Krúdy Gyulának, mit kerülgessük? a korcsmának levegője éltető, ihlető eleme volt!
Az egykori Tabán dicsekedhetett azzal, hogy egy kis korcsmájában Krúdy kedélye fönntartástalan kibomlott. De csak ebben az egy kis korcsmában, amelyik voltaképpen a leggyatrábbnak volt ítélhető Tabán sok szórakozóhelye közül.
Hiszen volt Tabánnak a Duna-part során éjjel-nappal nyitott kávéháza, mögötte egy kis sikátorban zugszállócskája, amelyik nem volt válogatós a vendégekben. Az Albecker nevű kerthelyiséges vendéglőben híres sramli együttes minden száma kacagási förgeteget kavart. És a közönségnek fele Budapestről rándult át. A Hegyalja úttal szemben máig is áll egy csonka gesztenyesor, ahol a jóhírű kisvendéglő Budapest művészeinek, íróinak legválogatottabb társaságát látta nap nap után vendégül. A Tabán tetején, a vároldalon, házak közé ékelve, éppenséggel egy olyan kis korcsma virágzott, ahol maga a közönség saját hatáskörében folytatott egy játékot közvigasságra, körüle zsúfolódó nézők seregével.
Ez a játék „gyújtogató” nevet viselt. Abból állott, hogy fogadásokat kötöttek, persze borba, hogy meggyújtanak egy újságpapírt, amit egyik vendég az asztal körül hordoz. Csak hát ez nem történt ilyen egyszerűen, semhogy egyetlen bővített mondatba be lehessen szorítani.
Aki a papírral táncolt az asztalok körül, féloldalt fordult az asztaloknak. A papírt ügyesen legyező alakra hajtotta össze, lehető vastagon, hogy a gyufa lángja ne könnyen kaphasson beléje. A gyújtás csakis úgy történt szabályosan, hogy a gyújtogató a kezében tartotta a gyufaskatulyát és a gyufát, de csak akkor sercinthette oda, hogy lángoljon, ha a táncos odaért hozzá és énekelte:
– Gyújtsák meg a papirost, papirost, papirost, papirost! Gyújtsák meg a papirost, papirost, papirost!
Ez a játék tisztára viháncoló gyerekhaddá varázsolja az egész vendégsereget. Mindenki, suhanctól aggig, ott szorongatta markában a gyufásdobozt, és várta a táncost. Még nő is akadt szép számmal közöttük. Ha aztán sikerült valakinek meggyújtani a papirost? Akkor az a zenebona, ami ott robbant ki, csoda, hogy a környező épületeket nem döntötte halomra!
Krúdy Gyula megjárta természetesen mindezeket a helyeket. Olyikról ír is beszélyeiben. Ám az ő igazi törzshelye egy igénytelen, látszatra semmi érdekeset nem rejtegető hely volt: a Mély pince.
Ebbe csupa olyan állandó vendég járt, túlnyomólag férfi, akiknek a bor életszükséglete volt, és vele együtt az összeszokott társaság.
A csaplárost Krausz Poldinak hívták. Ez az ember szinte szerelmese volt mesterségének. Talpalt, tűrt, mindent elkövetett, hogy vendégei elégedettségét kivívja, és őket megtartsa. A korhelyek nagyon is sokat számító emberrétegében valóságos fogalommá nőtt a személye.
Ritka esetnek számított is az, hogy a naponta beérkező törzsvendégek valamelyike elmaradt.
Ez történt meg egy napon, amikor is Schrobár nevű sütőmester késett a megjelenésével, nem tudni, mi okból.
De hát a nyomozó hatóság nem buzgólkodott jobban minden titok, minden pletyka kiderítésében különbül, mint a Poldi törzsvendégei.
Betoppant Krúdy Gyula is. Rendelés nélkül is az asztalára tette lityi borát Poldi:
– Na, ülj le hozzám! Mi újság, Poldikám!? – hívta Krúdy, és poharat rakott a csaplár elé is, töltve neki is.
– Ajjaj! – vigyorgott Poldi hamiskásan: – Nagy az újság! Schrobár bácsi nem vágódott még ma be. Ezek sem tudnak még semmit se, hogy: miért? Hacsak nem hoz hírt valaki róla eztán.
– A fenét! – mondta rá Krúdy érdeklődően. És fülelt oda a szomszéd snapszli-négyes handabandázására.
Egyszerre beront a fodrász:
– Na, urak, úrfiak, válogatott cigánylegények! Schrobár bácsi a hatóságon alkuszik valami bírságának az elengedésére vagy mérséklésére. Hogy mi ez? Nem tudtam kiszedni belőle. Csak annyit, hogy: az inasát összepufálta, és most az ipartestületnél két irányban is fog folyni pere. Ő az inasát jelentette föl, az inasa őtet!… Mi?
Még be sem fejezte, benyit az öreg iktató. Megrohanják nyomban: tud-e valamit, mi bírságot sóztak a pékmesterre?
Mire az iktató minden hűhó mellőzésével, ajkpittyesztve mondja: – Egy svábbogár került elő a Schrobár egyik zsemléjéből. Megússza két tízessel a büntetést! Az inasa volt hibás, nem ő. Ki is pofozta!
Ám a társaság erre a tudósításra hahotázni, vitázni kezdett.
Krúdy Gyula pedig imigyen szólt Poldihoz:
– Na, ezt az esetet meg kell énekelni. Most olvastam egy kritikát magamról, hogy: egyetlen költeményt sem követtem el! Hát írok egyet, legyen!… Az öreg Schrobárról!
Máris kutyanyelvet húzott elő zsebéből, és majdnem egyvégtében a következőket firkálta rá:
Sütőmesterünk haragos!
Egy lityit leönt hamarost!
Zsemlében svábbogár,
Ki süti nem jól jár,
Hullári-hullári-hullári hó!
Zsemlében svábbogár,
Ezért nagy bírság jár,
Mérges az öreg Srobár!
Krúdy maga énekelte el szerzeményét. Még Poldi is lelkesen fújta utána…
*
Ilyen helyre, mint ez a Mély pince, Krúdy legföllebb egy-egy meghitt barátját vagy cimboráját hozta el magával. Babayn kívül Szalai Oszkár újságíróval jelent meg itt néha.
Ez az Oszkár bácsi néven ismertebb Szalai Oszkár az Otthon-kör legjellegzetesebb figurái közé tartozott. Életrendje körülbelül az volt, hogy napról napra megírta a maga egy-két cikkét lapokba, és föl is vette érte a tiszteletdíjat. Ezt aztán vagy kaszinó nevű játékon, amit szenvedéllyel űzött, vagy a bakkasztalnál elvesztette. Lakása hol volt, hol nem volt. Reggel, az Otthon zárásakor, elment a Dohány utcai Hungária fürdőbe. Ott aludt délig. Aztán még az Otthonban és kávéházban ülve is.
Fura idegbajt szerzett a rendetlen és hajszolt életével. Akárhol, akármilyen társaságban ült, akár nappal, akár éjjel, hirtelen mély álomba merült. Se bóbiskolás, sem ásítás! Átmenet nélkül Oszkár bácsi elaludt.
Az Oszkár bácsi név úgy ragadt rá, hogy valami véletlen folytán egy gyerekseregnek tartott mesedélutánon az Állatkertben Szalai Oszkár valamit elég sikerrel adott elő. Ez annyira megmozgatta, valósággal fölborította addigi szellemi életét, hogy az eszelősségig, a rögeszméig az a hit uralkodott el rajta: miképp ő mint előadó csodás dolgokat vinne véghez a gyerekek szórakoztatásában és nevelésében.
Csakhogy Oszkár bácsi nem tudta semmiképp kikönyökölni magának, hogy fölléptessék. Ha nagyon hosszú időközökben mégis megtörtént, ez vitatható sikerrel járt.
Még a gyerekek számára írt művei inkább megjelentek.
Krúdy nagyon jól megfért Oszkár bácsival. Kaszinóztak együtt, és elmentek poharazni is. Mert Oszkár bácsi sem öntötte ki a bort.
Krúdynál is félig-meddig ugratásszerű volt, ha Oszkár bácsit gyerekelőadói hápján kezdte ki, mint a pesti tájnyelv mondja. De különben Oszkár bácsi a legátlátszóbb ugratásra sem vágott vissza mással, mint a legkomolyabb érveléssel.
A gyerekszórakoztatásunk a cirkuszi bohócokénál jóval alacsonyabb szinten áll. Az idejét múlt, külföldi nyelvekből behozott nyálas vagy pedig betegesen vad mesék zavart okoznak gyermekink szellemiségében. Micsoda képzelet szülte az olyan mesét, amely sok ezer, gyermekeknek nyomott könyvben fertőzi a gyermekkedélyt, hogy: a két mesterlegény közül egyik akkor osztja meg kenyerét a másikkal, ha az engedi kinyomni egyik szemét, majd a másikat, majd levágatni egyik karját, majd a másikat… És aztán az akasztófán himbálózó bűnösnek jóslatokat mond a holló, amely a húsát tépi… Mi ez a szörnyűség?
Így védte Oszkár bácsi igazát. Krúdy pedig alighanem helytállónak becsülte érvelését. Még akkor is, ha magában mulatott Oszkár bácsinak összegezésén, hogy: ő akar mesélni a magyar gyerekeknek az Állatkertben, a jövendő megmételyezett virágainak!
Mély pince korán becsukott, és korán nyitott reggelente. Kispolgárokból, leginkább kézművesekből állott látogatóinak zöme. Ezek reggel beállítottak úgynevezett magyar reggelire, vagyis egy kupica vagy fél deci tömény szeszre, megettek vágott zsömlyében valami fölvágottat vagy kolbászt, és mentek dolgukra a műhelybe vagy üzletbe, hogy aztán késő délután térjenek be újfent.
Krúdy Gyula éjszakai körútjairól, szerkesztőségekből, az Otthonból többször benézett kora reggel Krausz Poldihoz. Ilyenkor ha megitta a maga itókáját, többször megesett, hogy azt mondta Poldinak:
– Nekem már nem érdemes hazamennem aludni, mert dolgom van délelőtt. Fektess le valahol itt nálad, Poldikám. Innen megyek aztán elintéznivalóm után.
Poldi erre azzal felelt, hogy:
– A kislányom nemsokára iskolába megy, ágyazni sem kell, az ágyába fekszel egyszerűen! Tudom, vén kujon létedre, jobb álmod is lesz ott.
Ilyen helyre, mint ez a Mély pince, Krúdy legföllebb egy-egy meghitt barátját vagy cimboráját hozta el magával. Babayn kívül Szalai Oszkár újságíróval jelent meg itt néha.
Ez az Oszkár bácsi néven ismertebb Szalai Oszkár az Otthon-kör legjellegzetesebb figurái közé tartozott. Életrendje körülbelül az volt, hogy napról napra megírta a maga egy-két cikkét lapokba, és föl is vette érte a tiszteletdíjat. Ezt aztán vagy kaszinó nevű játékon, amit szenvedéllyel űzött, vagy a bakkasztalnál elvesztette. Lakása hol volt, hol nem volt. Reggel, az Otthon zárásakor, elment a Dohány utcai Hungária fürdőbe. Ott aludt délig. Aztán még az Otthonban és kávéházban ülve is.
Fura idegbajt szerzett a rendetlen és hajszolt életével. Akárhol, akármilyen társaságban ült, akár nappal, akár éjjel, hirtelen mély álomba merült. Se bóbiskolás, sem ásítás! Átmenet nélkül Oszkár bácsi elaludt.
Az Oszkár bácsi név úgy ragadt rá, hogy valami véletlen folytán egy gyerekseregnek tartott mesedélutánon az Állatkertben Szalai Oszkár valamit elég sikerrel adott elő. Ez annyira megmozgatta, valósággal fölborította addigi szellemi életét, hogy az eszelősségig, a rögeszméig az a hit uralkodott el rajta: miképp ő mint előadó csodás dolgokat vinne véghez a gyerekek szórakoztatásában és nevelésében.
Csakhogy Oszkár bácsi nem tudta semmiképp kikönyökölni magának, hogy fölléptessék. Ha nagyon hosszú időközökben mégis megtörtént, ez vitatható sikerrel járt.
Még a gyerekek számára írt művei inkább megjelentek.
Krúdy nagyon jól megfért Oszkár bácsival. Kaszinóztak együtt, és elmentek poharazni is. Mert Oszkár bácsi sem öntötte ki a bort.
Krúdynál is félig-meddig ugratásszerű volt, ha Oszkár bácsit gyerekelőadói hápján kezdte ki, mint a pesti tájnyelv mondja. De különben Oszkár bácsi a legátlátszóbb ugratásra sem vágott vissza mással, mint a legkomolyabb érveléssel.
A gyerekszórakoztatásunk a cirkuszi bohócokénál jóval alacsonyabb szinten áll. Az idejét múlt, külföldi nyelvekből behozott nyálas vagy pedig betegesen vad mesék zavart okoznak gyermekink szellemiségében. Micsoda képzelet szülte az olyan mesét, amely sok ezer, gyermekeknek nyomott könyvben fertőzi a gyermekkedélyt, hogy: a két mesterlegény közül egyik akkor osztja meg kenyerét a másikkal, ha az engedi kinyomni egyik szemét, majd a másikat, majd levágatni egyik karját, majd a másikat… És aztán az akasztófán himbálózó bűnösnek jóslatokat mond a holló, amely a húsát tépi… Mi ez a szörnyűség?
Így védte Oszkár bácsi igazát. Krúdy pedig alighanem helytállónak becsülte érvelését. Még akkor is, ha magában mulatott Oszkár bácsinak összegezésén, hogy: ő akar mesélni a magyar gyerekeknek az Állatkertben, a jövendő megmételyezett virágainak!
Mély pince korán becsukott, és korán nyitott reggelente. Kispolgárokból, leginkább kézművesekből állott látogatóinak zöme. Ezek reggel beállítottak úgynevezett magyar reggelire, vagyis egy kupica vagy fél deci tömény szeszre, megettek vágott zsömlyében valami fölvágottat vagy kolbászt, és mentek dolgukra a műhelybe vagy üzletbe, hogy aztán késő délután térjenek be újfent.
Krúdy Gyula éjszakai körútjairól, szerkesztőségekből, az Otthonból többször benézett kora reggel Krausz Poldihoz. Ilyenkor ha megitta a maga itókáját, többször megesett, hogy azt mondta Poldinak:
– Nekem már nem érdemes hazamennem aludni, mert dolgom van délelőtt. Fektess le valahol itt nálad, Poldikám. Innen megyek aztán elintéznivalóm után.
Poldi erre azzal felelt, hogy:
– A kislányom nemsokára iskolába megy, ágyazni sem kell, az ágyába fekszel egyszerűen! Tudom, vén kujon létedre, jobb álmod is lesz ott.
Egy ízben is ez történik. Krúdy iddogál addig, amíg Poldinak kereskedelmi iskolás nagylánya távozik. Aztán bevonul a csapszékből Krauszék lakosztályába, és ott elszenderül a lányka ágyában.
 |
| Krausz Lipót, a Mély Pince korcsmárosa |
De újabb vendég állít be a tollforgató műfajból. Nem más, mint Ábrányi Emil:
– Poldikám, álmos vagyok! De délelőtt szerkesztőségi munkám van. Most kell pihennem addig itten pár órát magánál. Nézze el, ha az asztalra csapom fejem a karomra, itt az üzletben.
– Nem pihenés az, csak kínlódás, szerkesztő uram. Mondok egyet. A kislányomnak két személynek is elég nagy az ágya, a családi ágyunk, boldogult feleségem után. Ott alszik ugyan most Krúdy szerkesztő úr. De lábtól mellé tetszhet feküdni. Tetszik venni egy párnát akárhonnan a feje alá.
– Nagyszerű! Krúdyval földik vagyunk Nyírből!
Krúdy Gyulának alapos fáradtságtól és virrasztástól mély álmát talán az sem zavarta volna meg, ha a ház rája dűlik. Nem az, hogy Ábrányi óvatosan lábához fekszik.
Illő időben Krúdy fölriadt, és fölül az ágyban. Ábrányi szintén. Ő az, aki kezét nyújtja Krúdynak a takaró fölött:
– Szervusz! Ábrányi Emil, de Eördögábrány… Engedelmeddel!…
– Szervusz! Krúdy Gyula!
– Legalább alkalmunk van kibékülni a családaink nevében! – teszi hozzá Ábrányi: – Régi harag! Az alapja elúszott az Ábrányiak és a Krúdyak alól is, a birtokok! – Kacagott és kacagtak.
Forrás: Tersánmszky Józsi Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan (részlet)
Orvosságos Üveg
Nem régiben, kórházban feküdt és orvosai a legszigorúbban eltiltották a borivástól. Minden úton megpróbált borhoz jutni, de az ápolónő megvesztegetése sem vezetett sikerre. Pedig ő nagyon szerette ezt az italt és utálta az orvosságot, semmiféle orvosságot sem tudott bevenni.
Az egyik nap meglátogatta őt a kórházban legjobb barátja, akinek mint élete legnagyobb baját panaszolta el, hogy nem tud egy korty borhoz sem jutni, pedig attól egész biztos meggyógyulna. A jó barát megértve a panasz súlyát, minthogy ő maga sem vetette meg a szőlő jóleső nedvét, másnap a látogatási idő előtt megjelent a kórházban, kezében egy nagy orvosságos üveggel.
– Kérlek, ez használni fog – szólt és letette a drága italt tartalmazó palackot, aztán eltávozott.
Nem sokkal később az éppen arra haladó ápolónő, látva a hatalmas orvosságos üveget, gúnyosan jegyezte meg:
– No, Krúdy úr, mikor fog elfogyni az orvosság?
És mikor az ápolónő mögött becsukódott az ajtó, Krúdy szájához emelte az orvosságos üveget és nem vette le addig, míg az üveg kiürült.
Az ápolónő, mikor még egyszer bejött a betegszobába a látogatási idő előtt, hogy mindent felülvizsgáljon, megrökönyödve látta, hogy a nagy orvosságosüveg üres. Már éppen meg akarta dicsérni Krúdyt, mikor az ágy felé egy pár lépést téve, megütötte az orrát a – borszag.
És minden kiderült.
*
Azóta Krúdy Gyula, mindenki „Gyula bácsi”-ja elköltözött oda, ahonnan nincs visszatérés.
Forrás: Gárdonyi Béla.
(Délibáb, 1933/21. /május 20.)Azt a jóbarátot,akit nem nevez nevén az írás, Krausz Lipótnak hívták. Ő volt a Mély Pince korcsma utolsó csaplárosa 1918-tól a Tabán és benne a korcsma lebontásáig, 1933 október 2-ig. 23 évvel élte túl az írót
kassius
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése