Mint a holt madárnak nem lelik csontjait, ugy a drótos tótét sem. Ha koplal, ha fázik, fél megbetegedni, fél elveszni. Mit is csinálna ő ama töméntelen idegen holt ember közt, kiknek jóllehet szétpattant
edényét összeragasztá, de nyelvét nem érté, noha maga minden nyelven tud:
— drótozni, fazekat drótozni, serpenyőt foldozni.
Még jóformán ki sem látszik a földből, apja nyakába akaszt egy fogós drótot, egy bőr-tarisznyát, ebbe, a fogyatékos szerszám mellé, édesanyja egy jókora darab árpakenyeret, a miből a kis Janó eltelel
— egy napig. A szomszéd faluban valami torkos czipész vagy pákosztos agar csak eltör egy köcsögöt, s ámbátor még vékonyán fújja: beszólitják a portára ,hol mivel nyilván a gyermekeket pajtásának nézi a különben haragos kutya meg sem ugatja.
Az első drótozás!Vajjon a kis mesterember nem kis elfogultsággal lép-e az elsö beteg fazék mellé, mint a fiatal orvos az első betört fejű ember ágyához?
Az ökölnyi tótocska nyoc éves szívén szintén holmi remény s vágyféle vonul át s e benyomások alatt tán alaposabban ébreszti új életre a veszendőbe ment ibriket, mint az országlátott ”rajnepinter”,ki művészetének öntudatosságában csakúgy fölületesen dolgozgat már.
Az anya — ki mindig édes és gondoskodó, ha drótost szült is — megvarrta a két rendbeliinget s hatalmasan be is kormozta, hogy a bolhák ne bántsák világgá ment fiát. Lám, ezer mosás sem ér annyit, mint egyszeri szurtozás, s e mellett a fekete „fehérnemü" nem is vásik el oly hamar, mint azé a rangyos magyar gyerkőcé,kire nem győznek sem tisztítani, sem foldozni.
S faluról falura megy, esőben, rekkenő melegben vagy hideg széllel szemközt, mig végre beér egy roppant nagy helységbe, hol ezernyi ember tolong az utczákon s a csörömpölő szekerek s robogó hintók elkábitják fejét s a kirakatok ragyogványa meg azok az olaj és faggyú nélkül pompásan lobogó mécsesek szemfényét veszik.
Ez hát az a Pest, melyről neki apja meg a többi invalidus drótos oly sokat beszélt! De nem áll ott magában tiz perczig, midőn az emberséges pandúr a „kartársak" tanyája felé igazítja a tétovázó jövevényt mely tanya ott van valahol az Üllői-ut végén, egy roppant istállóban. Ott az atyafiak örömmel fogadják s majd kirázzák a lelket belőle, hogy mondja el mind azt az uj hirt, mit ezelőtt egy — fél esztendővel hozott el hazulról. Azóta talán a fele sem igaz. De azért az atyafiság jóizün hallgatja a kis postás fogyatékos előadását s ódon újdonságait.
Mire fölébred, már németül is tud. Itt, a magyar fővárosban már nem járja a „fazekat drótozni!' itt a „rajnepinter hü, főne fiu!" képezi azon minden kapuban elordított hirdetést, melyre a drótos ráfogja, hogy németül van, pedig itt Pesten azt hiszik az emberek, hogy tótul kiabál.
Emberünk egyik főváros után a másikat kanyaritja nyakába s trencsén megyei hazánkfiai eljutnak Bécsbe, Berlinbe,Szent-Pétervárra sőt Párisba is, mert az egész világ összetört lábosait ők drótozzák össze. A haladó ipar azonban talált fel már czifra szavu, titkos módon készült ragaszokat, melyeket arany- és ezüstpapirból való burkokban vesztegetnek nevetséges olcsó áron vásári bódékban s városi boltokban s melyek ugy összfragasztják ismét az elzúzódott cserépszéleket, hogy inkább mellette törik el, mint ott, hol össze forrasztották a boszorkányos péppel.
A polgárisodés ellensége a regényességnek s ez a legény itt, ki több évi távollét után van utban hazafelé, kivel ráriasztanak a szófogadatlan gyerekre s kit már most derekasan megugatnak a kutyák, mert maga nekiszálasodott s botja vastag: maholnap
hírben fog csupán élni.
Forrás: Vasárnapi ujság 1865 november 12
PÉLDABESZÉD A SZÖGRŐL
(Saly Noémi írása)
Délután
besüt a nap a lépcsőházi előtérbe, a fenyőm cserepéből előbújtak a lila
lóherék, az udvari erkélyen is virágzik a Zöld Horda, hát locsolás közben a
szöges mondat jutott eszembe.
Hajdanán
kint nem volt növény. Napközben nyitva állt a kapu, bárki feljöhetett, fel is
jött, mindenféle házalók és hittérítők csöngettek, gimis koromban meg egy állva
szeretkező párt kellett kikerülnöm egy őszi estén az első és a második emelet
között, én voltam szörnyű zavarban, ők talán észre se vettek. Az udvari
erkélyen hasznos tevékenységek folytak: szőnyegek lesöprése, télikabát-porolás,
csizmatisztítás, forró tepsi hűtése, buborékfújás egy pöttöm zománckádba áztatott
szappancsutkából, málnaszörp mellől megmentett szívószállal (akkor ezek még
igazi szalmából készültek). Ezt a fikusz sem akadályozta volna, de hát ő bent
maradt. Odakint üres volt minden. Üres, hűvös és gyönyörű. Hauszmann Alajos
tereinek nagyvonalú szépségét még a háborús sérülések és az én labdám koszos
nyomai se tudták csorbítani.
Az
előtérben is történtek azért bizonyos dolgok. Ide caplatott föl évente egy-két
alkalommal a drótostót, ami belőlem hallatlan izgalmat váltott ki. Megállt az
udvarban, és apró termetéhez képest meglepő hangerővel elbődült:
−
Droóóóótoznyi, foóóótoznyi, fázekákot jávítanyiiiii!
Nagymama
lekiabált neki a harmadikról, hogy jöjjön föl. A bácsi egy furcsa faputtonyban
tartotta a műhelyét, ezt letette a padláslépcső aljára, megvizsgálta a lyukas
vagy lyukadni vágyó lábost, vájdlingot, egy zsákdarabot terített a lépcsőre,
kirakodott a puttonyából, és munkához látott. Csillogó pléhlemezek kerültek
elő, egy különös fülű, nagy olló, két kopott skatulyából szegecsek, egy
harmadikból pedig valami gyanús, büdös kence. Megfelelő méretű, szabályos kis
köröket szabott a pléhlemezből, minden zománchibához kettőt. Középen
kilyukasztotta, a büdös kencével kívül és belül az edény sérülése fölé
tapasztotta, majd a szegeccsel összeütötte őket. A zománc nem pattogzott
tovább, az edény nem folyt, és ha máshol nem lukadt ki, még évtizedekig
szolgálhatott. (Most verem a fejemet a betonba, hogy az utolsó ilyet nem tettem
el: ma már sehol nem látni fótozott vájdlingot.)
Biztosan
tudom: ez volt az első szakmunka, amelynek minden fázisát alkalmam volt
végignézni. A bácsi ugyan nem beszélgetett, és kérdésekre is szűkszavúan
válaszolt, de mégis hagyta, hogy hároméves kíváncsiságomat nem tudván
türtőztetni, végigálldogáljam mellette a kényes műveletsort.
Gyula
bácsit még sokkal jobb volt nézni munka közben. Ő egyszerűen bármit meg tudott
javítani: zárlatos konnektort, nyeklett sámlit, csöpögő vízcsapot, lötyögős
zárat. És minden kérdésemre válaszolt. Amúgy okleveles gépészmérnök volt, apám
húgának a férje. Maga a szelídség, a precizitás, a dolgok rendjéhez való derűs,
konok ragaszkodás.
Arra
nem tudok visszaemlékezni, hogy négy unokatestvérem, az ő gyerekei valaha is
ellentmondtak-e neki. Igaz, olyan sokkal idősebbek nálam, hogy amikor
ilyesminek szem- és fültanúja lehettem volna, már rég kinőttek a
visszafeleselős korból. De anyjukkal, Erzsi nénémmel mindig voltak parázs
csatározások, igaz, ő bármikor képes volt felcsattanni egy semmiségen, és
olyankor a felek mediterrán hangulatban ordítoztak, majd békültek ki, azt is
ugyanúgy, minden átmenet nélkül. Gyula bácsit a felesége „Zsantikám”-nak
becézte, a francia ’gentil’, ’kedves’ szóból, és ennél találóbb nevet nem
adhatott volna neki senki. Soha föl nem emelte a hangját, a legdrámaibb szoprán
nagyáriák közepette is megőrizte hidegvérét, s ha netán mégis megrándult a
bajusza, nem lehetett tudni, elfojtott mérgét vagy a nevetését rejtegeti.
Ha
nálunk, a tabáni háztartásban elromlott valami, mami megkérte Gyula bácsit,
jönne le a Márton-hegyről, amikor neki alkalmas, és csinálná meg. A tesóm
ugyanis, aki egyébként koránt sem volt férfiatlan jelenség, be volt oltva
mindenféle barkácstevékenység ellen. Engem szenvedélyesen érdekeltek, például
imádtam bicskával dolgozni, de ő jobb volt, ha nem nyúlt semmilyen szerszámhoz,
na, nem is nagyon erőltette, ment olvasni vagy focizni. (Jócskán kamasz voltam
már, amikor kiderült: az őseink között nemcsak építész, pallér és ácsmester
akadt, ami ésszerű magyarázat a fűrészek, kalapácsok, gerendák, kövek és más
nőietlen eszközök és anyagok iránti atavisztikus vonzódásomra, de ott van
Johann Schubert ükapám és hasonnevű szépapám is, mindketten, szép sorjában a
pesti késesek céhének elöljárói. A fiatalabbiknak a mesterlevelét az öregebbik
írta alá 1849-ben, in der königliche Freystadt Pesth, itt lóg a falamon, Iluci
néni spájzából került elő a dunsztosok mögül. Akkor szereztem tudomást az
Aranykéz utcai elegáns, komoly késesműhelyről, később filiáléval a
Nagycsarnokban − nem hiába rajongok hát a bicskákért sem, hurrá!)
Gyula
bácsi egy alkalommal egy rozzant fotelt gyógykezelt a lépcsőházi előtérben. Én
ugráltam szét, ezért bűntudattal figyeltem a szakadt heveder levágását az
áldozati állatként kalimpáló jószág hasáról, majd a belek kiontását. A szürke
molinó és a poros kóc eltávolítása után nagybátyám úgy határozott, legjobb
lesz, ha teljesen szétszedi az egészet. Mamit elküldte bútorszövetért, ő pedig
nekifogott lebontani a régi huzatot. Enyvet melegített (iszonyat büdös lett a
konyhában), megerősítette a kilazult eresztékeket, és hazament. Pár nap múlva
megint eljött, erős spárgát fűzött egy óriási tűbe, és visszaépítette az egész
alkotmányt gurtnistól, rugóstól, afrikostól. Gondosan kimérte, kiszabta,
ráhúzta az új kárpitot, és pokoli türelemmel elkezdte beverni szépen, sűrűn
egymás mellé a sárgán csillogó, nagyfejű szögeket. A szájába vett egy
sorozatot, kilenc éves voltam, csöndben röhögtem, vicces látvány volt.
Azt
viszont nem tudtam szó nélkül hagyni, mennyire elképeszt, hogy minden szög oda,
hajszálpontosan oda megy, ahová ő akarja, és egy se görbül el. Nekem ez tutira
nem menne, pedig nagyon szeretek kalapálni.
Gyula
bácsi megértően bólintott, és óvatos félmosollyal ezt mormolta a rézvicsor
mögül:
−
Édeském, a szög tudja, hogy őt ki veri.-
Forrás:Litera.hu/dosszié
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése