Valaki azt magyarázta nagyszombaton, hogy ha vasárnap ki akarnék menni Megyerre, úgy kerülhetem el a legjobban a versenyvonaton való tolongást, ha már délelőtt kimegyek és kint ebédelek a pályán, egészen jó az ottani resti.
Erről eszembe jutott, hogy valaha régen Krúdy Gyulával jártam így Megyerre. Ö nagy művésze volt a kényelemnek. Tizenkettőkor már a versenytér vendéglőjében ültünk. Sütött a nap, káposztapille szállt a söröskrigli szélére. Friss volt a borjúpörkölt. A pálya üres, a pázsiton nyergeletlen telivéreket sétáltattak. Mire az első vonattal megérkezett a tömeg, mi már a feketekávén is túl voltunk.
Történt egy nap, hogy a pincér, aki kiszolgált bennünket, olyan buzgalommal sürgött-forgott körülöttünk, olyan rajongással nézett Krudyra, hogy elkezdtem gyanakodni, van közöttük valami régi, különös kapcsolat, talán egy nagy mutatás emléke.
A pincér fürge, öreg ember volt, himlős, a balszemére kancsitott, de barátságos, kedves, meleg, jókedvű lélek ült az arcán. Krúdy laposakat nézett rá, a levestől a pörköltig, végre a körözött liptóinál megkérdezte:
— Mondja csuk fiam, nem találkoztunk mi már valahol?
Az öreg pincér megállott az asztalnál, sugárzott az arca.
— De igen, nagyságos úr. Egyetlen egyszer. Egy éjszaka. Tizenöt évvel ezelőtt. Nagykállóban!
— Kezdek már emlékezni! — dörmögte Krúdy mély gordonkahangján. — Mondja csak fiam. Nem maradtam én adós akkor magánaki'
A kancsal, vén pincér rajongó boldogsággal felelte:
— Igenis, nagyságos uram. Föl méltóztatott Íratni a számlát! Aztán el tetszett utazni másnap.
Krúdy Gyula megdörzsölte a homlokát, mintha vissza akarna emlékezni rá, hogy mit fogyasztott tizenöt évvel ezelőtt, a kálLói kávéházbanl És vissza is emlékezett. Elkezdte csöndesen bemondani a cehhét:
— Várjon csak. Volt két kemény tojásom. Egy skatulya szardíniám. Egy üveg söröm . .. Na, mi még! Mert valamim még volt, úgy emlékszem!
— Egy koronát tetszett adatni a cigánynak!
Krúdy bólintott, oldalt billent ezüst fejével:
— Jól van fiam. Adja csak össze!
A pincér kancsal szeme ragyogott. Jókedvűen mondta:
— Már meg is van nagyságos uram,! — a belső zsebéből kivette nagy. fekete pincértárcáját, kotorászott benne egy kicsit, aztán egy időtől sárgult, régi számolócédulát tett az asztalra. Rajta volt tételenként a kállói cech. a végösszeg. keresztbe írva az egészen Krúdy neve, mint az adós elismerése. Eltette a pincér a számolócédulát és őrizte tizenöt éven át, mint egy hajfürtöt, vagy egy szerelmes levelet. Mert ebben a dologban nem a hitelezői konokság nyilvánult meg, hanem az emberi érzés. A pincér megszerette az első percben Krúdyt. Olyan megmagyarázhatatlan érzés ez, mint a szerelem. A pincér vagy a szívébe fogadja a vendégét vagy elutasítja. Az egyiknek odaadná hitelbe a kabátját, a másiknak nem ír föl egy kapucinert sem.
És milyen nagy dolgot árul el ez az ereklyeként őrzött számolócédula. Szinte többet ér, mint egy középfajtájú bronzszobor egy kisebb téren. Micsoda személyes varázsa lehetett Krúdy Gyulának, hogy a cédulát, amin rajta volt a neve, nem dobta el a pincéd tizenöt éven keresztül, hanem a tárcájában hordta, kedves emléknek.
A számlán három korona hatvan fillér volt. Krúdy letett egy ezüst ötpengöst a kenyérmorzsás abroszra. A pincér meghatott tréfával szabadkozott, hogy azóta drágább lett az autogram, öt pengőért nem adja oda.
— Tartsa meg a pénzt is, a cédulát is! — dünnyögte Krúdy.
A pincér nem nyúlt a pénzhez. A kabalára hivatkozott, hogy játék előtt, nem jó fizetni.
Krúdy a mutatóujjával feléje tolta az ezüstöt:
— Tegye el öreg. Ha letörök, visszakérem kölcsön, az utolsó futam után!
A kancsi ember végre eltette a pénzt és eldöcögött ferdesarkú, szomorú pincércipőjében.
Krúdy utánanézett és csendesen magyarázni kezdte a pincérsorsot. Melyikből lesz vendéglős, melyik csúszik le, hogy szivaros gyerek legyen belőle hetvenesztendős korában, amikor már nem tudja cipelni a sok tányért. A keményebb boldogul, a lágyabb alulmarad.
Azt hiszem, meg is tette, amit mondott. Sok ilyen eltört sorsú barátja volt Krúdy Gyulának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése