Az epizódot Ágai Adolf mondja el Utazás Pestről Budapestre című munkájának abban a fejezetében, ahol a Svábhegy múltjának mozaikkockáit rakosgatja össze, főleg saját emlékezetére, hallomásaira hagyatkozva. Ez a Budapest-történeti alapmű 1908-ban jelent meg, az anekdota pedig az ezernyolcszázas évek közepének akkor közkedvelt, mára tökéletesen elfeledett, romantikus stílben alkotó szépírójáról, Remellay Gusztávról, és – szempontunkból főleg – a Normafáról mesél.
Remellay 1819-ben született. 1849-ben tehát, amikor az eset történt, húszas évei legvége felé járó ügyvéd, akinek máris számtalan beszélye gyönyörködteti hölgyolvasóinak szépen gyarapodó táborát. A történelmi esztendőben ezredesi rangban, hadbíróként szolgált a Budát ostromló Görgey táborában (hat esztendőt töltött aztán Kufsteinben ezért a szerepvállalásáért). Hadbírók nyilván akkor sem járőröztek a hegyvidéken, mindenesetre Ágai úgy tudja: ő volt az, aki a Normafára felköttetett egy gyanúsnak talált, szegény zsidó mesterlegényt.
Helyem, terem nincs itt, hogy végig ide idézzem azt a két és fél oldalnyi nyomtatott szöveget, amit Porzó az esetnek szentel, de jó szívvel ajánlom, lapozzák fel könyvének 160. oldalát, ott színes-szépen mindent megtalálnak. Most a lényegre szorítkozom: amikor átkutatta, Remellay külön zacskóba kötve lelte meg a jámbor férfiú tefilimjét, és a csomókkal összebogozott imaszíjról azt hitte, titkos üzenet talált. Valamiféle bőrbe épített jelrendszert, áruló szavakat. Haditervet! Fel is akasztatta nyomban a Normafa legalsó ágára. Az is épp elég magasan volt ahhoz, hogy a balfék intézkedés tragikusan bevégeztessék.
Amiről aztán a tettek embere jelentést is írt, Ágai szerint a következő szöveggel: „A Norma-fa környékén egy erősen gyanus, magát házalónak mondó kémet fogtam el, akit utólagos jóváhagyás reményében (kurziválással emeli ki ezt az elképesztő utolsó három szót az őrjárat vezetője) felakasztattam.”
Ágai nagyjából harminc esztendős volt, amikor Remellay meghalt. Ismerte személyesen is. S nincs sok jó mondata róla: „Soha embert ily elhanyagolt külsővel! Kabátja pöcsétes, nadrágja rojtos, haja fésületlen, szakálla kóczos, arcza-keze mosdatlan. Kegyeletem nem engedi, hogy teljes valójában fessem le, akinek gyermekkorom annyi szép óráját köszönhettem.” (Mert bizony a kor divatos szépíróját nem csak a hölgyek olvasták.)
Pedig a zsidó liturgikus tárgyak körében teljességgel járatlan hadbíró elhanyagolt külseje dacára kis híján a legmagasabb körökben (is) forgott. Mikorra Kufsteinből kiszabadult, felesége már régen elhagyta, Párizsban élt gyönyörű leányukkal együtt akkor, akit nem más vett feleségül (a mindentudó Szinnyei József szerint 1864-ben), mint az első mexikói köztársasági elnök fia, az ifjabbik Juarez. Akit nem sokkal később Miksa császár hívei elfogtak és agyonlőttek. Ennek ellenére az ifjan özvegy Remellay-lány, amikor viszont a Habsburg császár ellen lázadók Miksát fogták le, az idősebb Juarezhez, az akkor már volt (aztán újra lett) köztársasági elnökhöz utazott Párizsból kegyelmet kérni. De nem járt sikerrel. A messziről jött sápadtarcút a köztársaságiak végezték ki, sortűzzel.
A Normafa. Legendák fonják körül a hegyvidéki óriás emlékét, ezek közül csak egy ez a pompás fához legkevésbé sem méltó történet. Magáról a fáról – annak ellenére, hogy legalább a nevét sok nemzedék óta szinte mindenki ismeri – alig tudunk valamit. Még azt se, miért nevezik így, aminthogy azt se, mikortól tartják számon a János-hegy nyergének ezt a daliáját, s végül azt se, mi lett a sorsa azután, hogy 1927 nyarán – ez legalább egy pontos és konkrét dátum – végleg elhagyta őrhelyét.
Ágai két adattal is hozzájárul szövegében a rejtvények megfejtéséhez. „Korhadó fának” mondja az 1900-as évek elején, továbbá az idézetként bemutatott okmányra hivatkozva azt írja, hogy a magányos óriást már 1849-ben „Norma-fának” hívták. Kezdjük akkor mindjárt az első kérdőjel kiradírozásával, azaz annak tisztázásával: mióta Normafa a Normafa a közbeszédben, és miért.
