KORCSOLYÁZÁS ÉS DEMOKRÁCIA

A városliget térképe 1813

Városligeti Műjégpálya 1870. január 29-én kezdte meg a korcsolyázó tömeg fogadását.

A jégpálya megnyitását az 1869. november 12-én, a Duna parti Steingasser (Petőfi) kávéház kártyatermében Kresz Géza kezdeményezésére megalakult Pesti Korcsolyázó Egylet tette lehetővé. Az egylet hosszas és kitartó közbenjárás után engedélyt kapott a városi tanácstól, hogy a Városligeti tó egy részén minden télen korcsolyapályát alakítson ki. Az első korcsolyacsarnokot a tó partján felállított kéthelyiséges fabódé testesítette meg, ami 1874-ben leégett. 1875-ben épült az első állandó csarnok, majd 1893-

Lechner féle jégcsarnok

-ban a Lechner Ödön által tervezett, napjainkban műemléknek számító egyesületi székház - írja a Budapest Anno blog szerzője. Az 1880-as évekbeli favázas csarnokról készített képet megtekintheti a blogon.

"A budapesti korcsolyázó egyesület ez idén január 26-án ülte meg fennállásának 25-ik évfordulóját. Mint a főváros egyik legéletrevalóbb sport-egyesületének, melyet a társadalom minden rétege látogat, 25 évvel ezelőtt épített csarnoka szűknek bizonyult, de különben is a nagyobbrészt fa szerkezetű építmény a sokszori tatarozás mellett is nagyon megavult; már pusztán biztonsági szempontból is újabb épületről kellett gondoskodni. A régi csarnok különben, mint formás, sőt művésziesen csoportosított építmény, díszére szolgált a városligetnek. Mikor az épült, édes anyáink és apáink kinnt a hóban kötötték fel az akkor még kezdetleges, kampósorrú, szíjas, fatalpú korcsolyát, a milyet a mostani fiatalság már nem is ismer. Ma minden másképen van, A régi divatú korcsolyák és az egykori pavillon eltűntek a föld színéről. A tóparton most teljesen új szabású s minden kényelmet megadó palotája van a korcsolyázó-egyesületnek, mely a fővárosi előkelő köröknek a bálokon kívül úgy szólván egyedüli találkozó helye, s a fővárosi mindkét nemű ifjuság pár év óta nagyszámmal látogatja az egyesület jégpályáját, mely tudvalevőleg a táncztermek előcsarnoka..."

Ennek az egészséges és népszerű sportnak  - a korcsolyázásnak - a hazai elterjesztése nem ment éppen zökkenők nélkül a monarchia második fővárosában. Tanúja ennek a polgári családba született Kresz Géza, az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapítója, aki az 1860-s évek közepén hiába igyekezett kedvteléséhez követőket találni. Napilapokban adott fel hirdetéseket, hogy egyleti tagokat toborozzon a császárvárosban már kedvelt szórakozáshoz, de senki nem jelentkezett. Így a fiatal orvostanhallgató nyakába vette a várost, hogy személyesen győzze meg a reménybeli csatlakozókat. Zsebében ott lapult a Bécsből frissen importált korcsolya egyleti alapszabályzat, melyet maga ültetett át  hazai viszonyokra. Végül 1869. december 2-án, a hajdani Steingasser kávéházban 15 "előítélet nélküli" taggal megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet. A valódi nehézségek azonban csak ezután következtek.

                 Először is gondoskodni kellett egy állandó pályáról. A belvárosból társaskocsival könnyen elérhető városligeti tó jó választásnak ígérkezett, azonban azt azi dő szerint a szegényebb rétegek gyerekei használták póriasabb mulatságokra, távol tartva ezzel az arisztokrácia leánygyermekeit. Kreszék a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró Thaisz Elek pesti főkapitány segítségét kérték, aki a polgármesternél kieszközölte, hogy a frissen alakult egyesület a tóból egy részt lekeríthessen a tagok számára. Miután az osztálykülönbségeket ilyen kevéssé demokratikus módon elfedték, még meg kellett győzni a lányos szülőket a téli sportok haszna felől. Az 1860-s években ugyanis a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlen foglalatosságnak tartották, az orvosok pedig kifejezetten ellenjavalltnak gondolták. Nem kisebb név, mint a liberális beállítottságú báró Eötvös József sietett az ifjak segítségére, aki az ellenérveket badarságnak minősítve engedélyt adott lányainak a friss levegőn végzett, egészséges testgyakorlás elsajátítására.

A korcsolyapálya, háttérben az első melegedő

A húzódozó arisztokráciának a végső lökést Rudolf trónörökös látogatása adta az 1872-s szezonnyitón.  Ezután az arisztokrácia tódulni kezdett az addig télen kihasználatlan Városligetbe. A népszerűsítésben Kresz mellett - aki még korcsolyakiállítást is szervezett a Kristóf téren - a magas rangú feleségek jártak elöl. Rendszeresen szerveztek bécsi-virslis és teás uzsonnákat a jégen, Andrássy Manóné pedig egy kintornát adott kölcsönbe az Egyletnek, melyet maguk a fiatal urak tekertek felváltva. A körülmények még meglehetősen spártaiak voltak: az ifjú hölgyeket kísérő szülők  pokrócba bugyolálva, lábuknál agyagedénybe rejtett faszénparázs mellett dacoltak a fagyhalállal. Az első melegedő helyiséget a tó Állatkert felőli oldalán maguk Kreszék húzták fel, ez egy egyszerű deszkabódé volt, melyet közösen használtak a nyári idény halászati jogát birtokló bérlővel.  Hamarosan azonban a bódé leégett, de az általa nyújtott szerény komfort már amúgy sem  elégítette volna ki a magasabb körökből érkező vendégeket. Ezért állandó, szép kivitelű pavilonépület felhúzásában gondolkodtak. A tervpályázatot nem kisebb név, mint Lechner Ödön nyerte, aki gyönyörű, keleties hangulatú csarnokot álmodott a tó Stefánia felőli oldalára. Az egyemeletes épület mindkét oldalához nyitott folyosóval egy-egy kisebb, nyolcszögletű pavilon csatlakozott. Az egyikben büfé, a másikban melegedőhelyiség kapott helyet. Az épület tó felől nyitott, fából készült tetőrészén helyezték el a zenekart. A földszinten volt a korcsolya-csatoló, felette pedig a nagyterem, ahol a garde-dame-ok ( a fiatal leányok jó hírére és erkölcsire vigyázó idősebb nőrokon) élvezhették a pazar kilátást.

1879-re a respektusban és anyagiakban is megerősödött Egyesület már állandó világítás kiépítésére is tudott költeni, azonban a társasági élet kedvelt színterének számító ligeti jégpálya mindennél erősebben függött az időjárás szeszélyétől. Ha a tél enyhe volt, a tó csak január közepén, végén fagyott be, fájdalmasan rövidre szabva ezzel a korcsolya-szezont. Ezért folyamodvánnyal éltek a törvényhatósághoz, hogy egy kisebb, mesterséges jégpályát alakíthassanak ki a Stefánián, feljebb, a mai Olof Palme házzal szemközt. Így történt, hogy a Ligetben két jégpálya is volt az 1880-s években, egy a tavon, az enyhe telekre pedig egy locsolt, kisegítő pálya a fenti helyszínen. Az ott felhúzott pavilon Hofhauser Antal tervei szerint készült 1887-ben, és 1902-ig szolgálta a pesti lakosokat.

A Hofhauser-féle csarnok, a Stefánián

A 19. század vége felé a pesti korcsolyaéletnek nem a sport, hanem a társasági életben betöltött szerepe volt az elsődleges. Tulajdonképpen a báli szezon alig két hónapját sikerült így optimális esetben négy-öt hónapra nyújtani, ami a férjkeresés fázisában lévő fiatal arisztokrata lányok esélyeit is megduplázta. Valószínűleg ennek a vendégkörnek az igényei indokolták a tóparti pavilon 1893-s lebontását, és egy állandó, impozáns korcsolya-csarnok felépítését. Ennek terveit  a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre alkotta, és még ugyanazon év decemberében fel is avatták az új, neobarokk jégcsarnokot A 115 méter hosszú épület tó felőli oldalán helyezték el a korcsolyázók számára épített helyiségeket, a Stefánia felőli oldalon pedig az irodák kaptak helyet. Az épület előtt fakockákkal burkolt elegáns sétányt alakítottak ki, az alagsorban volt a korcsolya-csatoló a ruhatár és az öltözők. A pályát 12 ívlámpa világította meg, az egész beruházás 110 ezer forintba került, melyet teljes egészében az Egylet állt.

A Francsek csarnok

1897-ben az Egylet megszerezte a kizárólagos korcsolyázási jogot a tavon, a Főváros azonban kikötötte, hogy "köteles egy részt a  kevésbé vagyonos néposztály által szükségelt korcsolyapálya céljára felhasználni." Talán nem is gondolták a városatyák, hogy mekkora lökést adtak ezzel - ha máshol még nem is, a jégpályán - a lassan induló demokratizálódási folyamatnak, a Vasárnapi Újság mindenesetre lelkes kommentárban üdvözölte a döntést: „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva látjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak."

Dolgozik a jéggyalu

Egy téli napon 1910-ben

A huszadik század elejére a pálya mindenki számára nyitva állt, így lassan a jégsport fejlődése is megindulhatott. Ez természetesen állandó, biztonságos, jó minőségű jeget követelt, és ezáltal újabb beruházásokat indukált. A Pesti Korcsolyázó Egylet számos kiváló sportembert nevelt Magyarországnak, az első világbajnok, Kronberger Lili (1908) is a Városligeti pályán koptatta a jeget.

A jégen

Borostyán Nándor tárcája a Vasárnapi Újságban 1874 január

— Föv&roai  t á r c z a . —

Ugy tetszik nekem, mintha évről-évre angolosodnánk egy keveset, szokásaink és szórakozásaink dolgában itt a fővárosban. A kissé különcz, sőt olykor excentrikus, de mindig eredeti és gyakorlati fólfogásu  J o h n  B u l i b a beleszerettünk észrevétlenül, egymásután lesve el tőle, hogyan öltözködik, hogyan lakik, hogyan edzi testét, üzi el unalmát és szerez magának élvezetet és gyönyörűséget ködös szigethonában, a hol a  s p o rt a spleen gyógyszere, mint a chinin a hideglelésé. Valóságos életszükség, mely nélkül igazi angol nem is képzelhető, legyen aztán a sport tárgya akár költséges versenyparipa, akár karcsú versenycsolnak, akár az ártatlan „c r i c k e t", akár az oldalbordákat zuzó öklözés. Néhány év előtt beérte John Bull iránti elismerésünk azzal, hogy magunkra öltöttük ruhatárának sajátságos darabjuit: az elpusztithatlan nemez­kalapot — a melyen meg sem látszik, ha az ember egy éjszakán át párna gyanánt használta a vasúti waggonban — vagy a vízhatlan esőköpenyt, a „waterproof-ot, az esernyő e hatalmas versenytársát; vagy a mindenre alkalmas plaidet, ezen ezermestert a ruhadarabok között, és tán még a „Kamáslit" is, a mely persze a mi solid csizmaszárunkkal föl nem ér. S a mint ruhatárunkban hóditólag foglalt magának tért az angol, vagy legalább angolnak állított gyártmány, ugy áldozni kezdtünk lakásaink s azok berendezése tekintetében is a brit komfortnak, mely a hasznost a kellemessel, a czélszerüséget a kényelemmel oly összhangzatosan tudja megegyeztetni. Háziuraink között ugyan nem igen találkozott utánzója az angoloknak, a kik kizárólagosan egy család számára szeretik építeni a házakat — hisz nálunk az az építés föladata, hogy minél több bérbeadható lakást préseljen ki egy épületből — hanem azért tagadhatlan, hogy legújabban épült bérházaink berendezésében már mégis van nyoma az angol komfortnak. A lakosztályok gondosabb elkülönítését egymástól, a konyhákba vezetett vizet és légszeszt, a kettős ajtókat és nagy ablakokat, a födött és tágas folyosókat az angoloktól lestek el építészeink, s aligha a háziurak kárára.

       Angol gyártmány ós angol komforttal terjed aztán a sport angol nemei iránti előszeretet is, a mint hogy ez utóbbiak növekedő fölkarolása ismét nagyobb kelendőséget biztosit az előbbieknek. Egyaránt látjuk ezt nagyobb dolgok és csekélységek tekintetében is. Valamint a „turf" lovagjai szemében csak az a j o c k e y, a kit Albion ködborus ege alatt szült a brit anya, ugy a vizi sport embere előtt csak az a csolnak, a melynek oldalbordáit angol hajóácsok szakértő keze faragta ki. S nem maradna el mögöttük a jégsport egyik valamirevaló híve sem, a ki csak angol gyártmányú korcsolyára esküszik. John Bull meg lehet velünk elégedve való­ban, a miért nyomdokaiban iparkodunk járni a sport terén- Alkalmazzuk ló- és agáridomitóit, és importáljuk nemcsak versenyparipáit és  falkáit, hanem csolnakait és korcsolyáit is. Még sziszegő és selypítő beszédét is megtanultuk törni ugyahogy. A lóversenytér porondján s a városligeti jég tükrén a „bon ton"-hoz tartozik most azt kérdeni egymástól hogy:  H o w do  y o u  d o  s i r ? A mire bizony néha aztán olyan feleletet kap az ember, hogy Vámbéry, Budenz és Hunfalvy együttvéve sem tudnák kisütni, hogy angolul volt-e mondva, vagy cseremiszül. Shakespeare és Byron szelleme bocsásson meg az illetőknek az angol nyelv ellen intézett merényletükért!

      S minthogy már jégről szóltunk, maradjunk meg a jégen, a budapesti korcsolya-egylet városligeti jegén, mely ez idő szerint a főváros színének gyülhelye a délutáni órákban. A jégsport csak pár éve honosult meg nálunk, és szívesen elismerjük, hogy e részben a korcsolya-egyletet illeti meg a legfőbb érdem. Tagjai — buzgó, galánt, életrevaló fiatal emberek — oly ügyes propagandát tudtak csinálni a sport e testet-lelket üditö nemének, hogy ma már az egylet sima jégpályája légyottja a fővárosi közönség azon részének, melyet egyébkor csak a zártkörű tánczvigalmakon és nagy hangversenyeken szoktunk együtt látni a redoute gázcsillárai alatt. És mindamellett, ha osztályozni akarnók a sportnemeket, azt kellene mondanunk, hogy a korcsolyázás a demokráczia sportja. Nemcsak azért, mivel bizonyos vagyoni helyzetet nem föltételez, mint akár a túrfin, akár a hajós-egyletek csolnakjaiban való megjelenés, hanem azért is, mivel a jég hátán érintke­zésbe — és pedig olykor ugyancsak  é r e z h e t ő érintkezésbe hozza a társadalom különböző osztályait egymással. Ez nem olyan sport, melyet csak a születési és vagyonaristokrátia űzhet, hanem mindenki, a kinek egy pár korcsolyája s egy belépti jegyre való pénze van. A test ügyességét egyaránt fejlesztheti és tökólesbitheti e sportnem állal gazdag és szegény, a történelmi név örököse ugy, mint az igénytelen munkáscsalád sarjadéka. A jég tükre demokratikusabb tér, mint a Rákos porondja. Ez a sportnem egyébiránt az, melynek apa­sága nem kizárólag az angoloké. A korcsolyázás valamennyi északi tartományban sport, és Hollan­diában még inkább, mint Angliában. A tengerrel határos, folyók ós csatornák által keresztül-kasul szelt Hollandban egész télen át nyüzsög a korcsolyázók élénk ós mozgékony tömege a jég hátán, és mindenuapi dolog egész családokat látni, akik korcsolyán tesznek meg három-négy mérföldnyi utat valamely szomszéd városba ismerőseik meglátogatására. Ott a gyermek majdnem a járással együtt tanulja a korcsolyázást is, fiu vagy leány. az mindegy. Amerika — Jackson Haines, a nálunk is ismert korcsolyavirtuoz hazája — hasonlókép elöl jár a jógsport mivelésében, s északi részének télen tükörsimaságu lappá fagyó tavai hatalmas térrel kínálkoznak a korcsolyázóknak.

        Nálunk a fővárosban a városligeti tó jégpályájára szorítkozik e sport híveinek edző foglalkozása. Az idén a tél frigyre lépett a korcsolyázókkal, kárpótolni akarván őket valószinülega múltév langyos időjárásáért, mely alig engedte keményre fanyni a tó csekély vizét. Most azonban már öt hét óta szii lárdul tart a jégtükör s a téli nap veröfényének nincs még csak annyi melege sem, hogy meglágyítsa pár órára a felületét. Aeolus arczot pirosító mogorvasággal fújdogál odakünn a ligetben, s a budai hegyek felől oly dermesztő széllel köszönt be, hogy a korcsolyázóknak kedvére sem járhatna már jobban. A délutáni nap végig önti sugarait az épülő főváros egyik leghatalmasabb utvonalán, a széles sugárúton, melyen a ligetbe haladunk. Az o k t oI g o n-téren, a hol a külső körút a sugárúttal talál­kozik, nagy épülettömegek emelkednek hol három, hol négyemeletnyi magasságban a kék égboltozat felé,még befejezetlen állapotban ugyan, hanem fogalmat nyújtva ez útvonal nagyszerűségéről. A feltöltött ut homokja csikorog lábaid alatt, a mint külebb haladsz a városból. Alacsony deszkakerítés keríti az ut egész hosszában a beépítésre váró üres telkeket, s a kerítésre mázolt feliratból tudod meg, hogy melyik leendő házcsoport helye mellett visz el utad. Most szürke homok minden, bármerre fordítsd sze­medet, s a sugárút városligeti torkolatánál emelkedő négy nyárilak ugy tűnik föl előtted a távolban, mint a sivatag vándora előtt az oázis, pálmáival és forrásvizével. Temérdek még itt a tennivaló, s el sem mered gondolni, mikor fogsz paloták tövében, aszfaltjárdán a vácziutról a sugárúton át a városligetbe sétálhatni.          

     A verőfényes nap daczára, mely üde s nem éles téli levegőjével magasra dagasztja melledet,ugy veszed észre, hogy egyedül teszed meg az utat kifelé. Kocsik és gyalogjárók a király-utczát használják még. Itt csak néhány eltévedt holló sütkére­zik az ut közepén, meg-megriasztva egy gazdátlan komondor által, mely ez elhagyott darab fővárosra jogot látszik formálni. Megugat tégedet is, de^ha feléje hadonázol botoddal, megugrik s egy kerítés stratégiai vonala mögött húzza meg magát elővigyázatos félénkséggel. Két fiu, tizenkét-tizenhárom eves gyermekek, egy mellékutczából kikanyarodva, útitársaiddá lesznek az ut még hátralevő részében. Korcsolyáikat kezükben tartják, hanem gyorsított menésük daczára is elég időt találnak vitatkozni a föld idoma és nagysága fölött. Nem nehéz észrevenned, hogy a kisebbik jóval szorgalmasabb tanuló lehet buksi fejü társánál, a ki a föld idomávaL egyáltalán nincsen tisztában, s annak gömbölyüségét dajkamesének tartja. Az apró tudós neki tüzesedik, elősorolja a bolygónk gömbidomát bizonyító körülményeket, és midőn a hitetlen és együgyű Tamás még most is kételkedni mer, elnevezi gyermekes fölháborodással Háry Jánosnak, a ki a világ végéről lógatta le  lábait a semmiségbe. Most már aztán ingerültebb hangon folytatják a vitát, goromba superlativusokat vágnak egymás fejéhez, úgyhogy hinni kezded már, mikép a sors békitő nemtőnek küldött ma ide— midőn egyszerre a liget lombtalan fái közül előcsillámlani látod a tó jégtükrét, mire az apró emberek rögtön megfeledkeznek haragjukról és korcsolváik szijjait kezdik igazítani. Meg vagy mentve attól a föladattól, hogy nagyhatalmasság létedre két pará­nyi hatalom között interveniálj.

       Azt hitted, hogy Aeolus ur kéz- és lábdermesztö jelentkezése miatt kevés nézőközönséget fogsz találni a tó partján — és ime több embert látsz magad körül, mint sok nyári nap délutánján. ' Hölgyeink bámulatosan daczolnak a hideggel, mintha csak S zuvorov tábornokot választották volna előképül, a ki zord tél idején egyetlen posztókabátban vezette át seregót a svájczi Simplon örök hó ós jéggel borított ormán. Csodálkozunk, hogy e piczi lábak nem dermednek meg a fagytól, hanem oly mozgékonyan kandikálnak elő, mintha egy báli terem parquette-jét tapodnák. Az arczok kicsattannak a hideg és egészség egymásba olvadó pírjától s a szemek oly izzó sugarakat lövelnek, mintha bennük összpontosulna a test egész melege.

          A látványhoz, melyet a jégen nyüzsgő, tarka embercsoport nyújt, méltó a parton levő környezet is. Egy darab érdekes ós vonzó téli életen akad meg itt a szem. A korcsolya-egylet fapavillonja központja a mozgalomnak. Bokáig érő zsinóros és prómes köntösbe bujtatott csatlósok úrnőiket segítik kiemelni a zárt hintó bundaboritott belsejéből. Udvarló fiatal emberek hölgyeik korcsolyáit lóbálják kezükben, boldogan mosolyogva, hogy e kitüntető szolgálatot teljesíteniük szabad. Orrhegyig nyakkendők mögé torlaszolt öreg inak tán saját ifjúságuk letűnt napjairól álmodoznak, végig nézve a fiatalság szórakozásán. A part homokján jön-megy a közönség, kritizálva a jégen tovarepülőket, kaczagva egy ügyetlen kezdő bukfenczén, megbámulva a hölgyek Ízléses korcsolya-öltözókeít és elismerést osztva a jégsport matadorjainak, a kik kigyóhajlókonysággal törnek utat maguknak a korcsolyázók tömege között, még csak könyökkel sem érve villámgyors repülésükben a járatlanabb szomszédokhoz. A katonai zene harsogó hangjaiba belevegyül az alkalmi árusok kiáltása, a kik „kiállítási" pereczet, déli gyümölcsöt és egyéb nyalánkságot kínálnak az apró világnak, mely korcsolyázás közben hatalmas étvágyra ébred.   

   Lent a korcsolya-egylet bepalánkolt jégpályáján a korán lenyugvó nap egy csomó igéző fiatal hölgyre és deli fiatal emberre veti elhalványuló sugarait. Keresztül-kasul egymáson kergetik, üldözik a korcsolyázók az •— időt, mely sehol sem múlik tán el gyorsabban, mint itt a jégen, hol kiapadhatlan a szórakozás. A férfiak előzékenysége nem ismer határt a jég hátán. A korcsolya ólén még félénken mozgó fiatal hölgy elvesztette bátortalanságát, hogy jobb ós bal karja egy-egy gyakorlott korcsolyázó karjában pihen, a kik oly biztonsággal ragadják magukkal a gyönyör ós hidegtől kipirult hölgyet, hogy az gondolni sem akar a bukás lehetőségére. Nem ily biztosan támaszkodik-e az élet rögös pályáján is a gyengébb nő a erősebb férfiú oldalához? A lámpák kigyúlnak a jég hátán, hosszan elnyúló piros fényt vetve a száz meg száz korcsolyaéltől fölkarczolt fehér lapra, és most még csak regényesebbé lesz e szintarka, hol egymásba gomolyodó, hol messzire szótfoszló sokaság látványa. Ott egy franczia négyest rendeztek a jógsport fölkentjei, s a körülállók kaczaja bizonyára egy mulatságos bukásnak szól; emitt a lámpák világító körén kívül lebben tova kígyózó hullámvonalakban egy egymásba fogózott fiatal pár, édesen suttogó szavakat cserélve egymással; és itt már haza felé készül egy csomó üde, igéző leány, elővigyázatosan meleg bundákba takarva gondos mamák és szolgálatkész udvarlók kezei által. A fogatok és bérkocsik előrobognak, egymásután, belsejükbe rejtve a jég vidor közönsé­gét, és mire a zenekar indulóját harsogtatja, már csak néhány elkésve érkezett korcsolyázó von barázdákat a jégbe. A jógsport hive aztán elégülten keresi föl meleg szobáját, el-elfohászkodva lefekvés előtt az áhitat bensőségével: Adjál uram fagyot továbbra is!

Borostyáni Nándor.

Forrás:

Vasárnapi Ujság, 1895. február 3.

budapest anno,blogspot.com

budapest 1kor.hu

varosliget.blogspot.hu

helyiturista.hu