A PLATÁN

Biztosan, koronáját magasba emelve áll a vízparton, József Attila „Zavaros, bölcs és nagy” Dunájának partján. Nem a természet valamely monstruózus alkotása, nem kelt megdöbbenést, nem árad belőle félelmetes erő. Szolid, magabiztos, férfi asan nyugodt, ahogyan kérkedés nélkül emelkedik ki rokonai és társai közül, szépséget, derűs bölcsességet áraszt – azt üzeni, alakuljanak bárhogyan is a dolgok, én itt vagyok, s barátaim, bízvást legyetek itt ti is. „Ő”, a Platánfa ott áll, közvetlenül az Erzsébet híd (már a másodikat látja) budai hídfőjénél. Maga a polgári szolidság; erős és biztos megtermettségében is őrzi karcsúságát, csendes rátartisággal a környező négyemeletes házaknál is föllebb emeli lombjait, hajlékony alsó ágai lehajolnak a Platán alatt helyet foglaló Platán vendéglő – most épp így hívják – kis asztalkáinak többnyire ifjú társaságaihoz. Tudós emberektől érdeklődtem, hogy ugyan hány évet számlálhat? A válaszok szerint úgy százéves lehet; ki tudja, ki ültette csemeteként (régen az emberek Budán természetes foglalatosságként ültettek fát). Ezek szerint 1909 körül látta meg a világot és a világ őt. Száz év – egy teljes évszázad – és íme, sugárzik a nagy fából az egészség, a sudár magabiztosság. Ha jól számolok, éppen csak túl van élete delén. A gondviselés jó pontra helyezte, a város szívében, de úgy, hogy azért a mindennapi tülekedésen kívül álljék. Koronája tisztes magasából mindent lát, és gondoljunk bele, mi mindent látott! Tudom, az ország tele van bámulatos famatuzsálemekkel, ez a platán nem tartozik közéjük, de én azért tudom, hogy ő e század szemlélője, no meg résztvevője. Nemcsak látta, de maga is hozzájárult ahhoz, amit Dalosi Dalos úr, Pest-Buda utolsó énekes fi zetőfőpincére mondott a Boldogult úrfi  koromban lapjain: kérem tisztelettel, míg mi oda sem figyeltünk, ifjú lánykánk felserdült – világváros lettünk kérem, úgy bizony! Kezdetben a platánfa közvetlen környezetében vajmi kevés világvárosiasságot tapasztalt – legfeljebb a gyönyörű Erzsébet híd felépítését. A Tabán itt, a Várhegy és a Naphegy (hegy? kis dombocska) között, anno réges-régi zsindelyes kicsi házakból rakódott össze, neve arra utal, hogy számosan voltak itt tímárok, ahogy régen mondták, cserzővargák. De azért a sok zsindelyes házacska között mind gyakrabban tűntek fel az ámbitusos úri porták, iparosemberek szép, gangos polgárházai. Krúdy, Rezeda Kázmérként haláláig Tabán örökös vendége, még ifjú volt, de már nagy sikerű, amikor platánunkkal találkozhatott. Azt tudjuk, hogy „egy hosszú, földszintes házban” lett életre-halálra szerelmes a vadmacska természetű Kronprinc Irmába. Talán épp a platánfa alatt mormogta csalódottságában setét filozófi áját:

 „Az egész élet nem érdemes arra, hogy 
megváltozzon benne az ember. A vénség biztos rőzseköteget cipel a temető felé, bármilyen tüzes volt az ifjúság.” Ezt persze Krúdy későbben, már 1917-ben írja – 1909-ben sem ő, sem a platán nem tudta, mi készül az idők mélyében. Akkor pezsgéssel, lendülettel, nagy reményekkel volt tele az ország. Ide, a Tabánba jártak a hírlapírók, a mogorva, öreg szerkesztők és az ifjú költők, nagy reményű, éppen útjára induló tabános volt ő itt is Kosztolányi (lakott – Máraival együtt – egy ugrásnyira a platántól, a váraljai Logodi utcában), Krúdy, Tersánszky, Bródy Sándor s gyakorta Ady Endre, meg ki tudja, még ki más járta a Tabánt, s látta – ha ugyan észrevette – a platánt felnövekedni. (A platán mindenesetre látta és számon tartotta a jeleseket.) Ahány utca, annyi söröző, bormérés, titkokat rejtő kisvendéglő. A leghíresebb közülük – ma már híre-hamva sincs az egykori Görög utcával együtt – Poldi bácsi Mélypincéje, ahol a nagy tekintélyű Kálnay szerkesztő úr elmagyarázta az ifjaknak, hogy „akkor a legjobb kocsmába menni, amikor az ebéd íze még az ember szájában van”. De idejártak a politikusok is, nemcsak a joviális Gromon képviselő úr, hanem a nagy hatalmú Fejérváry Géza is. Nem sokkal platánunk születése előtt a lázadozó magyar „karok és rendek” megzabolázására nevezte ki a császár őt a hírhedt darabontkormány élére. Míg Fejérváry szigorú tisztére rácáfolva békésen itta szokásos kadarkáját a platán alatt, az ókonzervatívok (voltak bőven Budán, Pesten egyaránt) és az aulikusok (udvarhűek) megrökönyödésére szinte az egész szellemi életet és a politika mind nagyobb részét már uralják a Társadalomtudományi Társaságba és a Galilei Körbe tömörülő polgári radikálisok, akik ugyanúgy, ahogy a vidékies kislányka Pestből egyszerre világváros lett, már egy új, modern, szabad Magyarországot látnak maguk előtt. És látta ezt a platán is. Szende Pál, Jászi Oszkár, a szocialista Szabó Ervin és természetesen az új idők új dalnokának, Ady Endrének nevétől hangos a város, talán a mi platánunk alatt is olvasták az akkori Népszavát – az időben minden valamirevaló nyilvános helyen újságot olvasott a pesti ember –, amely így ír: „A szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem, s eljön az idő, amikor a politikában is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.” „A Tabánban csak két dologgal foglalkoznak – írja Kosztolányi. – Politikával és szerelemmel.” Sok-sok boldog és boldogtalan szerelmet asszisztált végig a platán (ma is ezt teszi), ez bizonyos. Hogy sok harsány politikai vitát is értő hallgatással konstatált, ez is bizonyos. Meg az is, hogy a platán tanúsíthatja: az időben az eszmei riválisoknál nem volt szokás egymást legyalázni, hazaárulózni, nem-magyarozni. Talán a platán is megdöbbent, s megrázta már erősödő ágait, amikor egyik percről a másikra megőrült a világ, és a sok szerelmes szó meg bölcsen mértéktartó okoskodás után „Hej, kutya Szerbia!” ordítástól lett zajos a város, ez pedig platánunktól (s talán ha egy cseppet elgondolkodnak, a fa alatt időző urafi ak és uracsok is rájönnek, hogy tőlük is) teljesen idegen volt. Látta a platán a háborús összeomlást, sudarától pár tucat méterre, fenn, a Várban is megtörtént a hihetetlen, az örökös Monarchia összeomlása; látta a mind erősebb és mind bölcsebb fa a reményteli őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaságot, aztán – ekkor már csakugyan erős fának kellett lennie – 1920. április 1-jén éppen friss rügyeit bontogatta, mikor valószínűleg ágai alatt igyekezett a Gellért Szállóból állig felfegyverzett különítményes brigantijai kíséretében Horthy, a lovas tengerész fel, a Várba. Erősödött a platán rendületlenül, és bizony higgadt erejére nagy szüksége volt. Születése után – hitte volna valaki? – alig harminc évvel oly dolgokat kellett átélnie, amibe körülötte a város csaknem be le halt. Hol voltak már a régi polgári politi zá lások? A Tabán rémülettől összezsugorodott, önmagába rejtő zött. A platán mint egy utolsó őrálló a vártán, úgy maradt he lyén, a Duna-parton. Így aztán átélte, mikor a szin te a tövében álló Gömbös Gyula-szobrot 1944. október 6-án egy maroknyi bátor, javarészt illegális kommunista fiatalember felrobbantotta. „Lármafát gyúj tottak a magyarság gyilksai” – harsogta a nyilas Milotay István vezércikke. „Ez a szo bor jelképezett mindent, ami az elmúlt húsz évben aljas volt Magyarországon” – írja ugyanekkor naplójába a baloldalisággal nem vádolható Márai Sándor. Az ostrom halálos közepében kellett a platánnak életben maradnia, állni szilárdan, és végignéznie, ahogy egy esztelen harc esztelen akciójában szeretett társát, az Európa-szerte csodált Erzsébet hidat a Dunába robbantják. Felszabadulás, új remények, és a remények szörnyű megcsúfolása, 56, forradalom, újabb szörnyűség, megtorlás. Aztán a kényszerű kompromisszum: a szürke „élni és élni hagyni” évei. 

A platán mindent túlélt, és már mindent tudott, már mindent megismert az emberi butaság, hitványság és rosszindulat természetrajzából. Úgy döntött, hogy ebben a cudar időben ő már csak arra használja szépséges lombjait, hogy az alatta lassan korhadó asztalkáknál mindig szállást találó fi úk és lányok szerelmét oltalmazza. Vagy húsz éve élek itt, a Tabánban. Ülök vagy vidám barátokkal, vagy magányosan, rossz gondolatokkal a platán alatt (új asztalok vannak), és közben ilyen szertelen dolgokat gondolok. Irigylem, nagyon irigylem a platánt, szépségét, higgadt bölcsességét, s közben borúsan sejtem, hogy ő okos-komolyan, igazságok és titkok tudójaként élni fog akkor is, mikor mi, érdemesek és érdemtelenek már régen nem leszünk.

 Mostanában minden hétvégén egy színes bőrű fi atal pár – nagyon szépek – szokott itt üldögélni. A fiú talán észak-afrikai, a lány kreol, netán indiai. Ismeretlen idegen nyelven, halkan beszélgetnek, fogják egymás kezét, úgy tűnik, nagyon szeretik egymást. Minap – ha jól emlékszem, épp augusztus 20. volt – egy hangos(kodó) társaságból valaki azt kérdezte: cigányok ezek itt, vagy mi? – Dehogy! Niggerek! – nyugtatták a többiek.

 Bár langyos este volt, fázósan összébb húztam kabátomat. A platán viszont meg sem rezzent. De tudom, hogy mindent hallott. 

Szász István

 Népszava, 2009. 2009-09-05 / 208. szám