Szinte mindenki, aki a város történetével intenzíven foglalkozott, előadja a maga verzióját a névadás időpontjára és magyarázatára nézve. Ezeket a vélekedéseket utoljára Siklóssy László foglalta össze 1929-ben a Svábhegyről szóló kötetében. Elemzése szerint magára a fára már akkor felfigyelt a kiránduló közönség, amikor még nem volt neve: idéz is ezt bizonyító forrásszövegeket. Különösen fontos ezek közül Vas Andornak az Életképekben 1846-ban megjelent tárcája, amelyből kiderül, a „százados bükk” törzsére Döbrentey Gáborerősített réztáblát, ahogy másutt is a „nevezetesebb helyeken”. Igaz: „E táblák szinte mind megtalálták a pusztító kezeket … érdekes volna megtalálni, kik voltak a pusztító hősök.” Aztán így folytatja: „Az említett bükk táblájának két utolsó versére (verssorára B. P.)emlékszem: Szélvészekkel itt fenn küzdvén/ Hős viharbükk vagyok én.” Azaz: hős viharbükk. És nem Normafa.
A „pusztító kezek” egyébként azóta is szorgosan működnek Budapesten és tájain, és valóban ritkán lehet a „pusztító hősöket” rajtakapni. A Normafa ráadásul mindaddig, amíg állva élte túl a viharokat, különösen sokat szenvedett az ilyesfajta beavatkozások miatt. Az 1800-as évek végére vált általános városi divattá, hogy Pest és Buda szerelmesei nevüknek a fa kérgébe vésett kezdőbetűivel tették egymás számára hivatalossá „eljegyzésüket”. Döbrentey „dűlőkeresztelőjének” éve a város irodalmának adatai szerint 1847. Vagyis ez az elhíresült esemény tulajdonképpen csak hivatalos pecsétje volt a hegyvidék bejárásának, jeles pontjai megjelölésének, az ezek szerint réztáblácskákkal kezdődő, több éve tartó akciónak.
Az 1842. évi Atheneaumban, a Bugát Pál rendezte természetkutató kirándulás leírásában olvashatunk egy ezeknél is korábbi adatot: „a hegy (a János-hegyről van szó itt – B. P.) lejtőjén százados büszke koronájával magasba egyedül emelkedő tölgy árnyában állunk. Körülünk hegyláncok, előttünk mély völgy…” Neve itt sincs.
Ezt a „tölgyet”, mely valójában bükk, miközben más kortárs források hársként emlegetik, Siklóssy legkorábbról a Szépirodalmi Figyelő 1861. évi folyamában,Lauka Gusztáv írásában találta meg Normafaként megnevezve. Lauka egy sor hegyvidéki kiránduló alakját megidézve meséli: köztük van „az a halovány nő, ki minden este megjelenik a normafa alatt s elénekli a románcot a Zampából.”
Mindebből az adódik, hogy ha Ágainál nem hiteles a Remellay-jelentés szövegidézete, akkor az 1850-es évek végétől nevezték így a jeles faóriást (amelyet a környékbeli svábok Wetterbaumként emlegettek), de ha Porzó pontos, akkor már az 1840-es évek végén is.
De lehet, már tíz évvel korábban!
Siklóssynál s a témát feldolgozó más írásokban is az az egyik magyarázat a névre, hogy Schodelné Klein Rozália e fa alatt vette át a közönség „díját”, egy ezüst sarlót akkori szeretőjétől, Nyáry Pál Pest megyei alispántól, a pesti magyar színház, a későbbi Nemzeti intendánsától, mégpedig Bellini operája, a Norma címszerepében nyújtott diadalmas alakításáért.
A rómaiak ellen harcoló druidák papnőjének „casta diva, che inargenti” áriáját Rozália 1837-ben énekelte először Pesten, de 1841-ben már külföldön szerzett újabb híveket énekművészetének – mivel összekülönbözött a pesti színház vezetésével. Vagyis ama bizonyos ezüst sarló átadása még ez utóbbi dátumot megelőzően, 1840 körül történhetett.
Ekkoriban egyébként már igencsak jellemző volt a korábban alig tapasztalt divat: a nemzeti színészei rendszeresen kijárnak a Svábhegyre mulatni, akad köztük olyan is, aki telket is vesz, szőlészkedik-borászkodik, mint Benza Károly, a kiváló operabuffó. Nyáry is ekkor éli legszebb éveit, igazi népszerű közszereplő, és ami nyomozásunk szempontjából fő: amikor Schodelné 1843-ban hazatér külföldi vándorútjáról, volt szerelme nem intendánsa már a Nemzetinek.
Siklóssy is mérlegeli az elkeresztelésnek ezt a változatát, de arra hivatkozva veti el, hogy 1861-ig egyetlen említését se találta nyomtatásban a fa és a papnő neve összekapcsolásának. Ezért aztán azt gondolja, Benza Ida adhatott itt elő egy emlékezetes produkciót a Normából, s ez az eset gyökereztette meg Pest-Buda közönsége körében a fát túlélő megnevezést. Csakhogy 1861-ben Benza Károly leánya mindössze 14 éves volt, s amikor jóval később színpadra lépett, Norma akkor sem lett emlékezetes szerepe.
Norma neve tehát – talán ennél a végkövetkeztetésnél maradhatunk –, a druida papnő szerepét játszó Schodelnére utalva terjedt el Budapesten, s ezt a nevet a faóriás 1840 körül kapta.
Magának a szónak van egy, a színjátszással összefüggő közfőnévi jelentése is. Normanapoknak hívták azokat, amelyeken a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint tilos volt játszani: hamvazószerdán, Úrnapján, Kisasszony napján, II. Lipót halála napján (!) s még vagy féltucat, részben pirosbetűs ünnepnapon. Ilyenkor a komédiások egész kompániai vándoroltak pihenni a hegyekbe Buda vidékén, és persze hogy seregestül megálltak a környezetéből messze kimagasló, terebélyes lombkoronájával akár száz embernek is árnyékot kínáló bükk körül. Le is telepedtek, mókáztak, boroztak, énekeltek, mulattak alatta.
Csakhogy a normanapok rendje sokkal-sokkal korábbi, mint hogy vélhetően ténylegesen is megjelent a név itt a hegyen. Ráadásul a régi színészvilág ezeket kezdetben „szabadszeres szűnnapnak” nevezte. (Hogy mikor tértek át a „normára”, arra vonatkozó adatot nem találtam.)
Térjünk vissza a fához. Bükk volt tehát, „viharbükk” (Wetterbaum). De vajon hány éves volt akkor, amikor 1927. június 19-én végleg feladta őrhelyét?
Ez még nehezebben megválaszolható, s soha el nem dönthető kérdés, legendás találgatásokat őriz csak az emlékezet. Annak idején, amikor még megtehették volna, egyetlen dendrológus se vizsgálta meg az évgyűrűit. Derék útikalauz-szerkesztők a 19. század közepétől kezdve leírták, hogy már az Árpádok idejében itt állott. Mások, hogy Mátyás király is megpihent már akkor is sűrű árnyékában. Törzsátmérőjét nézve – Keleti Gusztáv 1895-ben kelt festményén – romlása hajnalán nagyjából talán két-háromszáz éves lehetett. (Azt mondják a szakemberek, ez a fafaj szinte soha nem éli túl a háromszáz esztendőt). A hatalmas törzs az utolsó, 1890-re datált, megrendítő villamcsapástól akkorra már kettészakadt, és megállíthatatlanul megindult a pusztulás útján.
Ettől a csapástól számítva alig egy emberöltő alatt jutott el aztán a Normafa halála napjáig. S alig egy-két hónappal ez előtt készülhetett a lapunk hátsó borítóján látható, most előkerült felvétel, május közepén, amikor a fotón felsorakozott állandó kiránduló közösség abban az esztendőben is megkezdte tavaszi túráit.
A fa életútjának – halálútjának – e fázisáról fotográfia jelent meg a Magyarság 1927. évi május közepi számában. Aztán ugyanebben az újságban július közepén – a címlapon! – ott az újabb kép, de már a földből alig kilátszó csonkról. Bevégeztetett.A matuzsálem utóélete is legendák tárgya, újra és újra nekifutnak a kérdésnek: mi lett vele az után, hogy a a Fővárosi Múzeum munkatársai óvatosan leszállították maradékát a hegyről, azzal a céllal, hogy valahogy konzerválják majd, s bekerül a gyűjteménybe. (Egy másik elgondolást Siklóssy ír le Svábhegy könyvében: a konzerválás után „újból visszateszik az eredeti helyére, egy ideépítendő görög stílusú kápolnába”.)
A Margitszigetre fuvarozták, s ott beleállították a japánkertnél díszlő zuhatag, azaz az artézi forrás vizébe. „Csodavíz az – írja Rexa Dezső, egy másik jeles várostörténész a szigetről írott könyvében, 1940-ben – , ha egy pipacsot benne tartanának pár napig, bebalzsamozná valami finom sötét terrakotta színű kőréteggel…” Ám Rexa egyetlen szóval sem utal arra, hogy sikerült volna a kísérlet, sőt hogy egyáltalán sor került rá. Ez pedig közvetve azt bizonyítja, amit más szövegek is tanúsítanak: nem kövült oda a zuhatag háttérfalához, nem vonta be kéreggel, nem konzerválta a gyógyvíz, nem vihették el azután a múzeumba, se a görög stílű kápolnába. Elporladt, szétesett.
Örökre eltűnt az őt másfél századon át versekben, útikönyvekben,
emléktáblákon ünneplő városból. Nyolcvannégy esztendeje, 1927. júniusában.
Forrás: Budapest folyóirat 2011/6 Buza Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése