KRÚDY GYULA: A BOROK DÍCSÉRETE ("Asszonyságok díja" részlet
- A boroknak éppen oly különböző nevük van, mint embereknek. Ha egy embert Érmellékinek vagy Hegyaljainak hívnának: nem lehetne róla rosszat feltételezni távolról sem. A neveknek szaguk van, amelyek nyomban megütik az ember orrát, amint hallja őket. Lehet-e elképzelni egy embert, akit például Bakatornak hívnak: valamely vérszegény, életunt alakban, halotti fehérharisnyában és papirszínű füllel? Ellenkezőleg: életerős, vérpiros, harsogó hangú és nadrágszíjjukkal bíbelődő emberek jutnak eszünkbe, midőn egyes tájakról hallunk, ahol a jó borok tere
mnek. Azt hisszük, hogy Tokajban zöld pecsétviaszkfejű, piros és aranyfelíratos derekú, aszúborosüveg alakú emberkék sétálgatnak az utcán, - pedig, ha Tokajba érünk, csak öreg zsidókat találunk a Tiszaparton. Vagy vegyük például Mádot, Szerednyét, Tarcalt. Messziről úgy látszik, hogy itt minden ember füstös attól a füsttől, amely a pincék szelelő¬lyukán szivárog ki, odabenn kormos lámpa vagy izzadt mécs világít, füstölt kolbász vagy oldalas megy nagy falatokba az emberek bajusza alá, csorba pohárból bort öntenek a gégéjükre és nincs is szegény, vagy boldogtalan ember Mádon. A bor hatása alatt az emberek mindig Rákóczi Ferencről beszélnek, akinek itt nyúltak el messzeterjedő birtokai és az ungvári pincékből jövet: tárogató hangzik a hegyoldalban; sőt képzelődés szerint nyergeslábú, piros topános, pávabüszke Zrínyi Ilona-maradékok sétálnak az esti korzón. Vagy például Badacsony borát kóstolgatja az ember bús magányos délután egy sötét kis ivóban, - nemde eljön hozzá látogatóba a püspök keresztjével megjelölt hegy, a szigligeti öböl és a messzi fehérlő országút, amelyen a kopasz Kisfaludy úr bricskája zörög a házi perpatvarok elől a pincébe?.. És bár nem nagy kedvelője vagyok a balatoni borvidéknek: sohasem tudtam megindultság nélkül szájamhoz venni a magos, meredek, badacsonyi csúcs közelében fekvő Ányos-szőlő borát, sem Csopak szőke, hableány taposta nedvét... mindig messzi, régmúlt Anna-bálok izzadt leányderekai, libegő harisnyakötői és fehér sarkaikon ügyesen forduló bokái látogattak meg és dalárzók, éji zenészek, holdas nők jöttek az ablakom alá, a zsalugáter mögé... A vereshasú bunyevácok, szőke verseciek vérsötét bora se volt az én mindennapi italom, a forróság, a férfias pír, a bikavér, amely elöntött a borok fogyasztása alkalmával: szuronyként villanó szemű nőket, a fehér arcfesték alatt hevesen tüzelőket, tigriskarmú menyecskéket, lihegő vállú és keblű, lázt és tüzet lehelő ajkú fiatal s koros asszonyokat hozott magával, mint a déli szél a tűzijátékos vihart. Sohasem voltam kedvelője a vágyában ön¬feled¬ten ordító szerelemnek, mindig csak csendesen szerettem mendegélni girbe-gurba utcákon, kis házak eresze alatt és loppal megnézegetni a nőket, ha azok nem sejtik, hogy lesik őket. Ezért inkább könnyű, őszi fényként sárguló, nem nagy ünnepélyeset kedvelő, Parád és Szolyva vizével szívesen barátkozó kertibort öntöttem koccintgatáshoz szokott kis poharakba és hosszant, nagyon hosszant elüldögéltem a bor csendesen duruzsoló mesélgetései mellett... Öreg szilvafa tüzének kesernyés füstje kanyarog a diófa alatt, bográcsban tündér rotyogtatja az apróra vágott gulyáshús levét, a só és asztalkendő fehérük az őszülő füvön és bábaszarka billeg a szőlők homokja felett a karón, a kiáltás, a dal oly hosszant hangzik, mint a messzire nyúló nyugodalmas élet és csak lustán mozdítottam meg a szememet, ha gömbölyű szolgálók kapaszkodtak repkedő szoknyáikkal a fejem felé, az almafára... Inkább az ősapám, meg más dohos vének jutottak eszembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése