SZOMORÚ TABÁNI ESTE

Megtépett, nagy, bozontos, barna felhők

Szunnyadnak a kéklő Svábhegy felett, —

A halott nap most hullt le pereméről,

Habruhája piroslik még a vértől, —

Párás, fojtott, tikkasztó este lett.

Üde szellő ujjong a Dunaparton,

Pest felől száz kupola csillog át, —

— Mennyi kacaj, zsibongás, könny közötte!'

— A tabáni harangszó most ütötte

A hat órát. — Csend, béke ideát.

Alacsony, kis, megbarnult régi házak

Húzódnak fel a Gellért oldalán,

Girbe-görbe, meredek, köves utcák

Ravasz útjuk kigyómód, lopva futják,

— Egy év múlva hírük se lesz talán.

Itt-ott kicsiny, muskátlis, lugasos kert,

Benn kis padon öreg anyóka ül, —

Tárt ablakok. — Benézek, — régi bútor .. .

Miről szólhat? Kacajról? Régi búról?

Halálról vagy csókok emlékirül?

Szomorúan rovom a köves utcát, Öreg Tabán!

 Be bús is vagy nekem!

 Házaidról egy csendes, boldog évre,

(Én Istenem, valaha visszatér-e?)

S a szomorú végre emlékezem.

Mulandóság! Te rád is hull az árnya

 Ódon házas, zegzúgos, bús Tabán!

Ma még béke, csendesség lakik benned,

Tíz év múlva már régen elfeledtek,

S emléked csak itt-ott őrzik talán.

Lassan, lassan, mint a ravatal-gyertyalángok

Gyúlnak ki a lámpák egymás után,

— Távolról Pest ragyogó fénye csillog,

Mennyi sötét, fekete lélek él ott!

S mily fehér a csendes, sötét Budám!

Lehet, hogy majd szebb lesz a büszke város

 Mely sírodon egykor kacag, vigad, —

 De mi adja majd vissza régi bájod,

Csendes, békés, merengő, bús világod?

 S új képednek szívet, lelket mi ad?!

Mert kedves az első csók szűzi helye,

Szép a vígság, kábít a pompa, zaj,

— De kedvesebb, hol hosszú mult felelget,.

Hol halottért szemünk bús könnyet ejtet

S a kacajnál tovább élő a jaj.

De mit zokogsz szívem, te megszakadt húr,

Nyugodj bele: az élet rendje ez.

— Szívek, napok, világok, mint az álom,

 Tova tűnnek — s az egész bús világon

A boldogság, hidd el, csupán csak ez.

Horváth Ákos.

Új Idők 1916 október 8