INGYEN MOZI A KERESZT UTCÁBAN

Ingyenes mozi a Tabánban 300 nézőnek

(A  Világ  tudósítójától.) 

A  sárga  ház  első  emeletén  két  apró  ablakból  hiányzik   az  üvegtábla.  A közönség,  aki körülöttem   összegyülekezett,  kiváncsi  érdeklődéssel  vizsgálja    ezt  a  két  ablakot és  egy  tizesztendősnek  látszó  fiú  a  legnagyobb  határozottsággal  állapíja meg:  

—  Még  korán van....  .

Hét  óra  elmúlt.  Az  utcakövezeten    munkából hazasiető  emberek  fáradt  léptei  kopognak,  szinte felverik  a  Tabán  csendjét.  Itt  nem  zúg   és   nem csilingel  a  villamos,  az  utakon  nem    dübörögnek végig  a  nehéz teherautomobilok,  könnyű  és  vágtató  urias  fogatok  sem  suhannak  el    az    ijedten félreugró  járókelők  között.  Ez  más  vidék,  mint Pest,  más  az  éghajlat,  mások  az  emberek  és  mások  a  szokásaik.  Végtelen  szelídség  és  béke  árad és  sugárzik  az  arcokból,  valahogy  beleillenek  a lakók  is  a  környezetbe,  ami  bájosan  egyszerű  és csak    meghatódással    lehet    szemlélődni    köröskörül.

       Gyerekek  jönnek.  Kisfiúk  és  kislányok.    Magánosán,  párosával,  tizével,  húszával.  Ezek  távoli utcák  egybeverődött   gyerekcsapatai,  mind    idetartanak  a  Kereszt-utca  7.  számú  ház  elé,  ahol  a két  üres  ablak  bámul  le  rájuk,  mint  valami  szerencsétlen,  akit  megfosztottak  a  szemevilágától. A  gyerekek  arcán  az  öröm  és  boldogság  tükröződik  vissza,  meg  a  várakozás  ideges  nyugtalansága. Nagyok  is  jönnek   és  egészen  öreg-öreg  nénikék és  bácsikák.  Ezek  nádfonatos  széket  cipelnek  magukkal,  vagy  csak  egyszerű,  frissen  súrolt  zsámolyt,  úgy   telepednek le  a  gyerekek  közé, szembehelyezkedve  a  két  néma  ablakkal.    Szegényes  ruhába  öltözött  asszony  a  karján    hurcolja gyerekét.  Egyre  vigasztalja :

—  Várjál  lelkem,  várjál  , ,  .   Mindjárt   kezdődik  .  ,

  .

Ebben  a  pillanatban  az  ablakban  megjelenik valaki  és  lentről  harsány  rivalgás  fogadja :

—  Éljen !  Éljen !  .  .  .

Kisfiú  vágtat  végig  az  utcán,  a  kezében    félliteres  üveget  cipel,  borral.  A  vendéglő  felől  jön, ahonnan  idehallatszik  a  vidám  harmonikaszó.  Mezítelen  talpa  alatt csattog a flaszter és felkiabál az ablakba-

— Tessék  még  egy  kicsit  várni,  mindjárt  jövök  !  .  .  .

Es  szalad,  ahogy  csak  tud.  Amig    bámulok utána  észre  se  veszem,  hogy  az  egyik    ablakban megjelenik  egy  kiterített  fehér lepedő.  Azaz  nem is lepedő,  mert csak  akkorának  lehet  mondani,  mint egy  közönséges  asztalkendő. Most  már  300  főnyi közönség  van  együtt  a  Kereszt-ulcában,  az  egész környék  és  az  egész  Tabán  minden    gyereke   és minden  szórakozás  után  vágyódó    felnőtt   halandója, akik  lázas  türelmetlenséggel  lesik,  ami  következik.

