ELMÚLT SZÁZADOK irtó harczai, véres küzdelmei között, bizony nehéz időket élt a mindenfelől ostromolt magyarság s valójában csoda, hogy annyi zivatarok közt végkép el nem tűnt e haza földjéről, mint annyi más nemzet már előtte. De a karácsony ájtatos éneke mindig átcsengett százados szenvedéseinken is, immár kilencz század óta; s e nép tisztán megőrizte önmaga iránti hitét, bizalmát, szokásaihoz és erkölcseihez való ragaszkodását. Mennyi fájdalom panaszát enyhítette meg a-karácsony éneke, hány biztató remény újult fel évről-évre ez ünnepen!
De szentebb, magasztosabb is volt a karácsony régebben a nemzet gondterhes életében; hiú világi mulatozás ritkán rontotta emelkedett hangulatát; a régi magyar karácsony az evangélium igazi ünnepe volt.
Amint az advent elkövetkezett, a birói székek abbahagyták működésüket legtöbb megyében. Az advent előestéjén indított adóssági keresetek azonban a szepesi városok régi joga szerint kedvezményes időben indított kereseteknek tekintettek, a melyeket tizennégy nap alatt kellett megfizetni. Ennél csak a húshagyót megelőző két héttel indított keresetek bírtak még több kiváltsággal, a melyeknek fizetési határideje három nap volt, a megítélt esküt pedig nyomban le kellett tenni.
Sem törvényes, sem országos szokáson nem alapult ugyan a karácsonyt megelőző négy hétnek ezen általános törvényszüneti sajátossága; de mivel a keresztény egyház kezdettől fogva ünnepi időnek tekintette az adventet: annál fogva a legtöbb megye követte ezt a szokást, vagy legalább is a többi törvényhatóságok eljárásától tette függővé a birói székek összehívását mindaddig, míg a reformáció el nem törülte végkép, mint a pontos és gyors igazságszolgáltatás érdekeivel ellenkezőt.
Történhetett ez idő alatt akármi, a karácsonyi ünnepet megelőző hetek csöndjét nem zavarta meg a birói hatalom megtorló intézkedése. Mintha a Megváltó közeledő léptei neszét figyelte volna néma áhítattal az egész keresztény világ : elcsöndesült minden torzsalkodás; csak a hit és szeretet magasztos ereje uralkodott a lelkeken.
Szigorúan tiltva volt az egész adventen át a tancz is, súlyos büntetés terhe alatt. Még
24 forint bírság volt kiszabva a czéhekre s 12 pálczaütés vagy 12 forint a legényekre és szolganépre. Ugyanannyi pénzbüntetés vagy kétannyi pálczaütés volt a büntetése azoknak is, kik a tilalom ellenére ily mulatságokat és evés-ivásokat elnéztek, vagy házukban megengedtek, s a kiket kártyázáson vagy koczkázáson értek. Csak az úton levőknek vagy betegeknek szolgáltathatott bort a korcsmáros is.
Két héttel karácsony ünnepe előtt, s két héttel utána idegen lábbeli-készítő nem vihette a piaczra a város falain belől czipőit, csizmáit, idegen szabó nem bocsáthatta vásárra posztóját. A polgárság ily módon védelmezte a város benszülött lakóit, hogy az idegen verseny ne rövidítse meg őket tisztes keresetökben.
Karácsony szombatja éjjelén 10 órakor megkondult az első harangszó, melyet 11 órakor követett a város összes harangja, ünnepélyes zúgással hirdetve a szent éj nagy eseményét. Kendes harangozónak hire sem volt még akkor; virgoncz diákgyerekek csimpajkodtak a himbáló harangkötélbe. A ropogó hóban lámpással bukdácsoló alakok dideregve bújtak a rókamálos bundákba, miután otthon gondosan letakarták a tűzhely pattogó parazsát, és úgy mentek az éjféli istentiszteletre, hol a mise alatt körüljárt a persely, melybe bőven hullatta a keresztényi irgalom a jótékonyság filléreit. Zárt sorokban vonultak a templomba a nemes kommunitás és a senatorok is. Elől a nemzetes «furmender» úr és a tekintetes nemes tanács foglalta el tekintélyes arczczal székeit,«mivel hogy Isten ő szent felsége az magistratusokat nevezi világ világosságának». Utánok a czéhek, melyeket egy font viasz büntetés terhe alatt kötelezett a törvény az istentiszteleten való szorgalmas megjelenésre. Komoly buzgóság és mély vallásos hit ömlött el minden arczon ; a fegyelem szigorúsága méltóságossá tette az ájtatos gyülekezet magatartását. Ki és bejáró, későn érkező, vagy szórakozottan ácsorgó híveket nem ismertek e patriarkhális idők. Mikor a pap a szószéken megjelent, mikor a harmadik beharangozás megtörtént, mindenkinek helyén kellett lennie; a későn jövőt ép úgy büntetéssel sújtotta a jámbor megbotránkozás, mint azt, a ki a prédikáczió vége előtt ment ki az Isten házából.
A másnapi istentisztelet alatt is szigorú renddel őrködtek, hogy a vallásos hangulat ünnepélyességét ne zavarja semmi. Utczákon vonuló társzekerek nem törték meg a kegyeletes csendet, sem zsivajgó kofahad lármája. Mészárosok csak a reggeli prédikáczióra való harangozásig tarthatták nyitva székeiket, épúgy a kenyér-, bor-, kalács- és pereczárusok boltjaikat. A korcsmák tartoztak bevonni czégéreiket az istenitisztelet befejezéséig s betegeken és gyermekágyas asszonyokon kivül senkinek sem mérhettek ki bort. Elnémult a zene minden nyilvános és magánhelyen ; a ki hegedűlt, czimbalmozott, kobzolt, lantolt, sípolt háznál vagy korcsmában, «a hegedűt elveszik és a földhöz verik s magát is az kaliczkában teszik", mint a régi rendtartás mondja. Útra kelni sem tartották istenes és keresztényi dolognak az Úr születése hetében.
És a míg a népség örege, ifja, férfia és asszonya a karácsony napjának mély áhítatával ment a szentegyházba, hogy az orgona felzendülő hangjai mellett zsolozsmával dicsérje a «magasság Istenét*: künn a város kapui bezárultak, csikorogva fordult sarkán a nehéz tölgyfa ajtó, mely előtt fegyveres drabantok és polgárok álltak őrt, hogy a hívságos világ minden érintkezésétől megoltalmazzák, a gonosz kapzsiság minden támadásától megvédelmezzék a lakosságot. Mert a kiürült házak néptelensége nem egyszer szolgált jó alkalmul a portyázó török rablóhadak betöréseire ; sok véres karácsonyról regél a harczias múlt idők krónikája, a midőn csavargó zsoldoshadak ünneprontó és szentségtörő merénylettel fosztogatásra használták fel a templomban összegyűlt nép távolléte idejét.
Nem illett a régi keresztények tisztes hagyományaihoz még a ma divatozó Betlehem-járás sem, sőt Kassa városa tanácsa 1617-ben egész megütődéssel tapasztalta, hogy, "karácsony szombatján éjjel mezítelen karddal járnak, farsangolnak, csillaggal járnak, sőt még az asszonyi állatok is éjjel farsangolnak férfiúi ruhába öltözvén, mely dologért — teszi hozzá a följegyzés — Úr Istennek haragja száll reánk, ha elszenvedjük". Ugyanezért a tanács keményen meghagyta a birónak, hogy a czirkálókkal vigyáztasson reájok s elfogatván, érdemök szerint büntesse őket.
Pár évvel utóbb még élesebben elitélte «az farsangosok szöges lámpással való járását, melyet csillagnak neveznek s melylyel — úgymond — «ez időn is igen bátorságosan majmoskodtanakx. Érdekesen adja aztán okát az ily mulatságok eltiltásának. «Mivel penig mi édes Idvezítőnknek születését nevetségre, játékra és részegségre fordítják, mostantul fogva ennekutána soha ne legyen. Az ki cselekszi, Istentül várja haragját fejére ...»
Máskép áll a dolog a karácsonyfákkal. A karácsonyfákra nézve egy általánosan elterjedt vélemény azt tartja, hogy csak e században honosúltak meg nálunk is, német szokás alapján. Ez azonban nyilvánvalólag csak tévedés lehet, mert már Nagybánya városának egy 1633-iki statútumából látjuk, hogy eltiltotta a tilalmas erdő vágatását még a bírónak is, s e város jobbágyainak tette feladatává, hogy «a karácson fáját az Tarmezeiből» hordathassák. Úgy kell lenni tehát, hogy a karácsonyfát ismerték — legalább eredetileg német lakosságú — városainkban már a XVII. században is; utóbb talán kiveszett egy időre e szokás s csak később támadt fel újra idegen, Németországból eredt hatás alatt.
A régi erkölcsi és vallási felfogás minden ridegsége mellett sem hiányzott tehát hajdani karácsonyi ünneplésünkből a melegebb szín, a kedélyesebb bensőség. Vagyonosabb, előkelőbb körökben fényesebben, zajosabb külsőségekkel is ünnepeltek. A fiatal Nádasdy Ferencz például 1568-ból Bécsből nagy örömmel írja, hogy az udvar a karácsonyt többek közt egy mythologiai pásztorjelenet előadásával is akarta ünnepelni, melyben a császár fiai «sok főembör gyermekin" kívül őt is felszólították, hogy szerepet vállaljon, s nevelő mestere engedélyével, egy istenasszony szerepét osztották neki, mely czélból sürgetőleg fordult anyjához, hogy küldjön neki jelmezéhez «két dolmánra, egy subára és egy fölső ruhára való aranygombokat", továbbá * fegyverderekat, kézijat, tegzét, aranylánczot". De a szegényebb néposztály is kivette részét a karácsony örömeiből. Voltak helyek, a hol régi szokás szerint ingyen kalendáriumokat osztottak ki a polgárság közt, s voltak, a hol bő lakomában részeltették a diákságot és szegény népet.
Körmöczbányán még az orgonistának és templomi karvezetőnek is tyúkot, sajtot, borjúhúst, stb. osztottak ki az ünnepi szent misén való közreműködésükért.
így zeng föl a távol századok életéből is a karácsony öröme, megelégedése. Megfogyatlanul, friss bájában újul föl évről-évre ma is, hogy tanúságot tegyen a népek nagy össze-tartozandóságáról, a múló idők örök érzelmeiről, melyeknek el nem homályosuló varázsa ragyog le a karácsonyfa hervadatlan üde zöldjéről,
V. S.szignó
Forrás:
Vasárnapi Ujság 1898 dec 15
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése