KITÖRT A TISZTASÁG RÖGESZMÉJE-A TEST ÉS A LAKÁS HIGIÉNIÁJA A SZÁZADFORDULÓN

A hétköznapi élet története

"Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón
A tisztaságot az európai civilizáció normái korábban is megkövetelték, de a fogalom tartalma lényegesen más volt, mint a modern korban. A higiéniai kultúra mélyreható átalakulása a 20. század elején kezdődött.


Angol polgárcsalád fürdőszobája a századfordulón

 A 19. század közepétől az elsősorban a városi-polgári középosztálynak szánt életvezetési tanácsadó irodalomban a higiéniai elvárások morális és presztízskérdésként jelentek meg. „A tisztaság az első erények egyike”, írta az egyik korai, 1854-ben megjelent illemtankönyv. A gyermekek nevelésének is egyik leghangsúlyosabb elemévé vált a test és a ruházat tisztaságára vonatkozó normák elsajátítása.
Ezek az előírások azonban egyelőre inkább csak a látható elemekkel, a lakás és a ruházat tisztaságával foglalkoztak. Ha a testtel kapcsolatban egyáltalán részletekbe bocsátkoztak, akkor a ruhával nem fedett részek, az arc, a köröm és a haj, illetve férfiaknál a szakáll és a bajusz ápoltságát követelték meg. Az eltakart test, netán az altest tisztaságáról nem igen szóltak. A városi-polgári társadalomban csak a 20. század elején kezdődött a higiéniai kultúra mélyreható átalakulása, amelynek eredményeként a test rendszeres, napi megtisztítása belső igénnyé vált.

A fürdőszoba és használata
A higiéniai normák megváltozását leginkább a vízvezeték-hálózat kiépüléséhez, illetve a fürdőszobák tömeges építésének kezdetéhez köthetjük. Addig a háló volt a tisztálkodás helye, itt állt a mosdószekrény vagy -asztal, rajta mosdótállal és kancsóval. Fürödni a konyhában, fadézsában vagy lemezkádban lehetett. Amíg a vizet fáradságos munkával lehetett csak a lakásba juttatni, érthető módon igen takarékosan bántak vele. A hétköznapi gyakorlat azonban a vízvezeték megjelenése után is csak lassan változott. A fürdőszobák egy ideig még inkább státusz-szimbólumok voltak, és csak fokozatosan váltak folyamatosan használt helyiséggé.

Szecessziós mosdóállvány a századfordulóról

Budapest igényesebb bérházainak nagyobb lakásaiban az 1880-as években kezdtek fürdőszobát építeni. Noha a vízvezeték ebben az évtizedben rohamos gyorsasággal elterjedt (1890-re már a fővárosi házak 70 százalékába bevezették a vizet), csapot jellemzően csak a konyhában találunk. 1890 körül lehetett az áttörés; Gerlóczy Károly alpolgármester 1892-es jelentése szerint a legújabb házakban már „a két-három szobás lakások fürdőszobával láttatnak el, … oly kellékévé vált a lakásoknak, hogy anélkül lakás alig adható ki”.

Falikút Vezetékes víz eleinte csak a konyhai falikútból folyt

A nagyobb vidéki városokban a századfordulótól kezdtek elterjedni a fürdőszobák. Pécsett a 20. század elején épült ki a vízvezeték-hálózat, ekkortól alakították ki a fürdőszobákat a polgárlakásokban és a családi villákban. Az 1912-ben elkészült nagy debreceni bérház, a középosztálynak szánt Püspöki palota 52 lakásának mindegyikében volt már fürdőszoba és angol WC. Ezekben szénfűtésű fürdőkályha szolgáltatta a meleget és a meleg vizet. A cselédek számára a félemeleteken külön illemhelyet, a mosókonyhák szomszédságában pedig cselédfürdőt alakítottak ki, amelyet a háztartási alkalmazott havonta egyszer vehetett igénybe.

 Nagypolgári család fürdőszobája 1900 körül.jpgNémet gyáros szecessziós fürdőszobája 1900 körül

A fürdőszobában általában egy mosdó és egy fürdőkád képezte a berendezést. A polgári családban jellemzően naponta kétszer mosakodtak. A reggeli hideg vizes mosdás és fésülködés, szájöblítés, valamint a tiszta ruha felvételének jelképes értelmet is tulajdonított a nevelési irodalom: a lélek tisztaságával is összefüggésbe hozták. Az esti mosdás az arc, a nyak és a hónalj megmosásából, valamint fogmosásból állt. Az egész testet hetente egyszer, a fürdés vagy nagytisztálkodás alkalmával mosták meg. A mosakodáshoz általában bolti szappant használtak. (Szemben a mosószappannal, amit még sokfelé házilag főztek.)
Fogápolás Tanácsok a fogápolásról, Vasárnapi Ujság, 1870

Szappanreklám, 1925 (OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A fürdőszobával legtöbb helyt kíméletesen bántak s csak keveset használták. […] Az általános felfogás azt tanította, hogy „a sok fürdés ártalmas”, mert a gyerekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a kismosás után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1934.

Mosás és takarítás
A tiszta ruha, ágynemű és abrosz elengedhetetlen feltétele volt a rendes polgári életmódnak, a szekrényekben felhalmozott, szépen kivasalt textilek státusszimbólumnak számítottak. A mosás tehát a háztartás „üzemeltetésének” kitüntetett jelentőségű feladata volt, egyben a legnehezebb női munka. A szennyes ruhaneműt a nagyobb városokban mosó- és vasalóüzletekbe vitték, vagy házhoz jáMosógéphirdetés 1910.jpgró mosónővel mosatták. A városi bérházakban gyakran alakítottak ki külön mosókonyhát a pincében vagy a padlásszinten, a családi villákban a szuterénben. Ahol ilyen nem volt, ott a konyhában mostak. A mosókonyhák felszerelésében a századforduló körül megjelent mosógép is. Ennek dobja egy alulról fűtött vizes teknőbe merült bele, s kézzel kellett forgatni.

Mosógép 1900.jpgGőzmosógép 1900 körül

Az ágyneműk, abroszok, háztartási textíliák mosását a házhoz járó mosónő végezte, általában havonta, népesebb családnál 2-3 hetente. A finomabb ruhafélét, fehérneműt a konyhában a cselédlány, a középosztály alsó rétegeiben a család nőtagjai mosták. Mosószappant ugyan iparilag is gyártottak, de a szappan- és hamulúgfőzést még a 20. század eleji háztartási tanácsadók is nélkülözhetetlen tudásként adták át a középosztályi nőknek. A többi tisztító – takarító, mosogató – valamint a bútor- és textilápoló szereket is nagyrészt házilag állították elő. Boltban, drogériában, gyógyszertárban szerezték be az alapanyagokat (ecet, alkohol, terpentin, krétapor, szalicilsav, sztearin, borax stb.), amelyekből a háziasszony maga állította elő a hófehér ruha, a tiszta konyha, a csillogó üveg vagy fényes bútor titkát jelentő szereket. A vegyipar késztermékei - mindenekelőtt a mosópor - inkább csak a világháború után jelentek meg a polgári háztartásokban.

Nagymosás. A képen látható keverős mosógép, amelynek működtetéséhez két erős mosónő kellett,  


nem terjedt el szélesebb körben.  (Forrás: Fortepan)

Nyáron a szabadban, télen a padláson szárították a kimosott ruhákat.  A vasaláshoz izzó parázzsal töltött öntöttvas vasalót és – a nagyobb bérházakban külön helyiségben – kézzel hajtott mángorlót használtak. A házhoz járó vasalónő presztízse magasabb volt, jobban is fizették, mint a mosónőt, mert a finom női fehérneműk, keményített gallérok, ingmellek és mandzsetták vasalása az akkori vasalókkal nagy szaktudást igényelt.
Nagytakarítás évente kétszer, ősszel és tavasszal volt. Ilyenkor kimosták a függönyöket, fölszedték és kiporolták a szőnyegeket. A technikai újdonságok iránt különösen fogékonyak – például mérnökök – háztartásaiban megjelentek az elektromos padlókefélők és porszívók. Előbbi azt a fáradságos munkát könnyítette meg, amit a viasszal kezelt parketta fényesítése jelentett, utóbbiak pedig a „higiéniai forradalom” sodrában a háziasszonyok por ellen folytatott hadjáratához szolgáltattak „csodafegyvert”. Eleinte kísérleteztek kézzel működtetett porszívóval is. A szerkezet, amelynek működtetéséhez két ember kellett, a kovácsműhelyek fújtatójához hasonlított, csak éppen nem kifelé áramlott belőle a levegő. A századforduló után épült „jobb” budapesti bérházakban beépített, körponti porszívó állt a lakók rendelkezésére.

A házimunkát megkönnyítő első elektromos eszközök. Vasárnapi Ujság, 1912.

A „higiéniáról” megoszlottak akkortájt a vélemények. A „baciluselmélet” sok háziasszonyt megtébolyított abban az időben, ismertem öreg nénikéket, akiken kitört a tisztaság rögeszméje, naphosszat poroltak, kesztyűben jártak fel és alá lakásukban s tollseprűvel vadásztak a „bacilusokra”. A polgári háziasszony természetesen azon volt, hogy porszemecskét se lehessen felfedezni a politúros bútorokon, a látogató komaasszonyok kávézás közben valóságos mustrát tartottak a barátnő otthonában, s jaj volt a szerencsétlennek, kinek lakásában a hanyag szobaleány elfelejtette aznap a portörlőronggyal végigsimítani a zongorát. Anyám, a két cseléd s a „kisasszony” naphosszat takarítottak. Reggel kitakarított a cseléd, munkáját felülvizsgálta a „kisasszony”, s később megjelent anyám, mint valami tábornok a szemlén s kegyetlen vizsgát tartott, ujjait végighúzta a bútorok rejtettebb hasadékain s fél délelőtt kajtatott a porszemek után. Jelszó volt hogy a pormentesség a „modern higiénia” első feltétele.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1934.

 Higiéniai forradalom
A testtel és a lakókörnyezettel kapcsolatos elvárások alakulása összefüggött a természettudomány fejlődésével. A változást a mikroszkopikus kórokozók felfedezése indította el. A „higiéniai mozgalom” mögött azok a felismerések álltak, miszerint a fertőző betegségek összefüggésben állnak a higiéniás viszonyokkal. A tisztaság a civilizációs színvonal egyik fő mércéjévé vált. A kampányok fő címzettjei a háziasszonyok voltak: tőlük várták elsősorban, hogy a család, a lakás és a háztartás egészségi és tisztasági viszonyaiban érvényesítsék az új normákat. Ezek az elvárások (pl. a tökéletesen pormentes lakás) jelentősen megnövelték a középosztálybeli nők munkaterhelését, akik a cseléd mellett maguk is részt vettek a könnyebb és kevésbé piszkos munkafolyamatokban.

Cselédlány porszívózás közben. (Forrás: Fortepan)

A 19. század második felében Európa-szerte alakultak a higiéniai és egészségügyi ismereteket terjesztő egyesületek. Magyarországon az 1886-ban alakult Országos Közegészségügyi Egyesület az egész „művelt osztályt” mozgósítani kívánta a higiéniai-egészségvédelmi állapotok felvilágosítás útján történő javítása érdekében. Szakembereknek szóló folyóiratok mellett az országos és helyi lapok is külön rovatokat nyitottak az ismeretek terjesztésének. A nyolcvanas években került be a középiskolák tananyagába az egészségtan tantárgyként is. A népiskolákban figyelemfelkeltő olvasmányok révén igyekeztek alapvető ismereteket átadni az alacsonyabb társadalmi osztályok gyermekei számára.

Volt idő, amikor Ilona néni betegesen, pánikszerűen rettegett a bacilusoktól. Szigorúan megtiltotta akkor már serdülő, tízévesnél idősebb gyermekeinek, hogy olyan edényből egyenek, amelyet előzőleg nem forráztak ki és nem fertőtlenítettek. Nem volt szabad kezet fogniuk senkivel, aki a bacilusok megmételyezte külvilágból jött, sőt még csak a közelébe sem mehettek. Gyulához házitanítót fogadtak… Mihelyt megérkezett a házitanító, betuszkolták elkülönített szobába, ahol fertőtlenítővel le kellett mosakodnia, azután pedig tetőtől talpig másik ruhába öltözködnie. … Sétálni csak a Duna-parton sétálhattak Ilona néni gyermekei, séta közben fertőtlenítő cukorkát szopogatniok, hazatérésük után pedig szertartásszerű toroköblögetés következett.

Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Emlékezések. Budapest, 1967.

Forrás:mindenapoktörténeteblog.hu/Fónagy Zoltán