— A Magyarság, tudósítójától —
— Tudod-e, barátom, hogy ahol most járunk, valamikor egyik félelmesebb negyede volt egész Pest-Budának ? A téglavető bolgárok — akik még Aquincum virágzása idején megalakították Pestet — voltak az első települők, később az Iszter túlsó partján is, a mai Gellért- és Várhegyek völgyében, mely egyedüli terjeszkedési terület volt a számukra, minthogy kis városukat köröskörül kisajátíthatatlan birtokok kerítették. Ez volt a Minor Pest. A magyar korban is idegen települők fészke...
Mellettünk busán eldöcög egy villamos. Belém villan a múlt és jelen kettős voltának mély disszonanciája és érzem, hogy az álom és a valóság baktat a csendes utcákon.
— Zsigmond alatt kezdődik a szerbek első beszivárgása, akiket délről nyomnak már a törökök. Ráccá tették új otthonukat és ez a máig is megemésztetlen felszívódás keresztelte Rácvárosnak a szerb stílusban, zeg-zugosan, léha rendetlenül felépült kis füstös, piszkos házak labirintusát. A Tabán nevet csak a török korban nyerte. Ekkoriban közigazgatási egységben volt a Krisztina várossal és Nagy- Elővárosnak hívták. A közbiztonság, jobban mondva bizonytalanság nagyon furcsa világot teremtett ezen a környéken. Csak az 1810-es nagy égés, amikor Tabán majdnem teljesen porrá égett, hozott egy kis megújhodást. A füstös, nyomorult kis butikok és az össze-vissza elszórt hurka- és kolbászsütő bódék leégtek és a rendezés után — Franz Schams száz évvel ezelőtt megjelent budai monográfiája szerint — már két egyenes utcája is akadt Tabánnak.
Histórikus barátom, aki lelkesen prelegálva baktatott mellettem, bizony észre sem vette, hogy csak félfüllel hallgatom a beszédét. A szikrázó havat néztem és a csodálatosan mély kék csillagos téli eget figyeltem... kihaló csendes tabáni utacska két kóborlója fölött megnyugodva nézték az örök változást, melynek életében a ma csak futó pillanat és talán emlékeztek is Buda legrégibb kövei felett elhúzó nagy Idő-madárra, mely annyi színes képet sodort magával a — múltba...
És histórikus barátom csak rendíthetetlenül csillogtatta előttem a múlt tört, színes mozaikjait . . . A Rácfürdő, Mátyás korában épült. A katolikus templomot 1728 és 1839 között építették. A franciskánusok e fényes otthona bizony nagyon megsínylette a nagy égést és soha nem volt azután olyan szép, mint 1810 előtt. A görög templom alapköveit 1742 -ben rakták le. Ez meg éppen a nagy tűz után szépült és tökéletesedett csak igazán. Még azt sem felejtette el megmondani a barátom, hogy a képeit valami Arzenius Theodorovics nevű piktor festette.
A Szarvas-térre érve, már mutogatni is kezdte : — Látod, pajtás, itt a Dunapartra kanyarodó villamosmegálló tájékán állt a »Tabán kapusi, vagy másképpen a »kelenföldi kapu*. A Várkert aljában, a délnyugati lejtőn, a Szarvas-tér helyén török basáknak volt virágoskertjük. Állítólag szép márványcsarnok is ékeskedett a kis földi paradicsom egyik sarkában... Bizony belekaroltam javíthatatlan barátomba : .
— Hallod, pajtás, legalább nappal mutogasd meg ezeket a helyeket és ne este... és különösen ne ilyen szép téli estén, amit okosabban is el lehet tölteni... Na. várj csak, majd elfelejted rövidesen az egész históriai tudásodat a Poldi bácsinál....
Mert akkor már éreztem, hogy ez lesz az esti tabáni kóborlásunk utolsó állomása..
A kanyargó Görög utca sarkán
A magyar Pimodámnak* ez a múltból ittfelejtett pompás kis tartománya ott áll a felfelé kanyargó Görög utcácska elején. Furcsa véletlen akaratából csak csendesen borozó budai polgárok kis csoportját találtuk az ivóban.
Krúdy Gyula rendes asztaltársasága úgy látszik másfelé barangol. Mert bizony a Mély Pince már több, . mint egy század előtt belépett az irodalmi kiskocsmák nemes sorába. Még a harmincas évek előtt, amikor először virágzanak ki az irodalmi vendéglők és kávéházak, — állítólag már idejárt a szent öreg, Virág Benedek is. Az Aranyökör, Vadászkürt, Arany Sas, Fehér Hattyú, Csiga, Zrínyi, Próféta, Privorszki, Zenélő óra, Két pisztoly és a Pilvax emléke lassan a múltba foszlott. A kiegyezés után csökkent a szerepük és-inkább a kávéházak vették át a vezetőhelyet. A Kammonon és a Kávéforráson kívül bizony alig volt törzsfészke a lapászok, hírfiak. újdondászok folytonosan izmosodó társadalmának. Minden épület lebontásával egy-egy darab történelem került az emlékek poros almáriumába, új helyek születtek, új emberek eljövetelével, de furcsa mementónak ittmaradt egy-kettő a régiek közül is. És ilyen a Mély Pince...
Poldi bácsi arcképe a Mély Pince vendégkönyvében
A mindenki által ismert és szeretett Poldi bácsi jó bora mellett histórikus barátom felvilágosít arról, hogy a Mély Pince már a török korban is kocsma volt. A régi ivóra épült később a mai ház, amely falai között látta Vachot híres asztaltársaságát is. Egy nyolcvan éven felül járó öregúr mesélte a kocsma mai tulajdonosának, hogy a parányi kertben nyári mulatozások közben bizony nem egyszer öntötték le véletlenül színlelt tréfából jófajta vörösborral Vachot porcelánfehér nadrágját. Idejárt Tisza Kálmán is, akinek mai lakórészek előtt volt -képviselőkből álló társaságával együtt- egy kis külön szobája. Bizony, érdekes volna felkutatni a mindinkább pusztuló régi világ e kis ittfelejtett poétikus- tartományának múltját, de histórikus barátomat nem érdekli a líra; mégha a történelmet egészíti is ki.
A Pince Mélyében
Az örökké vidám kedélyű Poldi bácsi kérésünkre levezet a mély pincébe, mely valamikor az ivó volt. Közben elmeséli, hogy a kocsma múltszázadbeli fénykora után nagyon lezüllött. Egészen a háború végéig a hajóslegényeknek, később szerb hadifoglyoknak tipikus rác mulatója lett. A kommün alatt és után egy évig zárva volt, és csak ekkor vette át ő és élesztette fel újra a régi tradíciókat. Újra felfedezték a Mély Pincét és ma nem igen akad íróember, aki ne tévedt volna még be a kedves pirosteritős asztalok közé. Olyan szent kötelesség időnként meglátogatni az ódon falakat, mint amilyen szokás kirándulni nyáron a Szerelem Bolondjaiba, vagy a Szép Juhásznéba.
A boltíves régi ivót a földalatti borospincék különös illata lengi be. De a barátom nem az imbolygó gyertyafényben meglibbenő árnyakat figyeli.
— Nézd csak, milyen érdekesen építették a boltíveket. Élére állított téglák lefelé Ívelő négyszögbe rakva. Ma már ritkán található ilyesmi. A lécráccsal elkerített kármentő helye is megvan. Mellette a magasabban befalazott, nyílás és lépcsőtöredékek nyomai. Itt volt egykor a bejárat. ..
Az egykori ivóból egy másik hosszúkás, boltíves helyiség nyílik. Ez ma a pince. Valamikor hosszú x-lábú asztal állhatott a középén és duhaj vitézek verdesték egymáshoz cinkancsóikat. A méla rendben sorakozó hordók között ma csak a csend virraszt, amit felriasztott tétova botorkálásunk és a fekete falak között szertesugárzó villanyfény. Mert ez is van a pincében. Rőt fénye becsorog hozzánk és különös hangulatba ringat a homályba burkolt tárgyak bús rendje között.
— Mi lenne, ha itt innánk, pajtás ? — szaladt ki az ötlet histórikus barátom komoly gondolatainak szigorú zárú kapuján.
— Nono ... csak nem tévelyedtél te is a lírai hangulatok dzsungeljába?... és hol maradnak az elveid ?
A szelíd gúny elmondatja vele a mea culpát és önmagára kirótt penitenciául elkezd beszélni arról, hogy éppen száz évvel ezelőtt kétszáznegyven sör- és borcsarnok akadt Schams szerint Budán, míg ezzel szemben Pesten nyolcszáz volt
Ennek az az oka, hogy Budán csak az alsó néposztályból való iparosok, kézművesek és az éppen ott állomásozó katonák jártak kocsmába. A jobbmódú polgárság a maga házában lakott és mindegyiküknek volt a közelben kis szőlőkertje, mely bőven ellátta a házi szükségletet úgy, hogy nem voltak vásárlásra utalva. A budai bortermelést különben az virágoztatta fel, hogy nem volt jó vizük és így kénytelenségből is rászoktak a borra.
Megáll az idő és találkozunk az éjszakával...
Poldi bácsi borainak kóstolgatása közben barátom csendesen meditálni kezd:
— Vajon elvezetett-e a Mély Pincébe is az a földalatti kijáró, mely a Várból egészen a Szarvas-térig nyúlt el és amelyet József nádor még kijavíttatott, hogy azon keresztül juthasson el a Szarvas-térnek egyik ma is álló házában lakó kedveséhez ?
Valószínű, hogy a főbb török vitézek ilyen rejtett utakon surrantak el Allah mindentlátó szemei elől a tiltott borivás paradicsomi mámorába.
Poldi bácsi megmutatja a régi pince letakart lejáratát, ahol most semmit sem tartanak. Ez még a mai pince alatt fekszik. Megtekintjük a régi jégverem hatalmas üregét, melyben ki tudja, mi minden lehet?
— Hallod, histórikus barátom, most veri a tizet a katolikus templom harangja és te nem nyitod szóra az ajkad, hogy megmondd: mikor is öntötték ? Bizony most van igazad, barátom, amikor saját húsodban éled és nem mondod a múltak meséjét...
Tudod-e te kis tartománya nagy magyar Pimodánból*, hogy csoda történt ebben a kis ódon ivóban: két ember ment be és egy jött ki.
Tabán... Tabán zenélőórás hangulatok és szordinós szavak méla téli éjszakába hanyatlott csendes utcalabirintusa, bámulj a szikrázó hóba és mondd meg, kinek az unokája rója a tétova lépések hieroglifjeit ebben a különös téli éjszakában ?...
Németh Antal
Magyarság, 1922. december (3. évfolyam, 274-297. szám)1922-12-24 / 293. szám
*lásd
Ady Endre összes prózai műve
9. KÖTET
Márton Ferenc arcképe (Aba Novák Vilmos )Márton Ferenc (Csíkszentgyörgy, 1884. december 15. – Budapest, 1940. június 8.) erdélyi magyar festő, grafikus, szobrász, építész, bélyegtervező. A székely festőművészet egyik legkiemelkedőbb képviselője, harmincéves pályafutása során több ezer festményt és más képzőművészeti alkotást készített.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése