ADALÉK A TABÁNI MUZSIKÁHOZ

— Az Uj Nemzedék tudósítójától. —

Uj Nemzedék, 1925. március (7. évfolyam, 49-73. szám)1925-03-29 / 72. szám

A tabáni muzsikus valami egészen külön spécies, aminek párját legfeljebb a Ferencvárosban találhatni meg. Valami családias kapcsolat van közötte, a tulajdonos, meg a vendégek között, különösen télen át, meg igy tavasz elején. Mire kirakják az oleánder-kertet és a pesti, sőt a terézvárosi polgár átrándul a hídon a bécsi szelet mellé egy kis patriarkálizmust élvezni, már merőben megváltozik a tabáni muzsikus. Akkor már pénzért méri a zenét és a joviálitásába némi gúny is vegyül. 

A nyár az aratás időszaka, de az esztendő többi szaka meg a mulatásé. Aki csak szezonban fordult meg a tabáni kiskorcsmák világában, az még nem is sejti, hogy milyen az igazi tabáni muzsikus.

A muzsikusok között igen nevezetes Fehér, aki egy személyben korcsmáros, tárogatós, meg dalköltő. Ilyenkor, amíg nem nagy a forgalom, maga szüretelésü borát rakja a vendég elé, azután letelepedik maga is és a maga szövegére szerzett nótát fújja el a tárogatón. Sokoldalúságát azonban csak az avatottak számára méri, ha idegen, vagy pláne pesti téved a korcsmájába, menten elhallgat és ember legyen a talpán, aki még egy nótát kihúz belőle.

Az igazi demokráciának hazája a Mély pince. Egyik asztalnál napszámosok kártyáznak, mig mellettük, jó szomszédságban az iró- és művészvilág kitűnőségei isznak. Mostanában csak isznak, mert szegény Jocó cigány meghalt néhány hónap előtt, Jocó valaha nagy prímás volt, Londonban is muzsikált, de elöregedett, kényelmes lett, nótáiból is sokat felejtett és ideszorult a tabáni kiskorcsmába. De kár érte... Kerekhátú, kövér ember volt, az ismerősök mellé  mindjárt lehuzódott az asztalhoz és úgy húzta a régi magyar nótákat, amiket már csak ő tudott.

Ha valami művész- vagy írófajta lépett he az ajtón, Jocónak rögtön nehéz lett a vonó, akármilyen pénzes társaságnak húzta is odáig. A pasiknak, tisztesség okából, még húzta egy darabig, de a legelső jó alkalommal átszökött a komák közé és nem vágott savanyu arcot arra sem, ha a nótázás végén borravaló helyett csak parolát kapott.— Majd legközelebb, Jocókám! 

És ez a legközelebb nem volt üres szó, mert Jocónak senki sem maradt adósa. Tudta ő mindenki kedves nótáját, a kedvenceit belépéskor, mint a Wagner operában, a saját nótája fogadta, de viszont a maga kedves nótáját se mulasztotta elhúzni: 

A kis cica fölmászott a padlásra, 

Kis egeret hozott le a szájába, 

Ide tette, oda tette, ide-oda letette, Utoljára fülét-farkát megette. 

Hogy tudott nevetni hozzá, meg ütötte a vonót az asztalhoz ide, meg oda, Mennyi minden volt a hegedűjében. Sok ezer népdal, minden Verdi opera, valamennyi nemzet indulója, csak a Himnuszt nem játszotta el soha, azt mondta, nem korcsmába való. 

. -Az utóbbi időben nem bírta a bort s azt mondotta, hogy igy nem érdemes. 

Végig a tabáni estéken a parányi ablakok majd minden házban világosak. Mindegyik korcsma és mindenikben zenélnek. A hegy lábánál még cigányok zenélnek, de a hegynek fölfelé már a schrammel lesz az úr. A schrammel mellett itt ül a piros abroszok mellett a világ legfurább törzsközönsége. Jómódú kisiparosok, mesterek meg a segédjeik vegyest, akik ragaszkodnak a nagyapáik világához és ha végiglibben közöttük a legújabb kor a belső, fehér szobákból való valamely kifestett arcú, rövidhaju és rövidszöknyáju dáma, hát nem is mosolyognak, nem is gúnyolódnak rajta; észre sem veszik. Ülnek a spriccer mellett és hallgatják a Kövéri, meg a Soványi  mókáit. 

Ők ketten, a testvérek a legnevezetesebb muzsikusok egész Tabánban. Együtt érkeznek, együtt távoznak, nyári délutánokon együtt rándulnak ki a környékbeli falvakba sváb muzsikát hallgatni. Valóságos színielőadás, amit ketten csinálnak. Gazdag emberek, több házuk van a Tabánban, de a világért nem mulasztanák el, hogy esténként megjelenjenek a gitárral, meg a citerával.

Soványi a citerának mestere, olyan halk, finom akkordokat tud fogni, hogy kész gyönyörűség, de az arcán mindig van egy gúnyos mosoly, ami csak olyankor enyhül meg, ha újabb liter bor kerül ajándékképpen a keskeny asztalára. A gúnyos mosoly öccsének szól, a Kövérinek, aki azonban már távolról sem olyan kövér, mint tavaly volt, viszont az elfogyott kilók a jó kedvéből is elvittek valamicskét. No, de maradt elóg. Az a legnagyobb baja, hogy nem szabad innia, csak nézi nagy- búsan a bátyját, aki kaján mosollyal egyhajtásra üríti ki a halbszájtlis poharat, ja, a fránya orvosok őt eltiltották a nagy gyönyörűségtől. Hanem azután vállára akasztja a gitárt és belekezd a nótába:

— Die schöne Müllerin  á, á,á

Annyi variációban tudják ők ketten, a lantzengetés mellé a lágy és melódikus citerakisérettel, de a vendégseregnek még mindig nem elég. Taps és újra. 

Persze a műsoruk javarésze német és mindig pikáns, de micsoda az ő pikantériájuk a ma divatos pesti disznóságokhoz képest. Furák ők ketten, de nagyon kedvesek, a zenélő óra,

a levendula illat, a krinolin kora árad belőlük; csak eszébe ne jusson valamelyik operett!rónak, hogy színpadra vigye őket. 

Szakértő zenésznek is nagyon tanulságos meghallgatni, hogy jóhangü és jól játszott hegedűt miképpen nyom el egy harmonika, amelyet valóságos művészettel kezelnek. Mindenki hallott már harmonikát A nyekergö szerszám azonban a tabáni muzsikus kezében valóságos orgona. Nagyszerű ez az orgonás, pápaszemes és kottából játszik, még pedig olyan professzoros elmélyedéssel, mintha nem   a tabáni korcsma fehérabroszos szobájában, hanem a zeneakadémia nagytermében játszana. Ez a schrammel a harmonikáson kívül még egy hegedűsből, meg egy gitárosból áll. A hegedűs igen ügyesen kezeli a szerszámját; hanem a gitáros olyan jelentéktelenül ül hátul, mélyen a sarokban, hogy az ember már csudálkozni is hajlandó: ugyan minek ez a fölösleges harmadik, amikor a gitárjából úgysem hallani semmit. 

Csak pengetik, darálják a nótákat, a harmonika tovább is sikeresen szerepel, mint orgona, körül az asztaloknál vidáman folyik a vacsorázás, meg a vacsora utáni kvaterkázás. A sovány pincérlány nagy üveg borokat cipel, a főfalon az egykori asztaltársaság önkéntes tűzoltó, meg postás tagjai komolyan néznek ki a csoportfénykép keretéből, míg a középre került és széles, nemzetiszíűnü vállszalaggal dekorált elnök úr arcán hivatali méltóság ömlik el, jobbra az ajtó fölött fölébred szunnyadásából a kanári és versenyt csattog a harmonikával, a vendégek beszélgetnek, a hosszú asztalnál hat darab hangos agglegény, belül két szerelmes pár, a söntés- szobában a pirosabroszok mellett kártyázó és Ripkáról vitatkozó mesteremberek, a korcsmáros, aki jóformán sohasem mutatja magát, unatkozva lógatja hosszuszáru pipáját, minek is itt a schrammel, ha senkise törődik vele. A tányéron még árván piroslik a csalétkül szolgáló ötvenezer koronás, húzzák azonban rendületlenül. A harmonikás orgonál, a hegedűs prímel, a gitáros pedig láthatóan unatkozik belül, a sarokban.

De nini, gyorsan változik a helyzet. Kurta szünet után a gitáros kiáll a banda elé, szerszámját a széken hagyja szomorkodni. Most látni, hogy púpos is a sovány, sápadt fiú. A hegedű már megadta a jelt, az orgona-harmonika is mellé szegődött, cseng a magyar nóta és akkor föllendül az ének. Meleg, erőteljes, színes tenorhang, az ember nem is hinné, de bizony a gitárja mellett oly jelentéktelen gitáros énekel. Szó sincs róla, sok kifogást lehetne tenni az énekstílusa ellen, hiszen nem is énekel, hanem csak danol, hanem az előzmények után és itten, meglepően jó az éneke. 

Nem csörögnek a villák, szünetel a koccintás, a sovány pincérlány az üvegfalnak támaszkodva áll és zeng a nóta: 

Nem való bokréta túri süveg mellé... 

A kanári is kedvet kapott 

Vége a nótának. Taps. A gitáros több liter bort kap külön honorárium gyanánt.