Cap  Horn  Columbiában

Odafent  megszólal  a  gramofon.    Régi,  öreg láda  lehet,  mert  különös recsegéssel  és  krákogással  törnek  ki a hangok az utcára.  Valami   induló trombitál  ki a második  nyitott  ablakon  át  a  közönséghez,  ahogy  még  valamelyik   Infanterieregiment  zenekara  eljátszotta.    A  közönség  élvezettel hallgatja  és  a  csodálkozás  és  a  meglepődés    moraja  zudul  fel  a  lelkekből,  mikor  a  kifeszített  fehér  vásznon  megjelenik  az  első  színes  kép  és  az ablakból  valaki  lekiabálja:

—  A  Cap  Horn  Columbiában.

A  szemek  kitágulnak  és  állhatatosan  figyelik mindnyájan  a  képet.  Szép,  magas  hegycsúcs,  erdő is  van  az  aljában.  Az  erdőszélen  pedig  kígyózik az  út,  azon  három  ló  vontat  egy  nehéz  szekeret . Meglehetős  sötétség  van, a  felhők  között   a   telihold  fényeskedik  és  besugározza  a  Cap  Horn  legtetejét.  A  kikiáltó  nyomban  be  is  jelenti   az   al» lakból:

—   Éjjel.        

Szűnni  nem  akaró,  lelkes  tapsvihar   fogadja

ezt  a  sok  gyönyörűséget.  Hatszáz  tenyér verődik össze  és  háromszáz  torok  kiabálja :       '

—  Ne  még !  Ne  még !

Ezt  akkor  mondják,  amikor  az  ablakból  eltűnik  a  kép,  hogy  helyet  adjon  a  következőnek!  És  addig  ujrázzák,  mig  másodszor  is  megjelenik' talán  félpercig  marad  ismét  a  lepedőn    s  utána  nyomban  megjelenik  a  másik :   .

— Tevék  a  sivatagban !

A  végtelen  homokmezök,  három  tevével, a tevék  hátán  fehérkalapos,  turistaruhás  európaiak  üldögélnek,  a  nők  sok  fátyollal..  A  gramofon  még mindig  az  indulót  játssza,  és  nagyon    különösen hat,  hogy  a  tevék  állva  maradnak.  De  a  közönség ezt  nem  veszi  észre  és  a  tapsolás  csak  akkor  szűnik meg,  mikor  előttünk  van a harmadik kép :

— A  falu kovácsa  Norvégiában.

így  jelentette  be  az  ablakból   a  conferencier, aki  ezután  sorra  kikiáltotta  a  new-yorki  szabadságszobrot,  a  kölni  dómot,  a  jávai  gyapottermelést és  a  többi  világrész  más  szépséges  és  káprázatos csodáit,  amit  csak  az  álombéli  képzelődéseiből-  ismer  ez  a  közönség.  A  gramofon  közben  uj  és  uj darabokat  játszik.  Színházi  kórus  a Mesterdalnokok  indulóját  énekeli,  egy  női  hang    pedig    igy fuvolázik.:  Ich  bin  die  Dollarprinzessin  . . .

Valami  szokatlan  és  meglepő  hangulata    van az  egésznek. 

A  csillagos  ég  alatt  300  lélek  figyeli szent  áhítatban  a  sárga  ház  ablakában  megjelenő szines  felvételeket.  

Nem  messze  a  Duna    partján és odaát a túlsó  oldalon  mozgószinházakban uj és nagyszerű  filmeket  mutatnak  be,  amiket    hangos kiabáló  plakátok  hirdetnek    és    villanyfényárban tódul  feléjük  az  elegáns  közönség,  hogy  kényelmes ülőhelyekről nézze végig az előadást.  Ott nincs lelkesedés  és  nincs  ez  a  mámoros,  boldogító  érzése  az  élvezetnek,  ami  elfogja    a  tabáni    mozielőadás  ingyenes  közönségét.

Az  állóképek  után  mozgóképek  következnek. Rövid  egyfelvonásos  jelenetek,  utazások,  bohókás történetek  és  úgynevezett  természeti  felvételek.  Az egész  eltart  

majdnem  tiz  óráig.

25 év óta ezért spórolok

:A  közönség  alig  akar  szétoszlani.  A  környékből  szülők  jönnek  küldöttségbe  a gyerekekért,  akiket  nehezen  lehet    elcipelni a Kereszt utcából.  Végre  csend  van  és  rend és  odafent,  a  két  ablak  mögött  szelíd  gyertyafény  világít  be  két  pici szobát.  Az  asztal,  a  székek  telis-tele  mozi-felszereléssel.  Gépek,  állványok,  lemezek,  filmek,  más nincs  is  a  két  szobában.   Látszik,   hogy  aki  itt  lakik :  ennek  az  egynek  szenteli  az  életét  és  ez  foglalkoztatja  a  napjait  és  minden  gondolatát.

   Kedves,  öreg  ember,  mezítláb,  kopott,  szürke nadrágban,  a  felső  testén  derékban  elvágott  fekete fürdőrtrikó, Mocsidlik  László! * Nem  tud  jól  magyarul,  itt  született  a  Tabánban.  Svábos  kiejtéssel meséli:

— Huszonöt  év  óta   ezért   spórolok.    Mikor mind  a  hat  fiam  kicsi  volt,  nekik  játszottam  mozit.  Most  már  felnőttek,  el  vannak  a  háztól.  Gondoltam  itt  a  Rác-városban  úgyis  drága  a  mozi  — 5—10  koronát  kérnek  el  egy  jegyért  —-,  hát  rendezek  ingyen  előadásokat  a  gyerekeknek .  Egy héten  kétszer,  háromszor,    persze    csak    nyáron át  .  .  . Nem  kérek  senkitől  egy  krajcárt  se.  Azért van,  hogy  a  gyerekek  örüljenek  .  .  .

Ahogy   ezt. elmondja,   elnézem   lakását,   meg a  felszerelését.  Minden  avult,  régimódi,    kezdetleges,  ahogy  a  zsibárustól,  vagy  az  ócskástól  elkerült  a Tabáni  Íngyen-Mozi   jószivü    gazdájához. Az  egyik  szobában  főznek,  itt  van  a  tűzhely.  Az ablakban,  ahol  a  mozilepedő  állott,  most  három nagy    uborka    simul    egymáshoz.    Kikészítették, hogy  a  reggeli  napsugár  érlelje,  sárgítsa,  biztosan magnak  való.  Kinyílik  a  szekrény,  hát  tele  van  lemezzel,  van  vagy  ezer  darab.

—-  Szegény  ember  vagyok  —  hangzik  tovább a  mese  •— s ha  fogok  kapni   nyugdíjat:   villanyt szerelek  fel  a  gyerekeknek  .  .  .   így  nagyon  kezdetleges,  villany  nélkül.  De  én  reszkírozok  azt  is,  mert  nekem  ez  passzió  és  a  szivemben  van  .  .  .így  m ondta: a  szivemben  van.    

Akárcsak  ,a jóság,  a  szelídség,  a  gyűlölet,  a  harag,  a  szerelem, a  bánat  más  embereknél.  Őneki  ez  él  a  szivében : ingyen-mozielőadást  rendezni  a  Rácvárosban.

-Legkevesebbet vicces  dolgot  játszok  —  folytatja.  —  Inkább  tudományt  és  természetességet. Meg  szent  jeleneteket. Miltonnak  Az  elveszett  Paradicsom-ja  végig  megvan.  Legjobb  darabom  .  .  . Ezt minden  héten  meg  kell  ismételni  legalább  egyszer,  úgy  szeretik  a  tabániak  .  .  .  Százával  vonul hozzá  a  közönség,  alig  férnek  el az  utcában,  tele van  velük a  szomszéd  utca  is  .  .  . Közönségem van  elég,  nem  panaszkodom  —   tette  hozzá mosolyogva.

Nyugodtan  és  megelégedéssel  beszélt-  Látszott rajta, hogy  nem  félti a moziját. Nem fél  attól, hogy  elveszik  és  át  kell  adni  uj  tulajdonosnak.

Lestyán  Sándor.

 VILÁG 1921 szeptember 4

Megjegyzés:

A Bp-i Czim és Lakjegyzék szerint az 1920 -as években tényleg élt egy Mocsidlik László nevű betüöntő mesterségű lakos . Hogy ő volt -e a mozis ember, ma már kideríthetetlen..

tabánanno