BOROSTYÁNI NÁNDOR: ESTI DUNAPART

Budapest a Gellérthegyről születése évében, 1873-ban

                   Előljáróban hozzá kell tennem, mindíg élvezettel olvasom  Borostyáni fellehető "tárczáit" akár a Fővárosi Lapokban, akár  a Vasárnapi Újságban, mert élvezetesek, olvasmányosak s közel hozzák a mintegy 150 évvel ezelőtti budapesti mindennapokat (kassius)

Az alábbi írás  egy  ikertárca második része, mely az esti Dunapartról szól, míg az előző a reggelit tárgyalta

Borostyáni Nándor (Szeged, 1848.– Párizs, 1902 újságíró, író.

Tanulmányait a budapesti egyetemenvégezte.1870-71-ben A Hon haditudósítójaként hat hónapot Párizsban töltött; hazatérve a párizsi kommünnel rokonszenvező cikkeket írt. Hírlapírói pályáján mindig ellenzéki álláspontot foglalt el. 1874 és 1878 között a Vasárnapi Ujság állandó, kedvelt tárcaírója, egyben a Politikai Ujdonságok segédszerkesztője volt; 1876 szeptembertől 1877 júniusig a Budapesti Napilapot, 1878 kezdetétől Lukács Bélával együtt ( majd 1879-től 1880 közepéig egyedül) a Közvélemény politikai napilapot szerkesztette. 1881 és 1885 között a Pesti Hírlap vezérszerkesztője volt, és felelős szerkesztője 1883 és 1884 között Mikszáthtal együtt a Magyarországnak és a Nagyvilágnak. Szerkesztői tevékenységén kívül számos politikai, társadalmi, szépirodalmi cikkeket és tárcákat irt; dolgozott németül is. 1874-től, 1881-85 között a Pesti Hírlap vezető szerkesztője volt. 1893-ban Párizsba költözött. Publicisztikai tevékenységét mindvégig folytatta. Néhány politikai röpirata, útirajza és regénye is megjelent.

1873 ápr 13

Este a dunaparton.

— Fővárosi vázlat. —

Alkonyodni kezd. A lenyugvó nap sugarai megaranyozzák a királyi lak tornyainak réztetőzetét s a délnek fekvő ablakok szemkápráztatólag csillognak, mintha lángba borult volna a méltóságteljes épület egész belseje. A várhegy, tornyai és tetői festői csoportozatával, élesen domborodik ki a lábánál elnyúló viziváros fölött, melyre már az alkonyat veti hosszú árnyékait. A gellérthegyi czitadella homokkő és gránitfalazatán sajátságos sárga világitás ömlik el, élénken tüntetve ki a bástya párkányait és szögleteit, s a lőrések sötét pontjait. A fel s alá sétáló őr kezében csillog a fegyver, mintha a bibliai ókor valamelyik cherubjának lángpallosa lenne. A nagyszerű kép hátterében a Sváb- és János-hegy rajzolják le ormaik körvonalait a láthatáron, mely tisztulni kezd a napközben képződött pelyhes bárányfellegektől. Csak néhány perczig, legföllebb egy negyedóráig tart azonban e csodaszerü esti világitás, mely egész fénykoszorut von a főváros kimagasló pontjai fölé s aztán a láthatáron letűnő nap búcsúragyogását az alkonyat kétes világossága váltja föl. Nemsokára homály borítja a mindig uj varázst nyújtó tájkép távolabbi részleteit, s a szem önkénytelenül a közvetlen szomszédságában elnyúló rakpartok mozgalmas életén akad míg, hol kárpótlást nyer az elvesztett látványért, melyet főleg az idegen két-három este egymásután sem győz eléggé megbámulni. Szebb alkonyattal egyátalán kevés európai város bír Buda-Pestnél. Csak ott, hol a tájkép kiegészítéséhez még hozzájárul a tengernek a végtelenségbe vesző tükre is, mint Velenczében, Nápolyban, Genuában, vagy hol a háttér hegységét hófehér mezben csillogó havasok képezik, mint Salzburg, Innsbruck, Bern, Genf, Zürich és más álpesi városokban — csak ott regényesebb az alkonyat bűvös világában előtűnő kép.

A dunaparton gyakoribb a hazai és idegen nyelvek vegyüléke, és kozmopolitább jellegű a fővárosi élet, mint Budapest bármely más látogatottabb pontján. A dolog igen természetes. A folyóviz volt az, régibb időben még inkább mint jelenleg, mely a legtöbb érintkezést közvetítette a népek között kereskedelmi tekintetekben. S ha mindjárt a legújabb kor nagy vivmánya, a vasutak csökkentették is a folyók jelentőségét a forgalom közvetítésére nézve, az okszerű nemzetgazdasági politika még mindig rendkívüli súlyt fektet a vizi közlekedés emelésére, mely egy időben leghatalmasabb emeltyűjét képezte a kereskedelem fölvirágzásának, s igy közvetve a művelődés terjedésének Európaszerte.



A népeket egymáshoz közelebb hozó dunai forgalom az, mely még ma is kozmopolita jelleget kölcsönöz a dunaparti életnek a fővárosban. Tartsuk magyarosodási szempontból mindig örvendetes jelnek azt, ha Budapest bármely más pontján sűrűbbé válik a magyar szó, — de ne aggódjunk amiatt, ha a dunapart mentén tót, szerb, román, német, görög, cseh, olasz, franczia, angol és török hangzavarból cseng ki a magyar beszéd. Magyarország kereskedelmi jelentőségének, s a főváros haladásának legkézzelfoghatóbb bizonyítékát üdvözöljük mi e bábeli hangzavarban- Jele ez annak, hogy kereskedelmi összeköttetésünk a haza legtávolibb részeivel szilárddá és állandóvá vált, s hogy terményeinket és czikkeinket lassanként sűrűbben keresi már föl a külföld. Az idegen hangok zűrzavara a dunapart mentén azért nem a magyar elem háttérbo szorítását, hanem igenis annak fensőbbségét jelzi. Fölkeresik a magyar főváros haladását és jelentőségét a fel- és al-Duna, a Kárpátok s az Adria, s a külföld nagy kulturállamaiból mind gyakrabban.
Mily mozgalmas élet az alkonyat daczára a pesti dunasor és rakpart mentén! A helyi gőzhajók — az emberforgalomnak közvetitői a két part, a császár-fürdő, O-Buda s a Margit-sziget között — fürgén szelik át a folyam hullámárját, óvatosan kerülve ki ama nehézkes, színig megrakott teherhajókat, melyeket egy prüszkölve és dübörögve vizellenesen haladó vontató gőzös tán épp Bécs alá szállít. A teherhajók egvikén egy avatott genre-festész ecsetjére váró kép kínálkozik. A kormányos, erőteljes teste egész súlyával dől a hosszúkás, nehéz kormányrúdhoz, hogy egyenes vonalban tartsa hajóját, melyet az'imént ellebegett helyi gőzös által fölkavart hullámok kiterelni látszanak irányából. Semmi kétség arra nézve, hogy sikerülni fog edzett karjainak e föladat, mert nem látja szükségesnek háboritni foglalkozásában legényeit, a kik közül az egyik csak imént dobott egy hálót a Dunába, mig a másik igazitni valót találhatott a hajóhoz erősített dereglyében , mert ugyancsak viszhangzik kalapácsütéseitől a levegő. A hajó orrán jóizü falat sistereghet a bográcsban, mert kormányos uram fiatal felesége szaporán kavarja kanalával az ételt, nehogy valamikép megkozmásodjék. Két apró gyermek nagy szemeket mereszt a füstölgő edénybe — bizonyára nem győzik eléggé várni a vacsora föltálalását. — Egy darab idylli csendélet a fővárosi zajos forgalom körében.



Az alsó rakpart mentén, közvetlenül a lánczhid alatt, eközben nagy mozgalom támad. A bécsi személyhajó érkezésének órája ez. Már kikötött a délezeg jármű a budai bombatéren, partra szállitva a hajót Budán elhagyó utasokat, és most egy kecses kanyarulattal a pesti rakpart felé közeledik, hosszan tartó éles füttyjével jelezve megérkezését. A rakparton megkondul az állomás jelző harangja s a jövő perezben már megáll a sokak által várt jövevény, dübörögve bocsátva ki gépének feleslegessé vált gőztartalmát, kavargó nagy fehér fellegek alakjában. Az utasok gomolyaga csak lassan bontakozik ki a hajó gyomrából és fedélzetéről. Egy érkező családapát hangos örömrivalgással üdvözölnek övéi, s a boldog ember nem tudja, kit öleljen meg először beléje csimpaszkodó gyermekei közül. Buzgalmában leejti fejéről hengerkalapját, a mely a család megütődése s a körülállók kaczagására a hidról a folyamba gurul. Egy perczig a viz szinén lebeg a szerencsétlen kalap — s a hajó egyik szolgálatkész matróza már-már elérni véli hosszú csáklyájával — midőn egy hullám által oldalt fordíttatván, megtelik vizzel s egy pillanat alatt elmerül. A családapa bosszus arezot vág, a gyermekek elnémultak s az egész társaság kicsit lehangoltan keres föl egy bérkocsi állomást.
     Itt-ott külföldi alakok bontakoznak ki az utasok tömege közül. Van valami sajátságos idegenszerű a külföldi emberben, mely azonnal elárulja, hogy nyugot felé van hazája. Egy-egy merész alkotású tourista-kalap, mely nap és eső ellen egyaránt véd s főleg a vasúti waggonban kényelmes hálósipka gyanánt szolgál; egy-egy szijra csatolt és oldalvást lecsüngő pléd vagy esőköpeny; vagy épenséggel egy vörös kötésii „Baedecker"és,,Murray", vagy egyéb utazási segédkönyv — mindmegannyi biztos ismertető jelét képezik a nem magyarországi utasnak. A magyar ember, főleg ha családostul utazik, lehetőleg még több podgyászt czipel magával, mint a kényelmet és komfortot hajhászó angol, — de nem bir annyi routine-nal és ügyességgel annak kezelésében, s ez utazás közben nagy dolog.
       A kék és veres fövegü hordársereg, mely a gőzhajó-állomás csarnoka előtt összegyülekezett, újkori Montaguk és Capulet-ek gyanánt áll egymással szemben. A vidéki utasnak meggyűl velük baja. Öten-hatan esnek málháira, s mire szóhoz jöhet, az egyik bőröndjét, a másik uti táskáját, a harmadik felöltőjét ragadta meg, úgyhogy a zaklatott ember nem tud hová lenni ennyi szolgálatkészség miatt. Végre a „Nemzeti szállodá"-ba vezetteti magát, gyalog, három hordár kíséretében. Hanem urambátyám mindinkább komolyabb képet kozd vágni útközben. Tán rájött már, hogy ennyi költségért fogadhatott volna bérkocsit is.
       Az érkezők közül két fiatal, takaros parasztleány válik ki, egymás karjába fonódva, s a szerény holmit egy hordár gondjára bizva, ki most utmutató gyanánt is szerepel. Hogy csillognak az üdeségtől majdnem kicsattanó arcz keretében a bámuló szemek! Nem kell nagy emberismeret annak kitálalására, hogy e falusi leányok most látják életükben először a fővárost. Nem tudnak min bámulni és álmélkodni előbb. Azokon a rengeteg magas házakon-e, melyeknek mindegyikébe beleférne falujok temploma tornyostul együtt, vagy azon az „isten csodája" hidon-e, mely csak ugy a „levegőben" csüng. Dehogy lépnének rá, bizony még „leszakadhatna" alattuk. Aztán mennyi temérdek „uraság" lakhatik ezen a Pesten, hogy annyi urasági hintó áll és hajtat az utczákon. A bohók nem ismerik még a bérkocsit. Majd a rakpart mentén sűrűen hullámzó elegáns férfi- és hölgyközönség vonja magára bámulatukat. Nem győznek csodálkozni a „czifra dámákon", s a „kényes urakon", és megvallják egymásnak, hogy ennyi „népet" nem láttak még bucsu alkalmával sem otthon. Szegény naiv leányok. Mit tudtok ti arról, hogy e sok fény s pompa jobbadára csak nagyvárosi máz, mely alatt oly gyakran nem rejlik egyéb nyomor,bűn és erkölcstelenségnél. Az a „kényes ur" például, kit csak az imént bámultatok meg kerékkötő vastagságú óraláncza és csillogó gyűrűi miatt — közönséges uzsorás, kit a tönkretett családok egész sora átkoz. S az a fényes öltözékü nő, kinek semmitmondó bókjai által láthatólag oly unalmat okoz? Hm, jó falusi leányzók, e fényes női öltözék minden egyes részének külön történetkéje van. A ruhának ugy, mint a karperecznek, a czipőknek ugy, mint a brüsszeli csipkével dúsan diszitett kalapnak. 
    E közben az utasok utolsói is elhagyták már a hajót. De nem. Imitt jő még egy csapat vig magyar legény, szabadságra bocsátott katonák, a kik dalolva üdvözlik hazájuk fővárosát. „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom; hej, de szivem csak azt mondja, jobb otthon." Bizonyára valahonnét Ausztriából, vagy Csehországból érkeznek a jó fiuk, mert ugyancsak örömmel tapossák megint a hazai földet. Aztán az anyaföld viszont látásának tiszteletére takarosan is kinyalták magukat. A káplár urakon csak ugy feszeng az „extra-mundur" s a fehér kesztyűs kéz egy vácziutczai dandyt megszégyenítő ügyességgel forgatja a könnyű sétabotot. A legénység közül, ki a hogyan szerét tehette, fölvirágozta vagy fölpántlikázta magát. Az ember szinte hajlandó bizonyos dualisztikus viszonyokra gondolni, melyek e sugár magyar fiuk és több rendbeli „Nánik" és „Kádik" között amott „Operencziában" vagy Csehországban fűződtek.
        Az aldunasor palotái mentén, a lánczhidtértöl a plébániatérig, folyvást nagy közönség kering fői s alá. Tán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy e sokaság csak felerészben áll olyanokból, kiket az üde esti levegő s a naplenyugvás elragadó látványa csal ki ide a Duna tükrének közvetlen szomszédságába. Hölgyeinknek itt, hol nincs por és kellemetlen kocsiközlekedés, alkalmas hely kínálkozik öltözékeik bemutatására s ez utóvégre is komolyan latba eső körülmény. Aztán a férfivilág tagadhatlanul eléggé distingvált. Magasabb rangú államhivatalnokok, részvénytársulati tisztviselők, ügyvédek és orvosok, kereskedők és hason állású emberek, kiknek foglalkozása nem igen enged időt egy-egy délutáni vagy esti kirándulásra a városligetbe vagy Margit-szigetre, — legalább a dunaparton keresnek egy kis üdülést a napi foglalkozás után. Nem hiányzik az elmaradhatlan egyenruha sem a piros csikos nadrág és aranygallértól kezdve, le egészen a szerény egy „csillagos" kabátig, melynek oldalán azonban — a csillaghiányt kipótlandó — annál zajosabban csörtet a kard. A „jeunesse d'orée", az élvet és örömet hajhászó fiatalság, jobbadára a Corso-kávéház mellett foglal stratégiai állást, hogy szemüvegeinek kereszttüze közé juttassa o kávéház női közönségét. Vezetéknévről senki sem ismeri e delnőket, kik hosszú uszályu selyem és bársonyruháikkal estenként végig söprik itt a járdát. Minek is? Mikor a „Klementine" „Valerie", „Ludmilla", „Helén", „Bella" név egymagában sokkal jellemzőbb és kifejezőbb.



Páh, hagyjuk e helyet fiatal uracsai és csak keresztnévről ismeretes hölgyeivel, és menjünk a dunasor mentén tovább, a lépcsőzetes rakpartra, hol egészségesebb és erőteljesebb életen akad meg hol megvilágítva az arcz utolsó redőjéig a pattogó fahasábok lángja által, hol megint elveszve az árnyékban, egymásba fonódva lassú lejtéssel mozog körben a központot képező bogrács körül. A zenész, ki guzslájából oly mélabús hangokat csal ki, keresztbe font lábakkal a hajó tetőzetén ül, és csak hangszerének látszik élni. Hanem aztán meg is becsülik művészetéért. Időközönként kialvó pipáját mások tömik meg, és látják el parázszsal, mig a borból egy egész kulacscsal áll rendelkezésére.
      Kevésbbé zajos élet foly a sótér irányában kikötött lápokon, melyek épületfa és cserépedényárukkal vannak megterhelve. A pár szál deszkából rögtönzött sátor alatt szintén tűz lobog az agyagból készült tűzhelyen, hanem a felvidéki tót tutajosok megelégednek a szalonna-piritás munkájával, és darócz köpenyeikbe burkolva, szótlanul költik el frugalis vacsorájukat. Mennyi ellentét a két különböző nemzetiség között ily csekélységekre nézve is. Egyébiránt a parton, hol kecskeméti és körösi magyar gazdák ütöttek tanyát szárnyas jószággal telt kocsijaikkal, sem nagy már a zaj. Itt-ott békés pipaszó mellett elbeszélget ugyan még egy pár idősebb gazda egy kulacs bor mellett a világ folyásáról, hanem hát előre látható, hogy nem soká követni fogják társaik példáját, kik a kocsi alatt szalmából és gyékényből puha ágyat rögtönöztek maguknak, és subájukba takarva az igazak álmát aluszszák már.


És lassanként az egész part mentén beáll az éj csendje. Elhangzott a zsivaj, dal és zene, s most már csak a part kőfalain megtörő hullámok egyhangú locsogása az, a mi a fület megüti. Éj van, nesztelen, rejtélyes, álomba ringató éj.
Borostyáni  Nándor. 
1873