ahol egykor Déryné és Kantomé lakott
Egy darab irodalomtörténet a két szomszédos budai öreg ház
a nagy időket látott Szarvas-ház, mert hírlik: elvben halálra ítélték, s a bontó csákányok már rövidesen nekiesnek.
n
A villamos dühösen csengetve megy el mellette, jobbról is, balról is, s aki a sárga kocsi fapadján ülve dolga után igyekszik, unottan pillant a furcsa szürke házra. Nyilván azt gondolja: hát ezt az ócskaságot vájjon miért nem bontják le már? A jelek szerint nem sokáig szúrja a szemét a medern gusztusú embereknek itt a tér sarkán
a nagy időket látott Szarvas-ház, mert hírlik: elvben halálra ítélték, s a bontó csákányok már rövidesen nekiesnek.
Dériné Széppataki Róza1793-1872
Kántorné Engelhardt Anna1791-1854
Igaz, nem sok keresnivalója van ezen a világon. Kegyelemből akkor vetették ki először, mikor más névre keresztelték a teret, amelyen pár száz esztendeig jó volt a régi titulus, hogy Szarvas-tér, de aztán nyilván úgy találták az illetékes okosok, hogy egy erdőben bolyongó vad semmi jusst nem formálhat a székes fővárosban ilyen megtiszteltetésre, leszedték hát a táblát s elnevezték a térséget Szebeny Antalról.
Aki természetesen rendkívül derék és nagyra menendő ember volt a maga idejében, de még itt Budán se igen sokan tudják róla: milyen világraszóló dolgokat cselekedett. «
A neves budai korcsma vendégváró helyiségei
Az ember bánatosan arra gondol, hogy a világ más tájain, ahol a karmos idő sokkal több emléket kímélt meg, mint nálunk, török se rontott, labanc se gyujtogatott, mégis
minden ócska kis házat kegyelettel őriznek, s nem szégyenük, ha mondjuk, a XIV. században a gombkötőkről, esetleg a tímárokról neveztek el utcát,meghagyják annak a nevét máig is. Itt, Pesten, ismeretlen és elfelejtett nagyságokról titulálnak tereket, utcákat, tán azért, hogy a járókelő bosszankodjék, vagy önnön műveltsége felett szégyenkezzék, ha olvasván: sejtelme sincs róla, ki lehetett a honfi, akinek emlékezetét utcatáblán örökítették meg. Párisban a Placc de VInnocent-on nem is olyan túlságosan régi házakat bontottak le, de kegyeletből valamennyinek meghagyták legalább a kapubejáratát.
Pesten aranyért se lehet találni, legfeljebb véletlenül XVIII. századbeli emléket, s ami van, ha meglelik, azt is kegyelettelenül lerontják, elcsákányozzák a föld színéről. Szakasztott úgy, ahogy a parvenű szégyelli tisztes, de szegényes őseit. Most a Szarvas-házról van szó.
A maga idejében nevezetes épület volt, fogadó, később magánház, amelyben Déryné és Kántoré lakott.
Az udvarán egyike a neves budai kocsmáknak tartotta vendégjáró helyiségeit, a nagy árvízkor már vendéglő volt itt, Barabás Miklóstól tudjuk, aki emlékirataiban néhány nem túl hízelgő sort szentelt a kocsmárosnak.
A hajléktalan budaiak közül sokan idefutottak, — jó magasan áll a ház — a kirontott Duna hullámai nem érték el már az udvart. Ott tanyáztak a szerencsétlenek az éjszakában, hidegben s még másnap is fedél nélkül kucorogtak. A kocsmáros jó üzletet csinált: mérte nekik a kávét, de Barabás Miklós szerint hitvány uzsorával, mert fele annyit adott, mint máskor, s kétszer annyit számított érte.
Gyakran látta Bajzát és Kisfaludyt
A Szarvas-tér, s rajta a házak nem voltak mindig olyan szegényes és lesajnált vidék, mint ma.
Szemben ott roskadozik az az emeletes, sárga épület, amelyben az öreg szent, Virág Benedek lakott, s a szürkére mázolt Szarvas, a megrokkant házzal együtt be gyakran látta Bajzát, Kisfaludyt járni itt a macskaköves téren . . .
Egy darab történelem s egy darab irodalomtörténet.
Most jámbor budai nép lakik a Szarvas -ban, s hírből se tudja, hogy melyik udvari szobában tartotta szállását Déryné, melyikben Kántorné.
— Itt laktak? — csodálkoznak. — Hát lehet... Régen volt az.
Mondjuk, hogy tán lebontják a házat.
Összenéznek, s az ellen már tiltakoznak.
Persze nem az esztétika, se nem az emlékek jussán, hanem, mert megszoktak az öreg épületet, hibáival, fogyatkozásaival s nem nagyon bánják, ha vannak ennél modernebb házak is. Ragaszkodnak hozzá, mert tán itt születtek, ezt az ódonhangulatú udvart látták legelőször a világból,vagy itt voltak boldogok. Szóval: személyes emlékek kötik őket a nem komfortos, külsőre se valami ragyogó építményhez. Körüljárjuk az udvart, megügyeljük mégegyszer kívülről is a házat, a Szarvas szép, kecses domborművét a homlokzaton, az ablakdíszeket,
a falat, amelyre barbárul vastag habarcsot kentek.
Félszemmel nézegetnek ránk a jó budaiak, s azt gondolják biztosan, hivatalos népek vagyunk s azt tekintjük fel éppen: hol kezdjük a bontást.
A nézésük haragos; érthető, hiszen
az ő világukból itt nem maradt már
semmi, csak a rác templom, a Tabán dombja, meg néhány rom.
— Bontják ezt is? — kérdi egy szépfejű öreg bácsi, ódivatú pincsben, sétapálcával a kezében, ahogy megáll mellettem.
— Nem — mondom —, éppen azért nézegetem, hogy hátha lehetne érte valamit tenni.
Mit is kéne csinálni
Hozzánk szegődik, nézi: hogy készül a rajz a házról. Bólogat, szinte könnyes lesz a szeme, s magyarázni kezdi, hogy mit is kéne csinálni ezekkel a vén épületekkel.
— Tessék csak nézni — mutogat a botjával —, milyen nemes vonala volna ennek az épületnek. Persze, elrontották, mert csúful meszelték be, igazán sívár így, de rendbe lehetne hozni.
Vakarják le róla a maltert, jöjjön ide szakértő építész és restaurálják. egy jó darab budai történelem él benne.
Mindent csak rontani, mint a barbárok ...
Dohog, rossz véleményt mond a főváros kegyeletien voltáról s kísér bennünket tovább, vissza az udvarba, ahol másik rajz készül. Közben mesél, tüzel s valóságos rémhistóriát tálal elénk arról a házról, ahol pár évvel ezelőtt megtalálták valamelyik nagyhatalmú budai basa háremét, olyan freskókkal, amelyeknek tán nincs párja az egész világon, de azóta senki se tud a dologról semmit.
— Valami vénasszonyé a ház — magyarázza — s az nem engedte, hogy kisajátítsák.
Még a képeket is bemeszeltette s most ott mennek tönkre biztosan a meszelés alatt.
Hirtelen nem tudja megmondani, melyik volt az az épület, de szinte megesket, hogy utána járok — azt mondja, én még fiatal vagyok, tehetem — s azt a „lelketlen vénasszonyt“ kiszerkesztem az újságba.
Egyelőre csak ezzel az egy házzal boldoguljunk, ő is nagyon elégedett lenne, ha meg bírnánk menteni. Az már olyan mellékes kívánsága s nyilván teljesíthetetlen is, hogy a tér régi szép nevét adják vissza. Szebeny Antal a sírban bizonnyal megbántódnék, ha elvennék tőle, ámbár ki tudja . . ,
DÖVÉNYI NAGY LAJOS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése