Budapesten egyszer — vagy húsz évvel ezelőtt — azt a felfedezést tették, hogy a gyárak nagy levezető csatornáiban, melyeken a kazánházakban és műhelyekben elhasznált meleg víz a Dunába ömlik, téhiz idején százával tanyázik a szegény nép, melyeknek otthona nincsen s mely a fűtött szoba édes melegét nem ismeri.
A foglalkozásból kicseppent férfiak és asszonyok,szülői gondviselés nélkül az utczán kódorgó gyermekek ott húzták meg magukat a mérges, de jólesően meleg párákban dús boltívek alatt, prédái a fertőző betegségeknek, s kétségbeesetten jaj dúltak fel, midőn a rendőrség felfedezte búvóhelyöket s a mindig érzelmes emberszeretet «megmentette» őket.
Szegénységi bizonyítvány 1865-ből |
Máskor a vén Gellérthegy odúiból zavart ki egy sereg «kétes exisztencziát a rendőri szigor s volt mit olvasni az újságokban a főváros barlanglakóiról, kik minden bizonnyal veszedelmére váltak az annyira kívánatos, de sajnos, gyönge lábon álló közbátorságnak.
Évek múltával, midőn Budapest szédítő fejlődésének megfelelően új fényes hidakkal — a technika valóságos csodáival — kapcsolták egymáshoz a nagy város palotasorokkal ékes partjait, néhány igen ügyes detektív azzal a jelentéssel lepte meg föllebbvalóit, hogy az egyik híd láncztartó vasoszlopainak üregében
emberek tanyáznak éjnek idején s a belső szerkezet vasgerendáin alusszák tiltott álmaikat, egymás mellé zsúfolva, mint az ó-toronyban a denevérek. S egy este, midőn settenkedő léptekkel lopózkodnának nyaktörő utakon, a híd merevítőin, az ő biztosnak vélt tanyájuk felé: néhány rendőr űzőbe vette s elzavarta biztosnak hitt éjjeli szállásukról a vakmerőket.
A közrend és a közbátorság pedig újabb diadalát ülte ez estén a mi szép és boldog nagyvárosunkban. Budapesten rendőri szemmel nézik a szegénységet.
A nyomort ezentúl legföljebb ha a jótékony egyesületek ismerik, s enyhítik nemesen és jóakaró módon: ingyen kenyér és tej kiosztásával, tüzelőszer adományozásával. A ki éhezik és kér, kap annyit, hogy éhen nem pusztulhat; a ki fázik és van tanyája, kap tüzelni valót. De akinek nincs hol tüzet raknia ? Hol van az a száz menedékhely, mely képes volna befogadni azokat a szerencsétleneket, kikre Budapesten nem főznek, nem mosnak és a kiknek nem fűtenek ? A menedékhelyek! És ha akadna egy jótékony tündér, mely máról holnapra felépítené mind a százat: vájjon adva volna-e az árkánum, mely eltüntetné a föld színéről a nyomort? Nincs ismeretlenebb ország kerek e világon Szegénység országánál. Ez ország határai bizonytalanabbak és hihetetlenül több fáradságot követelnek a fölfedezőktől, mint a
délsarki tenger híres jégfalán túl elterülő ki nem kutatott sivatagjai a «Terra Australis»-nak.
Nem utolsó dicsősége az emberiségnek, hogy akadtak felfedezői mindig e titokteljes országnak is mely nem igér pályabérül arany és gyémánt-mezőket a merész kutatóknak. Az újkori nagy hódítások nemzete, az angol jár elől e téren a legmegragadóbb példával. Dickenstől fogva Albion gyermekei tették a leghihetetlenebb felfedezéseket a nyomor birodalmában. A londoni East-end szegénysége és fertője, a hogy a nagy író regényeiből és vázlataiból elénk tárul, nem megragadóbb, nem megrázóbb újszerűség-e, mint a melyet az Ázsia és Afrika vadul fanatikus országainak első leírásaiban talált az emberiség. A fáradhatatlan kutatásnak, mely Szegénység országát választja felfedezéseinek helyéül, tradicziói vannak az angol földön és különösen Londonban.
S ha látjuk a jótékonyság apostolail, kik átkelve a csatornán, fanatikus és nekünk idegenszerű hévvel hirdetik, országról országra kelve, az emberszeretet igéit. ne hallgassunk azokra, kik egzaltáltságot és humort látnak e buzgalomban, hanem gondoljuk meg, hogy abban az országban, a honnan ezek jöttek, a kutatók kezeivel közelről nézik és vizsgálják az emberek a szegénység társadalmát és szervezetét, ott lelke van az emberszeretetnek mely a szárazföldön válik csupán hideg theóriává.
Londonban mostanság egy új felfedezője akadt Szegénység országának. Könyvében, melyet hamarosan lefordítottak idegen nyelvekre is ő maga nevezi el így a nyomor tanyáit. Felfedező utak Szegénység országában, ez az alczíme munkájának, a czíme pedig ez : A lelkek vásárjáról. A szerzője egy fiatal és szép angol nő: Oliva Malvery, s a mit megírt, saját szemeivel látta, saját viszontagságai közben élte át.
Forrás :Vasárnapi Újság 8. SZÁM. 1908. 55. ÍVFOLYAM
Kassius:
Íródott mindez 104 évvel ezelőtt, Budapesten. De jó, hogy a mai Magyarországon már nincs ilyen, a szegényeket és elesetteket támogatja és felkarolja az Állam. Vagy tévedek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése