáthtal együtt a Magyarországnak és a Nagyvilágnak. Szerkesztői tevékenységén kívül számos politikai, társadalmi, szépirodalmi cikkeket és tárcákat irt; dolgozott németül is. 1874-től, 1881-85 között a Pesti Hírlap vezető szerkesztője volt. 1893-ban Párizsba költözött. Publicisztikai tevékenységét mindvégig folytatta. Néhány politikai röpirata, útirajza és regénye is megjelent.

1873 ápr 13

Este a dunaparton.

— Fővárosi vázlat. —

Alkonyodni kezd. A lenyugvó nap sugarai megaranyozzák a királyi lak tornyainak réztetőzetét s a délnek fekvő ablakok szemkápráztatólag csillognak, mintha lángba borult volna a méltóságteljes épület egész belseje. A várhegy, tornyai és tetői festői csoportozatával, élesen domborodik ki a lábánál elnyúló viziváros fölött, melyre már az alkonyat veti hosszú árnyékait. A gellérthegyi czitadella homokkő és gránitfalazatán sajátságos sárga világitás ömlik el, élénken tüntetve ki a bástya párkányait és szögleteit, s a lőrések sötét pontjait. A fel s alá sétáló őr kezében csillog a fegyver, mintha a bibliai ókor valamelyik cherubjának lángpallosa lenne. A nagyszerű kép hátterében a Sváb- és János-hegy rajzolják le ormaik körvonalait a láthatáron, mely tisztulni kezd a napközben képződött pelyhes bárányfellegektől. Csak néhány perczig, legföllebb egy negyedóráig tart azonban e csodaszerü esti világitás, mely egész fénykoszorut von a főváros kimagasló pontjai fölé s aztán a láthatáron letűnő nap búcsúragyogását az alkonyat kétes világossága váltja föl. Nemsokára homály borítja a mindig uj varázst nyújtó tájkép távolabbi részleteit, s a szem önkénytelenül a közvetlen szomszédságában elnyúló rakpartok mozgalmas életén akad míg, hol kárpótlást nyer az elvesztett látványért, melyet főleg az idegen két-három este egymásután sem győz eléggé megbámulni. Szebb alkonyattal egyátalán kevés európai város bír Buda-Pestnél. Csak ott, hol a tájkép kiegészítéséhez még hozzájárul a tengernek a végtelenségbe vesző tükre is, mint Velenczében, Nápolyban, Genuában, vagy hol a háttér hegységét hófehér mezben csillogó havasok képezik, mint Salzburg, Innsbruck, Bern, Genf, Zürich és más álpesi városokban — csak ott regényesebb az alkonyat bűvös világában előtűnő kép.

A dunaparton gyakoribb a hazai és idegen nyelvek vegyüléke, és kozmopolitább jellegű a fővárosi élet, mint Budapest bármely más látogatottabb pontján. A dolog igen természetes. A folyóviz volt az, régibb időben még inkább mint jelenleg, mely a legtöbb érintkezést közvetítette a népek között kereskedelmi tekintetekben. S ha mindjárt a legújabb kor nagy vivmánya, a vasutak csökkentették is a folyók jelentőségét a forgalom közvetítésére nézve, az okszerű nemzetgazdasági politika még mindig rendkívüli súlyt fektet a vizi közlekedés emelésére, mely egy időben leghatalmasabb emeltyűjét képezte a kereskedelem fölvirágzásának, s igy közvetve a művelődés terjedésének Európaszerte.



A népeket egymáshoz közelebb hozó dunai forgalom az, mely még ma is kozmopolita jelleget kölcsönöz a dunaparti életnek a fővárosban. Tartsuk magyarosodási szempontból mindig örvendetes jelnek azt, ha Budapest bármely más pontján sűrűbbé válik a magyar szó, — de ne aggódjunk amiatt, ha a dunapart mentén tót, szerb, román, német, görög, cseh, olasz, franczia, angol és török hangzavarból cseng ki a magyar beszéd. Magyarország kereskedelmi jelentőségének, s a főváros haladásának legkézzelfoghatóbb bizonyítékát üdvözöljük mi e bábeli hangzavarban- Jele ez annak, hogy kereskedelmi összeköttetésünk a haza legtávolibb részeivel szilárddá és állandóvá vált, s hogy terményeinket és czikkeinket lassanként sűrűbben keresi már föl a külföld. Az idegen hangok zűrzavara a dunapart mentén azért nem a magyar elem háttérbo szorítását, hanem igenis annak fensőbbségét jelzi. Fölkeresik a magyar főváros haladását és jelentőségét a fel- és al-Duna, a Kárpátok s az Adria, s a külföld nagy kulturállamaiból mind gyakrabban.
Mily mozgalmas élet az alkonyat daczára a pesti dunasor és rakpart mentén! A helyi gőzhajók — az emberforgalomnak közvetitői a két part, a császár-fürdő, O-Buda s a Margit-sziget között — fürgén szelik át a folyam hullámárját, óvatosan kerülve ki ama nehézkes, színig megrakott teherhajókat, melyeket egy prüszkölve és dübörögve vizellenesen haladó vontató gőzös tán épp Bécs alá szállít. A teherhajók egvikén egy avatott genre-festész ecsetjére váró kép kínálkozik. A kormányos, erőteljes teste egész súlyával dől a hosszúkás, nehéz kormányrúdhoz, hogy egyenes vonalban tartsa hajóját, melyet az'imént ellebegett helyi gőzös által fölkavart hullámok kiterelni látszanak irányából. Semmi kétség arra nézve, hogy sikerülni fog edzett karjainak e föladat, mert nem látja szükségesnek háboritni foglalkozásában legényeit, a kik közül az egyik csak imént dobott egy hálót a Dunába, mig a másik igazitni valót találhatott a hajóhoz erősített dereglyében , mert ugyancsak viszhangzik kalapácsütéseitől a levegő. A hajó orrán jóizü falat sistereghet a bográcsban, mert kormányos uram fiatal felesége szaporán kavarja kanalával az ételt, nehogy valamikép megkozmásodjék. Két apró gyermek nagy szemeket mereszt a füstölgő edénybe — bizonyára nem győzik eléggé várni a vacsora föltálalását. — Egy darab idylli csendélet a fővárosi zajos forgalom körében.



Az alsó rakpart mentén, közvetlenül a lánczhid alatt, eközben nagy mozgalom támad. A bécsi személyhajó érkezésének órája ez. Már kikötött a délezeg jármű a budai bombatéren, partra szállitva a hajót Budán elhagyó utasokat, és most egy kecses kanyarulattal a pesti rakpart felé közeledik, hosszan tartó éles füttyjével jelezve megérkezését. A rakparton megkondul az állomás jelző harangja s a jövő perezben már megáll a sokak által várt jövevény, dübörögve bocsátva ki gépének feleslegessé vált gőztartalmát, kavargó nagy fehér fellegek alakjában. Az utasok gomolyaga csak lassan bontakozik ki a hajó gyomrából és fedélzetéről. Egy érkező családapát hangos örömrivalgással üdvözölnek övéi, s a boldog ember nem tudja, kit öleljen meg először beléje csimpaszkodó gyermekei közül. Buzgalmában leejti fejéről hengerkalapját, a mely a család megütődése s a körülállók kaczagására a hidról a folyamba gurul. Egy perczig a viz szinén lebeg a szerencsétlen kalap — s a hajó egyik szolgálatkész matróza már-már elérni véli hosszú csáklyájával — midőn egy hullám által oldalt fordíttatván, megtelik vizzel s egy pillanat alatt elmerül. A családapa bosszus arezot vág, a gyermekek elnémultak s az egész társaság kicsit lehangoltan keres föl egy bérkocsi állomást.
     Itt-ott külföldi alakok bontakoznak ki az utasok tömege közül. Van valami sajátságos idegenszerű a külföldi emberben, mely azonnal elárulja, hogy nyugot felé van hazája. Egy-egy merész alkotású tourista-kalap, mely nap és eső ellen egyaránt véd s főleg a vasúti waggonban kényelmes hálósipka gyanánt szolgál; egy-egy szijra csatolt és oldalvást lecsüngő pléd vagy esőköpeny; vagy épenséggel egy vörös kötésii „Baedecker"és,,Murray", vagy egyéb utazási segédkönyv — mindmegannyi biztos ismertető jelét képezik a nem magyarországi utasnak. A magyar ember, főleg ha családostul utazik, lehetőleg még több podgyászt czipel magával, mint a kényelmet és komfortot hajhászó angol, — de nem bir annyi routine-nal és ügyességgel annak kezelésében, s ez utazás közben nagy dolog.
       A kék és veres fövegü hordársereg, mely a gőzhajó-állomás csarnoka előtt összegyülekezett, újkori Montaguk és Capulet-ek gyanánt áll egymással szemben. A vidéki utasnak meggyűl velük baja. Öten-hatan esnek málháira, s mire szóhoz jöhet, az egyik bőröndjét, a másik uti táskáját, a harmadik felöltőjét ragadta meg, úgyhogy a zaklatott ember nem tud hová lenni ennyi szolgálatkészség miatt. Végre a „Nemzeti szállodá"-ba vezetteti magát, gyalog, három hordár kíséretében. Hanem urambátyám mindinkább komolyabb képet kozd vágni útközben. Tán rájött már, hogy ennyi költségért fogadhatott volna bérkocsit is.
       Az érkezők közül két fiatal, takaros parasztleány válik ki, egymás karjába fonódva, s a szerény holmit egy hordár gondjára bizva, ki most utmutató gyanánt is szerepel. Hogy csillognak az üdeségtől majdnem kicsattanó arcz keretében a bámuló szemek! Nem kell nagy emberismeret annak kitálalására, hogy e falusi leányok most látják életükben először a fővárost. Nem tudnak min bámulni és álmélkodni előbb. Azokon a rengeteg magas házakon-e, melyeknek mindegyikébe beleférne falujok temploma tornyostul együtt, vagy azon az „isten csodája" hidon-e, mely csak ugy a „levegőben" csüng. Dehogy lépnének rá, bizony még „leszakadhatna" alattuk. Aztán mennyi temérdek „uraság" lakhatik ezen a Pesten, hogy annyi urasági hintó áll és hajtat az utczákon. A bohók nem ismerik még a bérkocsit. Majd a rakpart mentén sűrűen hullámzó elegáns férfi- és hölgyközönség vonja magára bámulatukat. Nem győznek csodálkozni a „czifra dámákon", s a „kényes urakon", és megvallják egymásnak, hogy ennyi „népet" nem láttak még bucsu alkalmával sem otthon. Szegény naiv leányok. Mit tudtok ti arról, hogy e sok fény s pompa jobbadára csak nagyvárosi máz, mely alatt oly gyakran nem rejlik egyéb nyomor,bűn és erkölcstelenségnél. Az a „kényes ur" például, kit csak az imént bámultatok meg kerékkötő vastagságú óraláncza és csillogó gyűrűi miatt — közönséges uzsorás, kit a tönkretett családok egész sora átkoz. S az a fényes öltözékü nő, kinek semmitmondó bókjai által láthatólag oly unalmat okoz? Hm, jó falusi leányzók, e fényes női öltözék minden egyes részének külön történetkéje van. A ruhának ugy, mint a karperecznek, a czipőknek ugy, mint a brüsszeli csipkével dúsan diszitett kalapnak. 
    E közben az utasok utolsói is elhagyták már a hajót. De nem. Imitt jő még egy csapat vig magyar legény, szabadságra bocsátott katonák, a kik dalolva üdvözlik hazájuk fővárosát. „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom; hej, de szivem csak azt mondja, jobb otthon." Bizonyára valahonnét Ausztriából, vagy Csehországból érkeznek a jó fiuk, mert ugyancsak örömmel tapossák megint a hazai földet. Aztán az anyaföld viszont látásának tiszteletére takarosan is kinyalták magukat. A káplár urakon csak ugy feszeng az „extra-mundur" s a fehér kesztyűs kéz egy vácziutczai dandyt megszégyenítő ügyességgel forgatja a könnyű sétabotot. A legénység közül, ki a hogyan szerét tehette, fölvirágozta vagy fölpántlikázta magát. Az ember szinte hajlandó bizonyos dualisztikus viszonyokra gondolni, melyek e sugár magyar fiuk és több rendbeli „Nánik" és „Kádik" között amott „Operencziában" vagy Csehországban fűződtek.
        Az aldunasor palotái mentén, a lánczhidtértöl a plébániatérig, folyvást nagy közönség kering fői s alá. Tán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy e sokaság csak felerészben áll olyanokból, kiket az üde esti levegő s a naplenyugvás elragadó látványa csal ki ide a Duna tükrének közvetlen szomszédságába. Hölgyeinknek itt, hol nincs por és kellemetlen kocsiközlekedés, alkalmas hely kínálkozik öltözékeik bemutatására s ez utóvégre is komolyan latba eső körülmény. Aztán a férfivilág tagadhatlanul eléggé distingvált. Magasabb rangú államhivatalnokok, részvénytársulati tisztviselők, ügyvédek és orvosok, kereskedők és hason állású emberek, kiknek foglalkozása nem igen enged időt egy-egy délutáni vagy esti kirándulásra a városligetbe vagy Margit-szigetre, — legalább a dunaparton keresnek egy kis üdülést a napi foglalkozás után. Nem hiányzik az elmaradhatlan egyenruha sem a piros csikos nadrág és aranygallértól kezdve, le egészen a szerény egy „csillagos" kabátig, melynek oldalán azonban — a csillaghiányt kipótlandó — annál zajosabban csörtet a kard. A „jeunesse d'orée", az élvet és örömet hajhászó fiatalság, jobbadára a Corso-kávéház mellett foglal stratégiai állást, hogy szemüvegeinek kereszttüze közé juttassa o kávéház női közönségét. Vezetéknévről senki sem ismeri e delnőket, kik hosszú uszályu selyem és bársonyruháikkal estenként végig söprik itt a járdát. Minek is? Mikor a „Klementine" „Valerie", „Ludmilla", „Helén", „Bella" név egymagában sokkal jellemzőbb és kifejezőbb.



Páh, hagyjuk e helyet fiatal uracsai és csak keresztnévről ismeretes hölgyeivel, és menjünk a dunasor mentén tovább, a lépcsőzetes rakpartra, hol egészségesebb és erőteljesebb életen akad meg hol megvilágítva az arcz utolsó redőjéig a pattogó fahasábok lángja által, hol megint elveszve az árnyékban, egymásba fonódva lassú lejtéssel mozog körben a központot képező bogrács körül. A zenész, ki guzslájából oly mélabús hangokat csal ki, keresztbe font lábakkal a hajó tetőzetén ül, és csak hangszerének látszik élni. Hanem aztán meg is becsülik művészetéért. Időközönként kialvó pipáját mások tömik meg, és látják el parázszsal, mig a borból egy egész kulacscsal áll rendelkezésére.
      Kevésbbé zajos élet foly a sótér irányában kikötött lápokon, melyek épületfa és cserépedényárukkal vannak megterhelve. A pár szál deszkából rögtönzött sátor alatt szintén tűz lobog az agyagból készült tűzhelyen, hanem a felvidéki tót tutajosok megelégednek a szalonna-piritás munkájával, és darócz köpenyeikbe burkolva, szótlanul költik el frugalis vacsorájukat. Mennyi ellentét a két különböző nemzetiség között ily csekélységekre nézve is. Egyébiránt a parton, hol kecskeméti és körösi magyar gazdák ütöttek tanyát szárnyas jószággal telt kocsijaikkal, sem nagy már a zaj. Itt-ott békés pipaszó mellett elbeszélget ugyan még egy pár idősebb gazda egy kulacs bor mellett a világ folyásáról, hanem hát előre látható, hogy nem soká követni fogják társaik példáját, kik a kocsi alatt szalmából és gyékényből puha ágyat rögtönöztek maguknak, és subájukba takarva az igazak álmát aluszszák már.


És lassanként az egész part mentén beáll az éj csendje. Elhangzott a zsivaj, dal és zene, s most már csak a part kőfalain megtörő hullámok egyhangú locsogása az, a mi a fület megüti. Éj van, nesztelen, rejtélyes, álomba ringató éj.
Borostyáni  Nándor. 
1873

BOROSTYÁNI NÁNDOR: REGGEL A DUNAPARTON

Budapest a Gellérthegyről születése évében, 1873-ban

                   Előljáróban hozzá kell tennem, mindíg élvezettel olvasom  Borostyáni fellehető "tárczáit" akár a Fővárosi Lapokban, akár  a Vasárnapi Újságban, mert élvezetesek, olvasmányosak s közel hozzák a mintegy 150 évvel ezelőtti budapesti mindennapokat (kassius)

Az alábbi írás  egy  ikertárca első fele, mely a reggeli Dunapartról szól. A második majd a napnyugtát tárgyalja....

Borostyáni Nándor (Szeged, 1848.– Párizs, 1902 újságíró, író.

Tanulmányait a budapesti egyetemenvégezte.1870-71-ben A Hon haditudósítójaként hat hónapot Párizsban töltött; hazatérve a párizsi kommünnel rokonszenvező cikkeket írt. Hírlapírói pályáján mindig ellenzéki álláspontot foglalt el. 1874 és 1878 között a Vasárnapi Ujság állandó, kedvelt tárcaírója, egyben a Politikai Ujdonságok segédszerkesztője volt; 1876 szeptembertől 1877 júniusig a Budapesti Napilapot, 1878 kezdetétől Lukács Bélával együtt ( majd 1879-től 1880 közepéig egyedül) a Közvélemény politikai napilapot szerkesztette. 1881 és 1885 között a Pesti Hírlap vezérszerkesztője volt, és felelős szerkesztője 1883 és 1884 között Mikszáthtal együtt a Magyarországnak és a Nagyvilágnak. Szerkesztői tevékenységén kívül számos politikai, társadalmi, szépirodalmi cikkeket és tárcákat irt; dolgozott németül is. 1874-től, 1881-85 között a Pesti Hírlap vezető szerkesztője volt. 1893-ban Párizsba költözött. Publicisztikai tevékenységét mindvégig folytatta. Néhány politikai röpirata, útirajza és regénye is megjelent.

REGGEL A DUNAPARTON

(Fővárosi vázlat.) 

Pest egyetlen része sem nyújt oly
tökéletes fogalmat a közelmúlt évek alatt történt meglepő építkezési haladásról, mint a bel- és lipótvárosnak dunaparti homlokzata. Ha van mivel kérkednünk a nagy igényeket tápláló idegen előtt, úgy kétségkívül a Dunapart az, kezdve a felső sor négyemletes palotáitól egészen le a belvárosi plebániatérig.

Mert azon alól, (ha mindjárt elkészült is már a lépcsőzetes rakpart tetemes hosszaságban, s ha készen fog is állani a vámházig még hátratevő része az idei ősz derekán) nem talál a szem oly épületeket, melyek akár nagyságukra, akár ízléses külsejükre nézve méltók lennének a magyar főváros szegélyét képezni a Duna felé. A plebániatértől az új vámpalotáig terjedő Dunapart — ha levetkőzte is már a harmincas és negyvenes évek jellegét — ellentétben a mögötte elnyúló s az 1838-diki árvíz korszakát fölidéző Molnár-utcával, mégis lépten-nyomon az ötvenes évek ízléstelen építkezésére emlékeztet. S mutat föl e házsor oly építészeti specialitásokat is, minőket más városokban aligha tűrnének meg oly kirakatban, milyen Pestre nézve a Dunapart. Van itt egy ócska épület, mely ütött-kopott falaival, vihartépte, mohos tetőzetével, elbomályosúlt ablakaival, és nyikorgó szélkakasával tetőtül talpig Jókai valamelyik novellájának elátkozott kastélyára emlékeztet. Van aztán ennek szomszédságában egy háromemeletes, de csak két ablaknyi széles csodaszerü épület, melynek építője aligha nem egy óriási fogpiszkálót akart teremteni kőbül, és vakolatból. Es van végre e házsor mentén két, a szó szoros értelmében a föld alá temetett viskó, az árviz előtti Pestből — melyeknek kéményei oly kevéssé magaslanak túl a feltöltött utca színvonalán, hogy az ember kényelmesen rágyújthatna mellettük pipára, ha ugyan szikra csapodnék ki belőlük.

Dehát a múlt idők e kevéssé tiszteletre méltó emlékei fölött, kevésbé vagy többé fenyegetőn, immár a kisajátítás Damokles-kardja függ, s közel az idő, melyben az egész sor le a vámpalotáig csupán három- és négyemeletes házóriásokat fog felmutatni, hogy méltó folytatását képezze a már beépített felsőbb Dunapartnak. Mire elkészül majd a belső körút egészen a Dunáig, teljesen más jellege lesz, e most még meglehetősen elhanyagolt dunaparti résznek. A befejezéshez közel álló vámpalota, az előrehaladó boulevardi munkálatok, a tervbe vett al-dunaparti hid megannyi hatalmas tényezői az egész környék újjá- épülésének. Már is épület épület után magasodik föl a szénatér és Mészáros-utcára kitorkolló utcákban — jeléül az arra vonúlandó körút befolyásának — s itt-ott mint példáúl a ferencvárosi csillag-utcában, alig képes az ember elhinni, hogy ugyanazon a helyen jár, melyen alig két év előtt nyomorúlt lebújok szégyenkeztek rondaságuk megkövesült szennyében. A rakpart kiépítése után szükségképp el kell pusztulnia az aldunasorról mindannak, a mi régi, Ízléstelen és kicsinyes. És mert tudjuk, hogyígy lesz — még pedig rövid idő múlva, — nem boszankodunk  többé sem az elátkozott kastélyon, sem a háromemeletes fogpiszkálón, sem amaz árviz előtti vakondtúrásokon. Létük végperceit élik, s egy napon majd csak megcsendül falaikon a követ zúzó csákány, s az ég felé gomolygó sűrű, nehéz por a régi Pest egy darabjának vesztét fogja hirdetni

Vidéki barátom, a ki nem láttad a fővárost tán amaz idő óta, mikor még vörös sipkával fejeden, gyöngéd kezek által ajándékozott virágbokrétávaí gomblyukadban, s a Rákóczy-induló viharos hangjai mellett vonultál végig Pest utcáin, hogy elmenj küzdeni hazád szabadságáért — te most seholsem találnál oly megbámulni való változást, mint épp a Dunaparton. Hisz mi is, ifjabb nemzedék, a kik csak úgy a hatvanas évek elején kerültünk föl először a fővárosba, fejcsóválva gondolunk vissza arra az időre, midőn még ott terjeszkedett homlokzatával a Dunára a leégett régi német színházépület, kormos falaival s félig tetőtlenül, a melyek felső ablakain szabadon járt ki és be az „isten nyila,“ — alól pedig a kapukon a „policáj,“ lévén ez abban az időben a cs. k. rendőrség főőrállomása; a midőn még a régi Lloyd- épület s az „Angol királynéhoz címzett szálloda voltak a dunasor legnagyobbszerü épületei, a szennyel és hulladékkal borított parton még ott sárgállott az egykori hajóhid vámháza. Dehogy ismernél rá vidéki barátom a mostani Dunasorra, a melynek palotái magasabbak falud tornyánál és ragyogóbbak a grófi uraság legszebb kastélyánál; a melynek aljában félóra hosszaságban húzódik el a rakpart a folyam babjaihoz vezető lépcsőzetével, a gőzhajó-társulatok üzlethelyiségei és várótermeivel, a halmozott szállítmány mindig megujúló mennyiségével, s azzal a mozgalmas, tevékeny élettel, mely egy kiterjedt kereskedelmet űző nagyvárost jellemez.

Ez az egy pontja a fővárosnak az, mely a nap minden órájában érdekes, s hol mindig van valami látnivaló. Az idegen nem képes eleget emlékébe vésni abból a nagyszerű panorámából, a mely itt szeme előtt föltárul. Vesse tekintetét akár a fejedelmi folyamra, mely méltóságteljesen hömpölygeti tova roppant vizárját dél felé, könnyeden emelve hátán a nehézkes teherhajók, a hosszú tutajok, a fürge csónakok s a füstölgő gőzösök egész raját, melyek messze elnyúló ezüstös barázdákat hagynak maguk után; gyönyörködtesse szemeit akár a Gellért mohos, zöld sziklaormán, — melynek oldallejtőjén apró kalitkák gyanánt fehérlenek a Tabán szerényigényü házai, — akár a várhegyen, mely a királyi lak impozáns homlokzata és csillogó toronykupoláival, terasz-szerüleg emelkedő házcsoportjaival a hegy lejtőjén és törésekkel áttört szürke körfalával regé- nyes látványt nyújt: bizonyára nem fog szabadúlhatni seholsem ama benyomástól, melyet a rendkívüliség idéz elő az emberi elmében. S hát még e kép háttere ! Szemben a távol messzeségben a Sváb- és Jánoshegy zöldellő lejtői és ormai, jobbra a Zugliget és Ó-Buda hegyei, a folyam közepén a kies Margitsziget s mögötte a távolban az újpesti sziget erdeje; balról, a Gellérthegy alatt, a tóvá szélesedő Duna, a promontori síkkal, és a csepeli szigettel. Hol van, tán Nápolyt és Genfet
Konstantinápolyt kivéve, az a nagyobb európai város, mely annyi feltételét egyesítené magában a földrajz megragadó szépségének,mint Budapest?

A valódi nagyvárosok közül csak Konstantinápolynak fekvése regényesebb, de hát ott tenger van, és derülten mosolygó déli ég, a mely zománcával költöiséget lehel a rideg prózába is.
Mily igénytelen fekvése van ellenben a futóhomokon épült Berlinnek, a Néva habjaitól hódított területen emelkedő Szent Pétervárnek, a bajor fönsík közepén fekvő Münchennek, az igénytelen környékkel biró Londonnak, s a lapályon elterülő Madridnak. Párizsnak és Bécsnek csak környéke regényes, de fekvésük magában véve legkevésbbé sem. Itt és amott hiányzik a nagy folyam s a hegy a tájképből, holott nálunk dúsan megvan e két kellék.

A Dunaparton kora reggel, még szürkületkor kezdődik az élet, elébb, mint bármely más pontján a fővárosnak. Sőt nem szünetel ez élet éjjel sem, mert a hajnalban elinduló gőzhajók ekkor töltik meg gyomrukat, az est folyamában felhalmozott gyors szállitmánnyal. A hajó harangja minden órát az éj nesztelen csendjében messze hallhatólag jelez.
A hang befutja a léget, visszaverődik a Gellért meredek lejtőjén, és hosszan rezegve halkabban és halkabban vész el a távolban. Olyan, mint az emberi élet.
Mennyi hév, erő, szilajság, vállalkozás, dagadó remény s törekvés az ifjúságban — és hogy apad évről évre az idő haladtával mindez tűz, míg végre lassankint elfogy az életerő, s elhal zajtalanúl, kiábrándulva, megtörve, mint a távolban elvesző hang.

Hová, merre viszi hivatásuk, sorsuk vagy végzetük mindama sebbel-lobbal a gőzhajók fedélzetére siető utasokat, kiket most csak egy gondolat látszik foglalkoztatni: az elkésés kikerülése.

A fedélzet megnépesedik. A kapitány meleg felöltőjébe burkolva körültekint a hajón, — s az élesebb figyelő úgy találná, hogy behatóbban foglalkozik az érkező nők szemléletével, mint hajójával. De hát fiatal ember még, a mikor minden csinos arc iránt érdeklődünk, s aztán nincs is mit körültekintenie a hajón. A legénység érti föladatát, úgy ragyog, úgy csillog minden a tisztaságtól a födélzeten, hogy az éppen most feltűnt nap egész kedvteléssel veti sugarait a fénylő réztárgyakra és a csillámló üvegtáblákra. A hajó hídja mellett egész sereg hordár várja a kocsiból kiszálló utasokat. Egy-egy tolakodóbb által a másiknak orra elől elkapott málhadarab miatt összekoccanás támad, mely a körülállók mulatságára kölcsönös ütlegek után nagy hahota között bonyolódik le. Élelmes utcai kereskedők „meleg zsemlyét“, vajas kenyeret, szalonna- és sonkaszeleteket s különböző gyomorerősitöt kínálnak az utasoknak. Eközben a kapitány intésére harmadszor csenget a szolgálattevő matróz. A régóta dübörgő gép szelepe megnyílik, s a levegőt egy hosszantartó éles fütty hasítja át. a jövő perezben aztán mozogni kezdenek a hatalmas keréklapátok, s a hajó büszkén szelve át a folyam ragyogó tükrét, méltóságteljesen vesz búcsút a parttól, melyen szétoszlanak az összecsődült kiváncsiak, munkások és korai semmittevők.

Mert már megélénkült a Dunasor egész hosszában, pedig alig van több hat óránál. Hypokhondrikus öreg urak, háromszor nyakuk köré csavart kendővel, szokott sétájukat végzik az éltető reggeli légben. Álmos nevelők még álmosabb tanítványaikkal a délelőtti leckét korrepetáltatják; pedig hát a kis urfiak leleragadó szemei és sűrű ásításai azt gyaníttatják, hogy többre becsülnének még egy pár órai alvást Plutarch minden bölcseségénél.
Nehány fanyarképü aggszüz bozontos ölebecskéivel szívatja az üde hajnali levegőt, s nem tud hová lenni bosszan- kodásában, hogy már ily kora órában is akadnak kóborló ebek, melyek szüntelen molesztálásaikkal zaklatni merik „Amit“, vagy „Bijoux“-t. A csak imént megnyílt kávéházak ablakában már egy-egy elmélyedt újságolvasó feje tűnik elő, a mely mind az öt érzékével a lap hasábjain csüng. Élénk mozgalom fejlődik ki a propellerek, emez úszó omnibuszok állomáshelyein. A várakozók nagyobb része a budai fürdőkbe siet. Éltes urak, a kiket a csúz vagy a köszvény kínoz; nagy teriméjű asszonyságok, a kik a korai kelés, mozgás és fürdéstől elveszíteni hiszik felesleges bájaik egy részét; kaczér hölgyecskék,
akik mit tudom én minő okból választották a reggeli órákat kirándulásokra; érdemes lengyel zsidók hosszú hajfürtökkel és még hosszabb kaftánnal, akik nagy szükségét érezhetik a fürdőnek; s hogy a társaság teljes legyen : egy vig kompánia, mely átdor- bézolta az éjt, s most gőzfürdővel akarja befejezni a mulatságot.

A rakpart egy részén, a plebániatéren s az egész aldunasor mentén azóta nagy zsivajjal foly a vásári élet. Fél Pest itten szerzi be konyhai szükségleteit. A zöldségek különböző nemei egész hegységeket alkotnak, s a láb csak tekervényes szorosokon keresztül törhet magának utat előbbre. Az ember szintén sajnálja, hogy nem hord magával ecetet és olajat, oly izlésteljesen mosolyog eléje a téli saláta zöldje. Murokrépa és petrezselyem, zeller es sóska, mindaz, mit a gondos háziasszony a levesbe belefő; hogy növelje erejét és finomítsa zamatját, nagy halmokban magasodik itt föl szemgyönyörködtetőleg .
A rakpart mellett horgonyzó paksi, csepeli, földvár szentendrei, váci dereglyék kifogyhatlan forrásai zöldségeknek. Pedig hát csak egy-két napi szükség letét fedezik a főváros óriási fogyasztásának, s mindig érkeznek újak, hogy kipótolják a már tartalmuktól megürülteket. Gondos háziasszonyok, kik ; bevásárlást nem szeretik szakácsnőikre bízni, szolgálóik által kísérve teszik meg az utat ez  embertömkelegben, hol három nyelven foly az alku.
A Dunasoron lejjebb jobbadára száraz zöldséget tehát babot, borsót, lencsét, kaport árulnak az élelmes tolnai németek, oly mennyiségben, hogy az ember szinte csodálkozni kénytelen.


S hát még a hagyma rengeteg mennyisége! Hagyma gerezdekben, hagyma a gyékényen, hagyma a zsákokban hagyma a kocsin, hagyma a dereglyében— akárhová nézel, mindenütt csak hagymát látsz és hagymaillatot érzesz. A birodalom valamennyi ökrét meg lehetne főzni e hagymamennyiség mellett gulyáshúsnak. Tovább tyúkokra és pulykákra foly az alku mig lent a lépcsőzetes rakparton egész sereg házi asszony és szakácsnő állja körül a halászdereglyék hez vezető utakat, melyeknek gyomrából a halász legények apró hálóik segélyével kivánság szerinl süllőt, pontyot, harcsát, tokot, vagy éppenséggel kecsegét merítenek elő.

Lassankint aztán elmúlnak a reggeli órák, s a zaj és mozgalom az egész part és Dunasor mentén fokozatosan enyészni kezd, mig végre dél felé égészén megszűnik. Árusok és vásárlók haza takarodtak, s a reggeli vásár nagy élénkségéről csak az átható hagymaillat s a szerteszét heverő zöldséghulladékok tanúskodnak még, a melyeket pár szerencsétlen, szegény nő nagy sebbel iparkodik fölszedni kosarába. Hiába, nincs fővárosi kép elszomorító árny oldalak nélkül.

Borostyáni Nándor.

1873 ápr 13 

HELYI HIREK RÖVIDEN ANNO 1869-74

1869 május 25

Tolvajfogó.

A   budai  Tabánban   (főút,  597 sz,)   Valkovics  Ignác  eszéki  asztalos   egy  eredeti  Íróasztalt   állita   ki.   Könnyű   bútornak    látszik, pedig négy  mázsa.  Közepén  egy mélyület van fiókkal, s  abban  csaliszerül  egy    kulcs.   Ha   azonban   a   tolvaj   e kulcshoz   nyúl:  rögtön   két   érclap  ugrik  elő,  s  megfogja  kézfejét   s  többé  nem  ereszti el.  Mondják,  hogy elmés   találmány;    de    miután   leírását   a   tolvajok  is csak  úgy  fogják  olvasni,  mint  a  becsületes  em berek: nagy   kérdés,  ha   vájjon  sok   tolvajt  fog e  kézre  keríteni?

1870 junius 1

* Balesetek.

A „Tabán“-ban hétfőn d. u. hat és hét  órakor nagy tűz volt. Három kis ház  égett le, s egyikben — fájdalom! — egy bezárt  kis  gyermek is oda veszett, kinek  szülői  a szőlőben dolgoztak. A közeli házak lakói nem lévén otthon  (mert ott lakik a budai kapás nép,  melynek  most sok dolga van), a nők  és  gyermekek  kétségbeesve  futkostak a vész körül.  Húsz perc alatt  a pestvárosi tűzoltók megérkeztek s gyorsan és sikeresen működtek.  A később érkező  budaiaknak  már  nem  is hagytak  munkát. Nélkülök  sokkal  nagyobb lett volna  a kár.  — Vasárnap késő este pedig a Dunán (a „Concordia“ malommal szemközt) egy vizi malom égett le. Megmenteni  nem lehetett,  s a partról  tömérdeken nézték a szörnyű szép látványt: tüzégést a vizen. — Hétfőn d. e. 9 órakor a részvény-szálloda  mellett épülő Lévay-ház egy állása leszakadt, s öt munkás megsérült.

1870 julius 23

Petrovics budai tanácsnok  azon fáradozik, hogy a tabáni lakókat  a  rudasfürdő vízvezetéke által lássák el ivóvízzel. —  A császárfürdőben  jövő  szerdán tartják meg az  Eszterházy-képtár javára tervezett bált.

187 márc 181

Mihajlovits József zágrábi érsek Pestre érkezett. — A buda-tabáni elemi  tanítók sajtópört indítottak a „Pester Journal“ ellen egy cikk miatt, mely az ottani  tanügyi  viszonyokat  ismerteté.

  

 1871 julius 26

 Egy tabáni bádogo s-m e s t e r t pedig hirtelen téboly szállt meg. Azt hiszi, hogy ő az antikrisztus,  ki  Budára jött az embereket gazdagokká  és  boldogokká tenni. A lipótmezei tébolydába szálliták

1871 aug 1

* Korai regényesség. 

Buda-Tabánból három kis fite3tvér: Sándrik Sándor, Mihály és István pénteken elhagyták a szülői házat, s   másnap   nyomukat   sem találhaták.   A   legnagyobb  12,   a legkisebb  pedig   8 éves. Szürke posztó ruhát s   zöldszalagú  vadászkalapot viseltek. Édes anyjuk azt hiszi,  hogy merő regényeskedés vitte  el  őket..  Olvasták Robinson történetét, s szerettek volna  maguk  is   robinsonkodni.   Mivel azonban itt  nincs  tenger: a Bakonyt emlegették, mint   a   magányos   élet   helyét.  Valószínű  azonban, hogy azóta megéheztek, s miután  ez a regényességet hamar  elűzi, vissza is tértek már szülőikhez,  kiknek elég gondatlanok voltak nehéz aggodalmakat okozni.

1871 szept 23

*  Budán Hatvány Ferenc tabáni orvos szivén lőtte  magát.  Hosszú  ideig betegeskedett s megunta az életet. Végrendeletül egy levelet irt, melyben mindenét gazdasszonyára hagyta s magának a lehető legegyszerűbb temetést kivánt.

1872 ápr 16

— Eichberger János tabáni vendéglős  felkötő magát padlásán, nem tudni, mi  okból.  

1872 juni 11

 — A budai  sorsjegyek húzása szombaton lesz, s egy tabáni árva fiú fogja húzni, ki szokás szerint új öltözéket s  a nyereményből  száz forintot

1872 nov 3

* A budai törvényszék múlt napokban három évi börtönre ítélte Kiss Karolinát, azt  az  iparlovag- nöt, ki sok  embert  ugyancsak  furfangosan  tudott rászedni. Hat év előtt  Székesfehérváron  merült föl, mint „somogyi földes  asszony,“ s  az  alispánnál  jelentkezett, jószágot akarván venni.  Ajánlották  neki Nyéken a báró Tréquet-féle birtokot, ő kiment megnézni, praktikus észrevételeket mondott,  a  jószágot megvette, de midőn a szerződés megírására  került a sor, szépen eltűnt,  miután az alispánnál  csinos  ösz- szegig menő adósságot csinált. Két év miílva Budán szedett rá egy polgár-családot, alkudva házakra, tartatva magát  tisztességesen  s  aztán  ismét  eltűnve, midőn a fizetésre  és  házvételre  került  a  dolog. E nyáron  pedig a Tabánban — Friebeisz  nevet  véve föl  —  egy cipésznét  szedett rá hasonló  módon.  De ekkor aztán még eltűnése napján elcsipték, most pedig — érdeme szerint — rá rótták a büntetést. 

JÓ BORNAK IS KELL CÉGÉR?

A kereskedővilág reklámjai a régi Pest-Budán   

Pesti Napló 1923 augusztus 12

 

Gyakran okozott már fejtörést nemcsák nekem, de valószínűleg mindéin, a szépért és a múltból megmaradt emlékeink gondját szívükön viselő pesti barátunknak, hogy minek lehet bélyegezni azt a semmivel sem törődő reklámkoresést mely oly divatos lett napjainkban, s mely nemcsak legszebb épületeinket formálja át, de sok esetben egész uccáknak nemes arányait is megbontja

A XX. század ezen rekláméhségét mint akár sok más közéleti jelenséget, egyedül az ízlés elfajulásár nak rovására kell írnunk. A város-szépítésre törekvő nemes igyekezetek kárbavesznek az egymást túlszárnyalni akaró reklámhajhá6zók egyéni önzése miatt

Nem szólnánk mi ez ellen, ha a mi városunk is egy lázas sietséggel felépített amerikai világváros volna,

hol minden esztétikai törekvés semmivé lett a rendeltetés, a hasznossági cél oldalán.

A reklám divata Pesten a XVIII. század közepén fellendülő kereskedelmi élettel kezdődik. Budán nem látszott meg e láz hatása, észrevétlenül engedte át a teret dunaparti szomszédjának s megőrizte mindig a tülekedésmentes, patriarchalis külsőjét. E nemes külsőn csak napjainkban rontottak. így városunk egyetlen rokoko-stíltől megihletett épületét, a Batthyány tér 4. sz. ház homlokzatát, — a nemes virágfűzér díszítést — ékteleníti el egy nagy fekete tábla.

Pesten a kereskedő-szellemnek annál nagyobb fejtörést okozott hogyan dolgozzon a tisztes verseny érdekében. Volt azonban a törekvésükben valami szolid nyugodtság, mely sohasem kívánkozott ki az üzleti portálén kívül, nem ment föl a tetőkre. A maga lezárt, üzleti keretén belül nyújtott feltűnőt különösen, mikor egy-egy az időben neves festővel csináltattak cégért üzletük számára. Pesky Mihály kópéit kedvelték a 1900-as éívekben, de őt,a fiatalabb festőgeneráció hamar túlszárnyalta.

Zrinyi

A gyorsan fejlődő  nagy népszerűségre szert tevő Barabás Miklós sem idegenkedett a cégérfestés műveletétől. A »Márványmenyasszony« cégérének másolata ma is látható eredeti helyén, a Főpostával szembea lévő Mösmer-üzlet kirakatában (az eredetit az üzletben őrzik).

Két más nevezetes váci uecai cégér a Zöldfa és a»Zrinyi« ma a Fővárosi Múzeum cégér-gyüjteményének két legkiválóbb darabja. 

A kereskedések bejáratainál lógó cégérek tekintetében is sokat különbözött a régi város az újtól. 



Iparművészek dolgoztak a kiálló, vasból kovácsolt cégéreken, melyek végén ott függött a fekete kutya, kengyelfutó, az aranykéz, vadászkürt, a vaskalap, hableány, fehér elefánt és sok más hasonló, melyek magukban is emlékei a mult század fejlett iparművéezetének.

Közben-közben a humor is helyet kapott, a budaiakat jellemezte elsősorban, így az 




1838-iki árvíz alkalmával elpusztult árokuccai
"Három majom"-hoz 

címzett vendéglő cégérén csak két majom volt látható, a harmadikat maga a kíváncsi néző szolgáltatta, aki a hiányzó majom után kutatva, véletlenül a cégéren látható ajtóba illesztett tükörlapba betekintett. A törzsvendégek kíváncsian lesték mindig, hogy ki fog felülni e tréfának, mert ilyen után az áldomás sem maradhatott el.

A külsőségektől eltekintve a kereskedők a számlákat is felhasználták reklámjaik számára. Ezek la hozzájárultak, hogy a kereskedés nevét jobban megjegyezze a közönség. Szép metszetek díszítették a cédulák előlapját, ahol az üzlet minden előnyo fel volt sorolva.

E sok kis, ma már feledésbe ment lap gyakran tesz jó szolgálatot, ha a régi Pest és Buda már csak leírásból ismert épülete vagy uccája után kutatunk. Be kell vallanunk, ezek a régi uccák szebbek voltak, mint a maiak, mert az éktelen hirdetés nem rontotta meg külsejüket, nem néztek úgy ki, — hogy a sokból csak egy példát említsek — a mai Károly körút elóktelenedett házaival.

Dr. Nagy Lajos«:'

Életmentő szerepet szánt korcsmárosa a Mély Pinceként elhíresült vendéglőnek avval, hogy reklámtáblákon hírdette kocsmája 500 éves voltát,melyet ugye vétek lebontani! De nem műemlék, volt a lesujtó ítélet, s a kocsma az enyészeté lett.....

kassius