ADALÉKOK KRÚDY ÉLETÉHEZ

KRÚDY – FORGÓ SZÍNPADON

Egyízben Illyés Gyula beszélt Krúdyról, ami­kor először és utoljára látta az írót. Márai Sándorral volt együtt, a London étterembe men­tek és a nagy terem végén megláttak egy ül­tében is hórihorgasnak tűnő férfit. Nagy gonddal körömollót tartott a kezében és manzsettájának rojtosodó szélét hozta rendbe.
Márai különleges tisztelettel köszöntötte, meghajolt előtte, mint a fejedelmek előtt szo­kás. Illyés csodálkozva kérdezte: Ki ez?
– Krúdy – felelte a későbbi Szindbád-életrajz író áhitatosan.
„Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól, vi­déki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam, szerettem, nem is tudom, hogy mi történt vélem?” – írta Krúdy egyik önéletrajzában.
Valóban, mi történt vele?
Aurélien Sauvageot francia olvasók számára így foglalta össze egy párizsi novelláskötet Krúdy-fejezetének élén életének történetét: „Nemesi származású, vidéki ember volt. akinek azonban élete javarészben Pesten telt el. De műveiben jutott hely a Nyírség tájainak, a ma­gyar vidék költészetének, a város forgatagának is. a fiatal szoknyavadászoknak, a csinos nők­nek. akik elcsavarják a férfiak fejét, az irodalmi kávéházaknak, a gőzfürdőknek, a lóversenyek­nek, a kártyának és a találkahelyeknek. Őmaga is különböző alakokban áll előttünk: hívták őt Szindbádnak, a tengerésznek, később Rezeda Kázmér, a szegény szerelmes költő nevét vi­selte, aki mindig bolyong és teli van vágyak­kal, nők körül forgolódik és az ennivaló a szenvedélye, olyan ember, aki az élet hívsá- gos voltát hirdeti. Impresszionista képek, il­lanó percek sokasága korának Magyarorszá­gán, annak valóságából ellesve, ezek alkotják hasonlíthatatlan életművét, egy világ és egy férfi képe.”
S mégis e „ködlovag", a zajló életben való mindenkori jelenlétének ellenére, mindvégig egyedül volt, pazarló életmódjának kulisszái mögött elképesztően szegény, asszonyok, bará­tok. cimborák sokaságában is magányos, az élet viharait mindenkor kiálló óriás, mint egy je­genyefa.
Illyés Gyula pillanatképe az öregedő Krúdy­ról szimbolikus: ötvenedik születésnapja után Krúdy eltűnt, a Margitsziget magányába hú­zódva, majd onnan is kikopva, óbudai, tehát majdnem kisvárosi polgáremberré szürkül, aki­nek már több dolga van orvosokkal, mint szer­kesztőkkel, s jobban esik számára a pihentető és gyógyító mély álom, mint a remekműveket adó álmodozás.
Egy esztendővel ezelőtt, mint kutató, lép­tem be Krúdy világába, hogy a magyar iro­dalom jubileumi Krúdy-évének megünneplésére, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár megbízásá­ból emlékkönyvet állítsak össze az íróról. (Má­jusban halálának 30., októberben születésének 85. évfordulóján emlékeztünk.) A gyűjtő-munkából dokumentumkötet állt össze, újfajta mű­faj, mely memoár és regény, líra és történelem, filológia és pszichológia között helyezkedik el s leginkább egy forgószínpad körmozgásához hasonlítható, melynek főszereplője maga az író: talányos életű Krúdy Gyula.
Hatszor mozdul a kép Krúdyról és koráról, hatféle műfaj kosztümjében kél életre a kora­beli színjáték.
Mindegyikből álljon itt némi ízelítő.

Családi album

Krúdy nem tudott család – feleség és gyer­mek – nélkül élni, kétszer házasodott, regé­nyes és viharos körülmények között, ám soha nem tudott a családi fészekben megmaradni és megpihenni.
Egyízben Shakespeare maszkjába bújt és el­határozta, róla ír életrajz-regényt: „Az ő fénye, géniusza beterít engem és gyakran úgy érzem, hogy az ő világát élem... Az a célom, hogy róla írjak könyvet, azokról a beszélgetésekről, melyeket vele folytattam. Arról az emberről, akit én látok benne, aki vándor volt, küzdő ember, de mindenekfelett jó ember volt. Írnak róla mindenfélét, próbálnak hibákat belemagya­rázni a családi életébe, de ezek nem igaz ál­lítások. Már magában véve az, hogy minden Karácsony előtt hosszú utat tett meg, hogy a családjával együtt lehessen, homlokegyenest el­lenkező dolgokat bizonyít.”
Első házasságát az apai tilalom ellenére kö­tötte, azt is vállalva, hogy az édesapa, a mó­dos, ám nyárspolgár nyíregyházi ügyvéd ki­tagadta az örökségből. Idősebb nőt vesz el fe­leségül, az okos és kedves Bellát, ki Satanella néven már akkor, a századforduló éveiben ne­ves elbeszélőnek számított.
Egyenrangú társának érezte s levelezésük megdöbbentő őszinteséggel leplezi le a család és a magány malomkövei közt őrlődő írót: „Kedvesem, a kávéházban ülök, négy óra van, arra gondolok, hogy reggelre tán meghalok. Ezért egyet-mást el kell mondanom, a piros ceruza zsebemben van, könnyen írhatok. Soha- soha nem ismert engem... Gúnyoljon ki! Nekem naponta szükségem van 2-3 órás ma­gányra, amikor gondolkozom. Nevessen ki: ezért a 2-3 órás pauzákért az apámat meg tudnám ölni. Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert mindennap egye­dül voltam egyideig...”
A házasságból négy gyermek születik (egy kiskorban elhúnyt): Gyula, Ilona, Mária.
Gyula mindvégig „apja fia” maradt. Halk, csöndes férfi, ki alakjában és magatartásában az apjára ütött, de – a sasfiókok szokása szerint – tehetségben nem. Nem is igényelte a fiú, mikor nemrégen, 62 éves korában meg­halt, betegágyán is ugyanolyan szeretettel és megbecsüléssel beszélt édesapjáról a magne­tofonszalagra, mint a húsz éves újságíró-slapaj, ki levélben kéri meg félénken az édesapját: „...remélem, nem veszi rossznéven, hogy néha aláírom a kézirataimat...”
Ilona színésznőnek indult, írónő lett, nagy társaságbeli életet élt, róla s a „legkedvesebb lány” és az édesapa kapcsolatáról a Párizs­ban élő híres magyar származású újságíró, Krúdy Ilona férje, Andersen György tesz a kötetben vallomást.
Mária, a ma is élő Krúdy-lány tanárnő lett, a szegedi tanyavilág kialakulásáról írta meg böl­csészdoktori disszertációját és a főváros egyik legpatinásabb leánygimnáziumában: a budai Szilágyi Erzsébet gimnáziumban tanít.
A második házasság talán még viharosabb­nak indult, mint az első. Az első világháború esztendőben a szoknyabolond és éjszakai má­morban tomboló Szindbádban egyre erősebben támad fel a mindennapos lelkiismeret. Benső barátságot köt a főváros egyik nagyszállójának igazgató-bérlőjével s annak családjával. Az asszony nagy házat visz, írók, művészek, tudó­sok fordulnak meg szalonjában, közöttük Ka­rinthy Frigyes és a leghíresebb magyar Freud- követő orvos és ideggyógyász Ferenczy Sándor. Krúdy, mint levelében írja, „szerencsecsillagát” találta meg a társaság középpontjában álló asszonyban, s így tesz vallomást neki: „Az életem, amelyet egy-két év előtt céltalannak, bevégzettnek hittem, rámragyog a szívén át. Büszkeség és bizalom tölt el, hogy talán még­sem vagyok a legutolsó ember, akit így szeret­nek. Hisz maga okos, tapasztalt, sokmindent átélt nő, aki legjobban ismeri az életet, az em­bereket.”
A kapcsolatból, regényes fordulattal, Krúdy tollára méltó történet kerekedik (meg is írta nem egy elbeszélésében és kisregényében), az asszony első házasságából származó bakfislánya beleszeret az íróba, lányszöktetés, majd szigorú családi börtönbe-zárás és végleges sza­kítás az otthoniakkal az évekig tartó bonyoda­lom vége. Krúdy megházasodik: több, mint húsz évvel fiatalabb lány életét köti a magáé­hoz. Ám a megifjodott szív mégsem tud új otthonában, a Margitszigeten sem megpihenni, s mardosó, önmagát vádló levelek érkeznek az új asszony címére a budapesti éjszakából:

„Kedves Zsuzsikám, én nagyon szeretlek té­ged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok, mi­kor eszembe jutsz. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj ez ne­kem, mint néked.
Gyula, kis apád”

A házasságból megszületik a legkisebb lány: Zsuzsa, ki annyira kedves az öregedő édes­apának. E másik Krúdy-lány, apja irodalmá­nak útját követve, könyvtárossá lesz s a Krúdy-kultusz egyik leglelkesebb művelőjét, önzetlen szolgálattevőjét tisztelhetjük benne.
A „Családi album” fejezetben az első család­ról Mária, a második családról Zsuzsa adnak meghitt naplójegyzeteket, emlékezve arra az íróra, aki számukra az apát is jelentette.
Mária például így emlékezik: „A családi életet kifejező szertartásokat igyekeztünk rend­ben elvégezni, megünnepeltük a Karácsonyt és nyáron nyaralni mentünk, csak valahogy min­dig kiderült, eretnekek voltunk, s mindent ked­vünk, vagy sajátos helyzetünk szerint oldot­tunk meg, s még csak nem is szégyenkeztünk emiatt. Egy alkalommal szabályos kis rulett­gépet leltünk a korácsonyfa alatt és mi reg­gelig rulettoztunk Karácsonyestén...”
A kis Zsuzsának egyik legemlékezetesebb élménye is az „életművész” Krúdyra vonatko­zik: „Máskor, amikor ő a beteg, ágyban fek­szik, akaratlanul felvidítom. Tudtam, hogy előző nap lóversenyen volt, ezért amikor meg­látom borogatással a fején, rémülten kérde­zem: mi az, apu, leestél a lóról?...”
A családi emlékezések „kosztümjében” egy szelíd, bánatos arcú, könnyes szemű férfi néz velünk szembe – s ugyanaz a könny csillog a Papára mindig szívesen emlékező Krúdy-leányok szemében is.
Költők tisztelgése

Talán nincsen még irodalmunkban olyan ér­dekes, költeményekbe illő alak, mint Krúdy Gyula, hiszen több, mint félszáz versben kél életre alakja, szelleme, életművének hangulata, szinte zenéje és illata.
Ki tudja ma már, hogy Kosztolányi híres verse, a „Rózsa” („Mert táncosnő volt és Krakkóban táncolt, S fehér nyakán egy halvány­lila lánc volt.”) „Krúdy Gyulának” ajánlással került kinyomtatásra még a század elején? S Ady Endre két versét is így jegyezte: „Krúdy Gyulának küldöm” (A menekülő lovas; Öreg­szünk, öregszünk, öregszünk). Somlyó Zoltán az orfeumokban darvadozó, iddogáló, olcsó kis nőknek drága bókokat adó írót látta meg, Ju­hász Gyula pedig a Petőfi Zoltánka szomorú sorsán tűnődő színmű szerzőjét köszöntötte benne. Jékely Zoltán látomásában Rezeda Kázmér búcsúzik, Dutka Ákos a lebontott Tabán, a vén város leghíresebb kocsmáját, a Mély­pincét idézi, ahol Krúdy Gyulának „mesélt a mámor, (a száz grádics odvas rejtekén) Poldi bácsi avas poharából.”
Berda József Krúdy sírkő nélküli, borostyá­nokkal benőtt nyughelye fölött zokog az élők­nek is oly otthonos Kerepesi temetőben, Weöres Sándor gyász-zenét komponál, szűrrealista lá­tomásokban idézve az író emlékét, Illyés Gyula pedig szonettbe-zárt, kis magyar irodalomtör­téneti összefoglalónak is beillő versében felso­rolja a legnagyobbakat, Krúdyt is. E versből egyenként emelhetjük ki „A faj védői”-t, az írókat-költőket, mint mélytengeri kagylók ritka gyöngyét:

Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát

hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdú
vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajkú;

s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép-olasz Széchényi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román

Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő –
– Bélül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!
(A faj védői)
Író és kora

Hosszú az út a legendák Krúdyjától az igazi Krúdy Gyulához. Hiszen a „legendák” Krúdyját megadta könnyűszerrel a kialakult hagyomány, a kortársak anekdotái gyermek­kortól halálig nyomon követték az írót. Rá­adásul önmaga is szántszándékkal „regényesítette” amúgyis talányos személyiségét, életrajzi vonatkozású elbeszéléseiben keveredik az álom és való, regényeiben viszont – az irodalom álarca alól – sokszor meglepően őszinte adalé­kokra, hiteles mozzanatokra bukkan a figyelmes, és járatos olvasó.
„...talán mindenütt voltam. Bálban és te­metésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam... Most elfárad­tam ...” – ez az önvallomás is egyik kisregé­nyéből való (Kleofásné kakasa).
A Krúdy-életrajz összeállítójának hiteles epi­zódok százait kell egymás után állítani, mint gyöngyszemeket felfűzni, s dokumentumok­kal hitelessé, személyes visszaemlékezésekkel érzékletessé tenni az ábrázolandó korszakot, a kort, melyben az író élt: Krúdy világát.
A sok legendából éppen a hiteles miliő hi­ányzott, a társadalmi háttér, a földrajzi kör­nyezet, a szavahihető személyek, a levéltári és hírlaptári bizonyítékok. Már a kezdeteknél mu­tatkoztak nehézségek: olvasói szemében – mint az egykori családi képek megmerevedett tab­lóin – Krúdy Gyula életerős férfiként, asszonyságok, borozások, mulatozások hőseként élt, mintha sohasem lett volna gyermek, vagy diák. Az író sem szívesen beszélt ifjúkori ma­gáról, s bár a hazai táj, a Nyírség és a diák­esztendők hegyes-völgyes külön világa: a Szepesség gyakran visszatérnek írásaiban, de már csak a regényíró által benépesített, képzeletbeli figurákkal.
Nyíregyházán született, nagyapja, a legen­dás hírű honvédhuszárkapitány telepedett meg ebben a városban, miután hősiesen védte Ko­márom várát a szabadságharc alatt Klapka seregében s Világos után bújdosnia kellett. A nagyapa testvére Krúdy Kálmán volt, az úri-betyár, a 48-as szabadságharc „továbbfolytatója”, aki adót vetett ki a gazdagokra, s istápolta belőle a szegényeket. (Történetét Mik­száth Kálmán írta meg, Krúdy Kálmán csíny­tevései címmel.)
A történelemnek ilyen levegője vette körül kora ifjúságában a fiatal diákgyereket: családi legendák – Krúdy Kálmán tettei nyomán – és családi krónikák – legidősebb Krúdy Gyula – a nagyapja elbeszélései alapján.
Az író szüleinek házassága sem mindennapi história: édesapja, a nagyrahívatott fiatal ügy­véd beleszeret egy házuknál cselédeskedő gyer­mekleányba, Csákányi Juliannába. Megszületik Gyula fia, a későbbi író, kit követ még kilenc testvér. S mint egy Jókai regényben: 1895-ben – miután már valamennyi gyermek világra jött – titokban felutaztak Budapestre s az egyik belvárosi plébánián megesküsznek a szülők.
Az író egyetlen, még élő testvére, dr. Votisky Gézáné, született Krúdy Ilona ma is Nyíregy­házán él, a szülővárosban. Szüleinek különös házasságára így emlékezik vissza:
– Krúdy Gyula sose lett volna az, nem lett volna belőle sohasem író, ha nem Csákányi Julianna az édesanyja. Mert neki volt az a csillogó fantáziája. Mi mellette, tanult gyerme­kei, elbújhattunk... Apám egy minden fan­tázia nélküli, reális érzékű ügyvéd volt. A leg­izgalmasabb perekben szerepelt mindig, itt Nyíregyházán. Debrecenben és Budapesten. Gyilkossági pereket védett. A sok izgalom meg­támadta a szívét és 1900 december 31-én szív­roham ölte meg. Ahogy Gyula írta: nem jött át a XX. századba... Szüleim házassága na­gyon szerencsés vérkeveredés volt: egy nagyon egyszerű családból származó anya és az úri középosztályból származó apa...
Az oroszlánkörmeit már diákkorában meg­mutató íróból, a lapot szerkesztgető ifjúról csu­pán a legnevezetesebbet. Már akkoriban híre­ket küldözgetett a Nyírség eseményeiről a fő­városi lapok számára. Tudósításából egy ízben világhírnév kerekedett.
Egy Neukom nevű kútfúró járta a Nyírséget, őszes, körszakállas férfiú, ki magnetikus erővel hitte felruházva magát s különféle hipnotikus mutatványokat végzett. Az emberek csodájára jártak, mit művelt médiumaival. A mutatványok híre eljutott gróf Lónyay Menyhért tuzséri kas­télyába, akinél nyaraló vendégként ott tartóz­kodott Salamon Ella, a gróf feleségének test­vére. A lányt állandó fejfájások gyötörték, s úgy gondolták, hogy hipnózissal, s „modern gyógymóddal” meg lehetne gyógyítani őt. Neu­kom elaltatta a lányt, de hipnotikus álmából nem ébredt fel többé, meghalt. A gimnazista Krúdy Tuzsérra sietett, napokig ott tevékenyke­dett. a fővárosi lapok szenzációként közölték tudósításait, de még a külföldi újságok is: a Times és a New York Herald ötszáz szavas táviratot kért közvetlenül Nyíregyházáról.
Érettségi előtt Krúdy Gyula elszökik Debre­cenbe, szigorú édesatyja detektívekkel keresteti és kemény fenyítésekkel kényszeríti vissza az iskolapadba. Leérettségizik – de a matúra után már a maga útját járja: nem fogadja meg apja szavát, nem tanulja ki az ügyvédi mesterséget, hanem véglegesen az írói pályát választja.
Debrecen és Nagyvárad redakcióiban dolgo­zik, a nyugtalan, nagy tehetségű és nagy ét­vágyú, mindössze 17 esztendős fiatalembernek szűk a vidéki újságíró szürke mundérja – élet­módjával lázad ellene.
Egyik barátjának, egy mámoros, kialvatlan éjszaka után így panaszkodik levelében: „…annyi az ismerősöm, annyi lump jó bará­tom van, köztük egy tanár, aki ma nem tanár, hanem 40 ezer forintnak az örököse, és az ország legnagyobb korhelye, ki mellett a nagy­váradi társaságban csak én emelkedem, illetve süllyedek hozzá. Luikám, meg fogok halni ha­mar. El kell mennem Váradról, mert megdöglöm, mint egy kutya; mindennap részegen, holt­részegen menni haza, – az megöl engem.”
Az ifjú Krúdy 1896-ban, a milléniumi ün­nepségekre érkezik fel Budapestre. A Kere­pesi út végén, a Keleti pályaudvaron száll ki a vonatból, s mámorosán, megittasodva a nagy­város hullámzó pezsgésétől, sétál a reggeli ut­cán. Egy francia regényhős céltudatosságával veszi szemügyre a fővárost, melynek majdan egyik leghűbb polgára, leghitelesebb krónikása lesz. Most csupán ennyit mond: – Ezt meghó­dítom! (Ifjúság c. kisregényében olvasható ez a jelenet.)
A „meghódítás” könyve: A vörös posta­kocsi.
Kiss József, a szigorú szerkesztő, a század­elő éveinek költőkirálya már régóta figyelte az oly termékeny író elbeszéléseit, karcolatait, if­júsági regényeit. Megrendelt nála egy igazi re­gényt, folyóirata, „A Hét” számára. 1913. Víz­keresztjén indult meg folytatásokban a leghíre­sebb Krúdy-regény, „A vörös postakocsi”, a századforduló Budapestjének története. Főhőse a legendás hírű nábob, Szemere Miklós, akiben, az „imádott orosz” irodalom mintája sze­rint afféle puskini, lermontovi, turgenyevi „ko­runk hősé”-t akart megmintázni, saját ifjúságá­nak kedves alakjaival, vidéki színésznőkkel, pesti költőkkel, a korabeli várossal.
Az írói fénykor évei ezek, a Szindbád-elbeszélések nosztalgikus hátterével, amit majd el­oszlat a történelmi idők dübörgő ágyúmoraja: a háború. A szerencsés életű író még a fron­tokról is kap áhitatos leveleket, Wiesner Árpád tüzérzászlós édesanyja fiának ezt a vallomását továbbítja az író Royal nagyszálló-beli ottho­nába:
„Most Krúdy Gyula legújabb könyvét, az Aranykéz-utcai szép napok-at olvasom – bár ez a hely nem legideálisabb az ilyen gyönyörű, finom könyvhöz. Szerencsére ez a könyv elénk varázsolja a hozzávaló környezetet is. Mikor olvasom, érzem a parfüm illatot, körülöttem mozog az a sok figura, jobban mondva az a figura sok alakban, – sőt még a szerelem is, itt-ott illattal vegyülve. Miután ez a könyv megteremtette a hangulatot, mindjárt fokozott kedvvel olvasom. Közben távolról, alig hallha­tóan idehangzik az oroszok pergőtüze vala­honnan és néha az illaton át a valóságot jut­tatja eszembe. Milyen áldás itt a harctéren egy ilyen könyv, amelyikről olyan szépeket tud álmodni a szegény katona.”
S elkövetkezett 1918-19, a forradalmas idő­szak, amikor Krúdy már történelmi horizontot figyel, s az oroszországi változásokat szere­tett íróinak szemszögéből tekinti át: „Száz esz­tendeig tartott Oroszországban a mai forrada­lom előkészítése... Minden szomorúság és mélabú, ami az írók szaván átreszket: szeren­csétlen hazájuk megváltásáért volt. Száz évig nem nevettek, nem fakasztottak kacajra az orosz írók...”
Hivatalos levél érkezik címére, melyben ép­pen e történelmi időkben kél életre a régen dédelgetett álom: Krúdy Gyula lapszerkesztő lesz!

„Krúdy Gyula urat a magyar nyelvű Nép­lap helyettes főszerkesztőjévé nevezem ki, s mint ilyen, ő a magyar Néplap összes szer­kesztői teendőit, a teljes hatalommal gyako­rolja.
Budapest, 1919, február 3.
Buza
földművelésügyi miniszter”

A Néplap, mely parasztújság volt – ,,gaz­dasági heti-újság a földmívelő nép számára” – az ország minden részébe eljutott, s népszerű falusi mindentudónak számított. Főszerkesztői székében Móricz Zsigmond ült. A két szomszé­dos megyebeli: a szatmári Móricz és a nyírségi Krúdy felhívással fordult az olvasókhoz, mit szeretnének olvasni az újságban. Biztatásul Móricz mindjárt megírta a Földtörvény Kis Kátéját.
A felhívásra sok levél érkezett, azoktól a parasztolvasóktól, akik bizonyára első tudósítói, levelezői voltak a magyar újságírás történeté­nek. hiszen szabadon írhattak már az oly ke­serves elnyomás után. A levelek most kerültek elő Krúdy Gyula hagyatékából, a „bohém”-nak tartott író nagy gonddal megőrizte azokat ha­láláig...
Ám a levelek legmeghatóbbja mégis egy családi levél: a nagymamáé, Radics Máriáé, aki 1849-ben együtt raboskodott a komáromi vár­ban legidősebb Krúdy Gyula honvédhuszárkapi­tánnyal, az író vitéz nagyapjával, a szabadságharc bukása után. Radics Mária a Krúdy-család forradalmi hagyományaira hivatkozva, 1919 elején ezt írja országos hírnevű unoká­jának:

„Édes Gyula!
Egy gondolat bánt éngem.
Hogy te édes Gyula eben a veszélben lévő Hazánkat meg tudnád menteni. Na! Személe­sen be utaznád azokat a kétes gondolkodó vi­dékeket és a Nagy Kosut ként felráznád ennek az alvó nemzet lelkét, a kik a nembánomságon andalognak, a míg elenségeink felosztják Hazánkat.
Kérlek édes Gyula, ha volnál oly kegyes és Károly Mihálnál ki eszközölnéd, hogy mint Honvéd századosnak 26 évig voltam hites fele­sége – és nem a szeretője, 83 éveimre talán segéllene engemet. Kis házamat el kellett ad­nom a meg élhetésért.
Isten veled édes Gyula
szerető nagy anyád
Mária”

A forradalom bukása után keserves eszten­dők következtek. Az ünnepelt író megismeri az ünneplés nélküli éveket, a kiadóktól ostromlott divatos irodalmár nem talál kiadóra, a pénz könnyűkezű fejedelme beletanul a nélkülö­zésbe is.
Ponyvára kényszerül, csupán Álmoskönyvet szerkeszthet. Vagy szeretett városáról ír, Buda­pestről, annak szinte minden utcáját s minden házát megénekelve. S minduntalan – emléke­zik. A Blaha Lujza térről, a Nemzeti Színház melletti kis terecskéről hol éppen csak megpi­henhet az ember szeme a nagy kőrengetegek látványa után, így elmélkedik: „Blaháné moso­lya olyan, mint az őszi napfény, az elmúlt szép ifjúság. Blaha Lujza mosolyában, mint egy tükörben, meglátjuk mindazt, ami a tizenkilen­cedik századbeli Magyarországon szép és em­lékezetes. Meglátjuk az ‚egykori boldog’ Ma­gyarországot”.
Csodálhatjuk-e Krúdytól, hogy behúnyt szem­mel, fájdalmaktól meggyötört szívvel csupán emlékezik, lírai hangulatú körképet adva a teg­napi országról?...
Levelesláda

A Széchényi könyvtári Krúdy-hagyaték nem csak családi leveleket, vagy a Népújság főszer­kesztőhelyettesének parasztokkal történt levele­zését őrizte meg számunkra, hanem bizalma­sabb jellegű magánleveleket is, melyeket har­minc esztendővel a halál után már diszkréció nélkül tehetünk közzé.
Fennmaradt az írónak Hatvany Lajossal, a bécsi emigrációban élő „köd- és cukorbáró”-val (Krúdy szavai) folytatott levelezése, valamint a híres békéscsabai könyvkiadó-dinasztia tagjával. Tevan Andorral váltott levelek is, melyek a régi kiadó ügyébe mindkét oldalról engednek be­pillantást, s más kiadókkal történt levélváltá­sairól is bőven fennmaradt levelezés-anyag. Ez annál fontosabb, hiszen Krúdynál többet nem veszekedett és egyezkedett kiadóval író. Tolnai Simontól, a korabeli Táltos-ig a patinás Singer és Wolfnertől a cápamohóságú Athenaeumig – minden komolyabb fővárosi és vidéki ki­adó valamikor valameddig öszeköttetésben ál­lott a termékeny íróval.
Megvették Krúdyt örökáron és részletre, má­sodközlésre és ponyvára, vagy ifjúsági tömeg­kiadványként.
Milyen megható, hogy az álmodozó Krúdy a 20-as évek oly reménytelen időszakában, ami­kor Tevan Andor felajánlja, hogy ismét haj­landó Krúdyt kiadni, valósággal újjászületik, s így lelkendezik: „Kedves Tevan Andor úr, az ön vállalkozása a magyar irodalom megújho­dását jelenti, amint ezt Feleky Géza mondotta, amikor az ön levelét megmutattam neki. A síró-rívó, kétségbeesésükben megpenészedett pesti könyvkiadókat ismét önnek kell irányí­tani, mint már egyszer ezt megcselekedte. A magyar könyvkiadást halottaiból kell föltámasz­tani és a közönséget ismét hozzá kell szok­tatni a szép és jó könyvek vásárlásához. Mond­hatom, hogy az egész irodalmi közvélemény néz reményteljesen az ön vállalkozása elé.”
A magánlevelek egyszersmind Krúdy Gyula írói műhelyébe is engednek némi bepillantást, hiszen adandó alkalommal beleszőtte anyagu­kat, az alkotás nem mindig pontosan nyomon követhető törvényei szerint, prózájának cselek­ménybeli szövetébe.
Mérték és Mű

1958 és 1963 között, az író halálának 25. és 30. esztendeje között több, mint harminc Krúdy kötet jelent meg Magyarországon, közel 300 000 példányban, 700 ív terjedelemben. Aki mindennap csak egy oldal Krúdyt akar ezek­ből elolvasni, tízszer annyi időt kell ráfordítania, mint az Ezeregyéjszaka, hiszen több, mint tíz­ezer oldalnyi az a Krúdy-próza, mely még azo­kat is meg kell hogy győzze az író művészi nagyságáról, akik nem tartják őt kedves meste­rüknek.
S a régebbi Krúdy-művek?
Kozocsa Sándor, a szorgalmas bibliográfus, több, mint két évtizede dolgozik a teljes életmű – könyvek, kiadások, kritikák – feltárásán. Kutatásai elsőízben kerülnek napvilágra.
A bibliográfiát a korabeli kritikák szemelgetett részletei gazdagítják, s az első kiadású Krúdy-könyvek facsimiléi színesítik.
Milyen érdekes tallózni e kritikákban. Satanella, az első feleség, még mint az ifjú író asszonyszemmel látó hódolója, így köszönti az 1899-ben megjelent Ifjúság c. kötetet:
„A múlt napokban, egy koraszép napsugaras délután, egy kék könyvet adott nekem valaki. S a hogy olvastam lassan megteltek a sze­meim könnyel... Tessék leülni és olvasni. Kri­tikát ez egyszer írni nem lehet. Mit írjunk? Azt, hogy ábrándos lett nézésünk, remegő a han­gunk, azt írjuk meg, és a hogy végigolvastuk a 16 mesét, behúnytuk a szemünket és sóhajtot­tunk... Ifjúság, bűvös varázsló, – szelíd if­júság, szebben meg nem énekeltek még – ifjú lányok, íme a könyv, e szép és tiszta könyv, a tiétek, őrizzétek meg, ha hajatok fe­hér lesz, vegyétek elő és bohó álmaitok életre kelnek. Köszönjétek meg!”
S köszöntik az idősebb és ifjabb kortársak: Kosztolányi Dezső, Bródy Sándor. Cholnoky László, Kárpáti Aurél, Hatvany Lajos, Zilahy Lajos.
1922-ben jelent meg az „N. N. (Egy szere­lem-gyermek) Regényke.’’ Zilahy Lajos így szá­molt be a Nyugat-ban Krúdy új könyvéről: „Számszerint az ötvennyolcadik Krúdy-kötet... Egyhúrú gordonka – mondják rá azok, akik Krúdyt egyhangúnak találják... De most, az N. N. olvasása közben mindenkinek éreznie kell, hogy Krúdy görcsösen ragadta meg a gordonka nyakát, a nyirettyű vad fájdalommal vonaglik s a zümmögő húr felsikolt. A re­gényt egyetlen lírai hangulat köti át: a férfi­szív heves nosztalgiája a gyermekkor és az ifjúkor után. A nyírségi táj után, ahol a gyer­mekkori őszök és ifjúkori tavaszok elrepültek és amely telve volt magányos tücskökkel...”
A felszabadulás utáni kritika már igyekszik a Krúdy-mű teljessége felöl nézni az egyes műve­ket, megkeresni a legfontosabb regények és el­beszélések művészi rendjét, összefoglalni a csak Jókai termékenységével mérhető író alkotásának sajátságos lényegét, kijelölni helyét XX. századi irodalmunkban.
1957-ben adták ki a Magyar Klasszikusok sorozatban válogatott novelláit, melyet a fia­talon is már komoly hírnévre szert tett Krúdy-kutató, a Nyíregyházán tanároskodó Katona Béla elemzett fölényes biztonsággal s szerető tollal: „Sokan marasztalták el Krúdyt azon a címen, hogy mindig ugyanazt az egy dallamot játssza gordonkáján. E 44 novella mindenkit meggyőzhet arról, hogy mennyire megalapozat­lan ez a vád... Az önéletrajzi jellegű Rumfy Artúr merész líraiságától a Souvenir-Pesth ódon hangulatán, A vadmacska és a Tótágas különös szimbolikáján át a Kleofásné kakasá-ig és az Őszi versenyek-ig milyen sokszínű ez a költői világ... Utolsó novellái A pincér álma, A hírlapíró és a halál, az Utolsó szivar az Arabs Szürké-nél és az Isten veletek, ti boldog Ven­delinek nem tehetsége hanyatlását, hanem ép­pen felívelését mutatják.” (Irodalomtörténeti Közlemények, 1961.).
Kései beszélgetések Krúdy Gyuláról

A Krúdy Világa kötet e fejezete szokatlan kísérletre hívja az olvasókat. Mint mágusok egykor a szellemeket bűvös mondókákkal, úgy idéztük mi is Krúdy Gyulát kizárólag szavak­kal, az emlékezés szeszélyes útvesztőjére bízva magunkat. Nem fogalmaztuk meg írásban a mondanivalót, nem kértük írásban a vallomást, hanem ősi (de egyben modern formát válasz­tottuk) az emberi szót, a hétköznapi beszéd mondatait, a rögtönzés szülte, de mégis már az emlékezés iszapjában szunnyadó valóságos, vagy annyi év után annak vélt történeteket.
Elsőízben készült könyv Magyarországon magnetofonra rögzített beszélgetésekből. Meg kellett találni a 85. születésnapját megünneplő Krúdy Gyula barátait, kortársait, írókat és újságírókat, a bohém „Krúdy-had” jellegzetes alakjait: pincéreket, kocsmárosokat, ivó-cimbo­rákat, színésznőket, fiákkereseket, de még a kiadóját, szerkesztőjét, könyveinek illusztráto­rát, sőt orvosát is. Csaknem száz emberrel készült magnetofonfelvétel, kései beszélgetések Krúdy Gyuláról.
A feladat a következő volt: Krúdy ürügyén beszéljenek a „szereplők”, ne csak az íróról s vele kapcsolatos leggátlástalanabb emlékeikről, hanem elevenítsék fel önnön hangjuk bűvöleté­ben régebbi életüket, azt a kort, amelyben az író és emlékező egyaránt kortársként szere­pel.
A beszélgető-partnernek az a szerep jutott, hogy miután bemutatta az emlékezőket, jelle­mezve néhány mondattal azt a szerepet, amit Krúdy világában játszottak volt, – felhúzza a zsilipeket, hogy áradjon a szó, ha néha bőbeszédűen is. Sokszor nem is tudták a ki­tűnő hordozható Grundig gép bekapcsolásáig, hogy Krúdyról lesz szó a magnetofonbeszélge­tésben, hiszen a meglepetés, az őszinteség és hitelesség egyik próbaköve.
Az olvasó nyomon követheti az ismétlődé­seket, megakadásokat, valamint a kitérőket, gondolkodásokat, sőt a mellébeszéléseket is. Azt is érezni néhol, miként sántít az igazság, de mindenkinek megadatott e „kései beszélge­tések”-ben a tévedés joga. Még akkor is, ha szántszándékkal akart valaki tévedni, elhall­gatni, vagy félrevezetni. Ez esetben lelke rajta, viszont korfestő dokumentumnak ebben a for­mában is nyereség, mivel elgondolkoztatóan új megvilágításba helyeztek ismert, vagy ép­penséggel homályos dolgokat. (Pl. tudatosan szerepelnek több közreműködő elmondásában Krúdy párbajai, hiszen a népmesék befejezése is vidékenként változó...)
A magnetofon-felvételek hiteles jegyzőköny­vei a korabeli Magyarország társadalmi helyze­tének, viszonyainak, emberi kapcsolatainak, de még ezenfelül – stílusban – rögzítik vagy száz kortárs fogalmazási rendszerét is, adalékokat adva ezzel irodalmárnak, történésznek, szociográfusnak vagy nyelvésznek.
Nem a regények olvasmányosságára töreked­tünk tehát – hiszen az élet ilyesfajta magnetofonos vetülete erre nem vállalkozhat – hanem a dokumentumok tárgyilagosságára egyrészt, szubjektív szemszögű hitelességére másrészt, mely – annyi év után – az atmoszféra meg­teremtésére, a környezet leírására vonatkozhat elsősorban.
Ha van érdeme e gyűjteménynek – melynek első felvétele 1962 júliusában, utolsója pedig decemberében készült – akkor az, hogy míg egyetlen író a maga életét, az átélt, vagy az elképzelt életszituációkat sűríti, alakítja, for­málja irodalommá – itt száz Krúdy-rokon, nő, különböző foglalkozású férfi, író és művész, terít élet-mozaikokból életrajz-szerű elbeszélés­köpönyeget Krúdy köré.
E „kései beszélgetések”-ben nem alakulha­tott ki egységes ítéletű Krúdy-kép, hiszen cé­lunk a legendás hírű író életéről „beszédes kutyák” kiosztása volt, nem pedig a kártya­játék lejátszása, vagy a megoldás passziánsz-szerű asztalra terítése.
Ez esetben nem lenne dolga – talán öröme s feladata is egyben – az érdeklődő olvasónak.
*

A forgószínpad Krúdy világáról hatszor fordult meg, hatféle módon mutatkozott meg az író, hatszor tekintettük át más és más né­zőpontból az életét, ismertük meg új és új oldalról, szinte a születéstől a halálig, illetőleg a diadalmas utóéletet élő máig, amikor újra­felfedezett Szindbádként a még mindig sírem­lék-nélküli nyugvóhelyéről sírontúli győzelmet arat.
Az író műveiben él – a régi igazság, mint láttuk, nem egészen illik Krúdyra. Még az sem, hogy kortársainak emlékezetében. Krúdy Gyulá­nál a kialakult hagyományok éppen nem az igazi Krúdyt segítették megismerni. Olyannak tűnt eddig az író, mint ha a Hortobágyot csak délibábjáról vélnénk felismerni, igazi pusz­tát puszta nélkül.
S mennyi még a tennivaló, az életrajz össze­állítása a sok-sok mozaikból, egységes Krúdy-kép kialakítása, a társadalmi és művészi igé­nyek hitelességével.
Befejezésül – a nemrégiben feltárt Krúdy-hagyaték sokezer fogalmazványa közül – idéz­zünk egy széljegyzetet, melyben Krúdy Gyula önmagának is megmagyarázza irtózását korá­nak jelenétől:
„A mai idő hasonlatos egy kis vasúti állo­máshoz, melynek várótermében, hideg éjszaka, fázva, betegen, egymáson könyökölve az elké­sett, hófúvásba fulladt vonatot várjuk. A vonat csak nem akar jönni... Miért írnánk hát erről a félig alva, félig álmodva, zsúfoltan és lök­dösődve töltött időről? Majd ha messzi mennek a napok, a mostani naptárak megfakulnak, e jelen örömei és fájdalmai elhalványulnak; bizo­nyosan találok valamit én is ez évek hervadt virágai között, amelyet régi szerelemmel és áhitatosan a kezembe veszek, felette elgondolko­dom, mint a gyászjelentésen, amely valakinek, akit hajdanában szerettünk, az elmúlását mondja. Amint múlttá válik a jelen – még a mellény gombjait is jobban megolvashatjuk, mint most, amikor szemközt állunk mohó, éhes horpaszaival.”
Tóbiás Áron

(Látóhatár, 1963/december. 166-173. p.)