FÜST MILÁN: EMLÉKEZÉS KRÚDY GYULÁRA

Kanyurszky Gyuri bácsi, a huncut nagyságos úr, a pesti egyetemen a szír, kald és egyéb keleti nyelvek rendes tanára nem nagyon szeretett engem. Bizonyos könnyű gúnnyal »tragikus ifjú«-nak nevezett és így is mutatott be például Krúdy Gyulának:

— Ime Gyuszus, egy tragikus ifjú — mondotta —, aki Schopenhauer-be és Shakespeare-be szerelmes, ahelyett, hogy egy nekemvaló kislányt választana magának. — Szemeik egymásba villantak, majd úgy elkezdtek ezen az ostobaságon nevetni együtt, mintha ugyanegy pillanatban megbolondultak volna mind a ketten.

Nem igen értettem a dolgot. Még csak tizenötéves voltam és Kanyurszky bácsi ötven, az ifjú Krúdy Gyula pedig (már neves író) akkor mindössze huszonöt — nem értettem tehát a következőt: én még fiatal vagyok, nem tudhatom tehát, hogy mire gondol Gyuri bácsi, ez eddig rendben van. Csakhogy Gyuri bácsi épp kétszer annyi idős, mint Krúdy, hogy érthetnek tehát ezek ennyire egyet az én ügyemben, s főként — honnan ez a nagy vigasság? Így szóltam tehát egész neki­keseredve:

— Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet Gyuri bácsi és főként nem a szerelmi nyivákolást. Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtől, ha könnyei folydogálnak és oly puha lesz tőle, mint a dunna-tészta. Tet­szik ismerni a dunna-tésztát. — Iszonyodnék továbbá attól is — folytattam —, ha esténként a babámat szorongatnám homályos kapualjakban, vagy közterek padján, mint a bakák. Hát én is ilyen vagyok? — kérdezném magamtól. Szóval ez szörnyű volna — a férfiaknak más dolguk van itt — fejeztem be zordonul.

Az öregúr éppen egy pohárka bort ivott, amely bor sza­vaim hallatára elkezdett bugyborékolni a torkában.

 A hu­szonötéves Krúdy Gyula pedig kezével szemérmesen elfödte arcát, mintha csupa disznóságokat hallana tőlem. Ez megint furcsa volt. Úgy látszott tehát, hogy ezek mindig jó egyet­értésben vannak ellenem. Végül is a fiatal Gyula bácsi így szólt hozzám:

— Beszélj csak tovább, te tragikus ifjú. Ne hagyd ma­gad. Nagyon élvezlek — tette hozzá.

Kanyurszky bácsi pedig közbekiáltott:

— Mondtam úgy-e, hogy ez jó attrakció lesz neked. Be­széljen csak tovább tragikus ifjú — biztatott ő is.

Ez a viselkedésük most már részben dühített, részben, megvallom, egy pillanat alatt megtört engem. — Hátha én egy nagy marha vagyok csakugyan? — villant az eszembe. Így feleltem tehát e két gonosznak most már némikép alá­zatosabban:

— Hát jó, Gyuri bácsi, a kislányok. Megengedem, hogy ez is valami. És úgy képzelem, Gyuri bácsi, hogy nekem majd nem sokat kell térdepelnem. Különben sem akarok Romeo lenni. Ha majd megszeretek valakit, akkor majd a tudásom és szellemem fog térdepelni helyettem.

— Ki kell tömetni, nem igaz? — kérdezte ekkor a ke­gyetlen Gyuri bácsi egész tárgyilagosan. Majd hozzátette: — Hogy fog ez majd csodálkozni a borbélylegények sikerein! Csak jó volna azt is megtapasztalni — mi? — kérdezi megint csak Krúdytól.

Csakhogy Krúdy Gyula ekkor már szelíd szomorúsággal nézett rám és így szólt:

— Látod, látod, mi nevetünk a te hősiességeden, kölök. Pedig, ha nem is egészen, de lényegében mégis csak olyan vagy, mint a trubadúrok s azokat én mindig is szerettem. De hol élsz? — kérdezi tőlem. — Pesten?

— Igen, Pesten.

— Úgy-úgy, Pesten. Akkor tudod, mi lesz ennek a vége?

— Mi lesz a vége? — kérdeztem én.

— Majd meglátod — felelte Krúdy Gyula de, mondom, most már szelíden és majdnem szomorún.

*

De hadd mondok előbb Kenyurszky Gyuri bácsiról még többet, ő mostanában sokat jár az eszemben. Az utóbbi tíz-tizenöt évben ugyanis gyakran pró­bálgatom; hátha megtanulhatnám legalább életem végén azt a könnyedségét, amellyel ő e világok zűr-zavarát és az embe­rek gonoszságát nevetni tudta. Úgy látszott, hogy ő e nagy­világon semmit se vesz komolyan, én pedig mindent, mindig. Gyuri bácsi még saját nagy tudományán is tudott mulatni néha s ha én csodálni próbáltam, rendesen így szólt:

— Ne teketóriázzon annyit a tudományommal. Nem ér az se semmit. Ismeri a Prédikátort? — S én valóban ismer­tem a Prédikátort.

— Hát mi ér valamit, Gyuri bácsi? — kérdeztem szo­morún.

— Egy jó pohár bor öcsém, meg az igazi jó feketekávé, egy kis cigaretta hozzá, meg a sakk. Tanuljon meg sakkozni — tanácsolta nekem.

S persze ő néha hónapokon át sakkozott, ez így volt igaz, különösen nyáron. S kivel? Legjobb cimborájával, egy kedves, pesti néptanítóval, Héczey Istvánnal.

De télen is. Minden csütörtökön kora délután felállt a sakk mellől, felvette reverendáját, feljött Visegrádról Buda­pestre s itt is egyenesen a Baross kávéházba. Ott megint leült a sakk mellé, hajnalban felállt mellőle és bement az egyetemre. Déli kettőig leadta óráit és ment vissza Visegrádra, folytatni az abbahagyott játszmát.

Egyszóval, nem volt ő büszke nagy tudományára, szó sincs róla és mégis néha hevertében így szólt hozzám:

— Vegye csak le onnan azt az egyik talmúdi kötetet, meg akarom nézni, hogy Rasi mit szól... — (ehhez, vagy ahhoz, már elfelejtettem, mihez). — S miután megnézte, odanyúj­totta felém, hogy olvassam el én is.

De hogy is tudtam volna én ezt a rejtélyes ákom-bákomot olvasni? — Nem tudom én ezt olvasni, édes Gyuri bácsi — könyörögtem megint csak szomorún.

— No látja — felelte nekem és a szeme büszkén, önelé­gülten csillogott. — Ugy-e hogy nem tudja? — igyekezeti újra meggyőződni tudatlanságomról. — De én aztán igen! — mondta most már egész gyerekesen, büszkén. — Milyen gyerekes ez a Gyuri bácsi — gondoltam én.

Fiatalkorának legendája pedig ez volt:

A papneveldében fogadást kötött osztálytársaival, hogy egy hét alatt megtanulja a görög szótárt s ha nem csinál több hibát, mint hármat, akkor társai öt liter bort fizetnek neki.

— És megnyerte a fogadást. De hamarosan meghallotta ezt a dolgot a szent püspök is.

— Tíz liter bort kapsz — mondta neki —, ha megtanulod az arab szótárt is. Itt öt hiba van engedélyezve és két hónap a tanulásra. — Kanyurszky György ezt is megnyerte. S ekkor így szólt hozzá ugyanez a szent püspök:

— Bejuttatlak a Pázmáneumba öcsém, csak azt fogadd meg szent fogadással, hogy sosem iszol meg egyszerre egy liter bornál többet. Fogadd meg a szent kereszt előtt és csókold meg ezt a gyűrűt. — Kanyurszky György pedig tényleg megcsókolta a gyűrűt s hogy végül is megtartotta-e ezt fogadalmát, azt már nem tudom. Ez kétes. Tény az, hogy huszonkét éves korában a bibliai és rokonnyelvek tanára lett a pesti egyetemen.

*

S ennek a rendkívüli Gyuri bácsinak egész törzskara volt, háza nyáron mindig tele vendégekkel s ezek között nyilván nem egy volt olyan, aki csak azért zarándokolt ide, hogy nála tanuljon egy életre szóló bölcsességet. Nála ismerkedtem én meg legifjabb Ábrányi Kornéllal, Konek, valamint Bláthy Ottó professzorokkal és még sok más akkor neves emberrel, köztük, mondom, Krúdyval is. S nekem az a gyanúm, az most az érzésem, hogy Krúdy egész életszem­léletének ez volt a bölcsője. Onnan gondolom, mert ezek az előttem nagy tekintélyű urak néha bizony szomorúan, letörten jöttek ide és csillogó szemmel távoztak. Így Krúdy Gyula is, nem egyszer — ezt megfigyeltem.

— Ha semmibe veszed az életet, akkor elbírod a pimasz­ságait is — tanította őket Gyuri bácsi. — Neked kell meg­tanulnod, hogy milyen az élet, vagyis ne azt várd, hogy az élet tanulja meg, te milyen vagy és alkalmazkodjon ostoba követelményeidhez. — És tényleg: úgy igaz, ahogy mondom, sohase láttam őt se elkeseredve, se felháborodva. Magam én pedig mindig elkeseredett voltam és mindig háborodott, hogy is szerethetett volna hát engemet, ha tanítása ennyire nem, fogott rajtam s az csak negyven év múlva, vagyis tíz-tizenkét év előtt, az üldöztetés idején kezdett hatni és kivirágozni bennem.

De Krúdyra nyilván gyorsan és nagyon hatott s ez itteni mondanivalóim lényege. 

Huszonkét éves voltam, mikor újra találkoztam vele — akkor eszméltem én csak, hogy ki ez a Krúdy Gyula! Hogy voltakép bizony démoni lény ez, aki nem­csak hogy méltó volt Gyuri bácsi tanításaira, de túl is tett mesterén. — Ez így történt:

Egy nap fel akarok menni a New York karzatára, mikor egy szerfelett magas ember emelkedik fel a lépcső melletti asztaltól, egy elegáns úr, aki ferdén tartotta nyakát és kitárta felém mind a két kezét, majd így szólított meg:

— Te vagy F. M.? Akkor ülj le itt.

Nem részletezem ezt a beszélgetést, csak annyit jegyzek meg róla, hogy ő volt az egyetlen idősebb író, aki hajlandó volt tudomásul venni, hogy én is író lettem. Szerfölött meg­dicsérte egyik munkámat, amelyet magam én nem is nagyon szerettem — ma se szeretem. De mindegy. Hogy figyelmére méltatott, ez a tény ma is melegen él a szívemben. Egy ideig beszélgettünk, én alázatosan dicsértem őt, ő engem férfias nyugalommal, így aztán összemelegedtünk. S mikor már itt tartottunk, így szóltam hozzá:

— Gyula bácsi, emlékszel-e a tragikus ifjúra?

S csodák csodája, emlékezett rá. — Csak nem te vagy az? — kérdezi tőlem. S itt aztán olyan beszélgetés kezdődött, amely, ha jól meggondolom, egész életemre kihatott s épp erről akarok szólani most.

— Persze, nem vagyok már olyan, mint kölyökkoromban, Gyula bácsi — mondottam neki —, de azért, őszintén szólva, ma is jobb szeretem a tisztességes embereket, mint a csirkefogókat! Ennyi még megmaradt bennem a régiből.

— Én pedig csak a csirkefogókat szeretem — csapott le rám ekkor Krúdy Gyula —, mert azokban legalább élet van. A tisztességeseket talán tisztelem is néha, csak éppen únom őket. — S mondhatom, ez a kijelentése máris úgy csattant rajtam, mint a nyakleves.

Rögtön eltűnődtem tehát e szavain. — Talán igazad is van — feleltem neki tévetegen. Az biztos, hogy én még mindig túlkemény vagyok. A piszkot például ugyancsak nem szeretem. — Felejthetetlen nekem ez a pillanat. — Mert Krúdy arca felragyogott, szemei szikráztak és szóról szóra ugyanazt felelte nekem, amit jó néhány év múltán Capriban a kiváló norvég író, Andreas Haukland ugyane szavaimra:

— Mi az a piszok? — kérdezte diadalmasan, lángolón, ugyanúgy, mint Haukland. — Nem mondanád meg, hogy mi a piszok?

S én megint, csak eltűnődtem ezen is. Mert, mondhatom, szinte megrázott ez a szó. — Micsoda nagy kaland az én egész életem — gondoltam magamban. — íme, több kalandban van részem, mintha bejárnám a széles Óceániát. Mert nem új meg új világok nyílnak meg előttem — és hol? Itt helyben, a pesti körutakon.

— Szóval a piszok nem piszok — néztem a szemébe.

— A piszok nem piszok — felelte Krúdy Gyula. — Csak épp, hogy gyönge lelkeknek nem való. Csak azoknak való, akik kibírják, hogy milyen az élet és farkasszemet tudnak nézni vele. Az igazság nevetséges őreit pedig megvetem — tette még hozzá.

Így vándoroltam én az űrben táskámmal, csillagról csil­lagra szállván és csodálva őket különös, el nem képzelhető tüzeikért s világaikért.

*

Ezek valóban titkos tanok voltak és nem mindenki­nek valók, ezt persze rögtön beláttam. De azért... ám ezt nem folytatom itt. Nincs rá időm. Csak annyit erről, hogy ezt a világszemléletet én sose tudtam ma­gamévá tenni. Úgy látszik, az igazság nevetséges őre mara­dok én már, amíg még élek és most nevessen rajtam kedve szerint, aki akar. Vállalom.

Tanai titkosak voltak s ő maga is csupa titokkal terhes. Elméletem róla ez:

Vannak emberek, akik eredendően lusták, fáradt idegzetűek s koncentrációra alig képesek. S némelyek ezek közül mégis nagy koncentrációkra kényszerítik magukat, így nagy fürgeségre és szorgalomra is. Ezek azok, akiket felfokozott embereknek neveztem el egy lélektani tanulmányomban. Ezek azok, akiket zakatolóknak neveztem el, mert a koncent­ráció náluk bizony nagy üggyel-bajjal, zajjal jár. Ezek, ha teszem fel hurcolkodnak, ez annyi náluk, mint másnál a föld­rengés. — Ezzel szemben vannak olyan lények, akiknél bámu­latos könnyen áll a koncentráció, fütyülnek és dalolnak, észre se veszed, hogy csinálnak valamit s közben nagyszerűen dolgoznak.

Ilyet életemben talán csak kettőt ismertem, illetve hár­mat, mert Krúdy Gyula is alighanem ilyen volt. Rendesen álmosnak látszott, vagyis mintha félig aludna s mindeköz­ben rendkívül éber volt. Erőlködés pedig sohase látszott rajta.

S mikor dolgozott, akkor is ilyen volt, láttam elégszer. Neki sose kellett nagyon fáradnia, hogy szervezetének mindén képessége kilépjen eléje a papírra: ismétlem, akkor is lustá­nak és álmosnak tetszett, mások is váltig csodálkoztak ezen, nemcsak én.

S hogy mindez valószínűleg úgy igaz, ahogy állítom, erre két példát hozok, az egyik nyilván közismert dolog, de mégis elmondom. Magamról mindig azt gondoltam akkor, hogy ötvenezer elégtételre volna szükségem és egy sem adatik nekem. Krúdyról pedig az volt a véleményem éppen ezzel az esetével kapcsolatosan, hogy szerencsés ember, mert neki legalább ez az egy nagy elégtétele megadatott. Ez így volt: Egy nyári éjszakán kijövet az Erdélyi borozóból Krúdy illetlen dolgát végezte az utcán. Egy kicsit kapatos is volt. Arra jött egy nyilván szintén kapatos huszárkapitány társaságával és így kiáltott rá:

— Nézd csak ezt a büdös zsidót, hogy mit csinál itt.

Krúdy azonmód, vagyis úgy, ahogy volt, odafordult és máris jókora pofont kent le a kapitánynak. 

Mármost aktív huszárkapitányokat megpofozni? Ez akkor magával a halállal volt egy értelmű, minthogy a régi rend szerint a tiszteknek joguk volt ilyenkor a civilt összekaszabolniok. Csakhogy ez a lusta, álmatag, kapatos ember megint csak éppoly titkosan fürgének bizonyult, amilyennek én őt mindig gyanítottam. A pofon utáni pillanatban már ki is rántotta a kapitány saját kardját hüvelyéből s mikor az revolvere után nyúlt, végig­vágott rajta. A kapitányt elborította a vér, összeesett.

Csakhogy milyen párbaj következik ez után? Mai halandó azt el se tudja képzelni. Bandage nélkül, nehéz lovassági kar­dokkal (szúrás persze megengedve), s mind halálig, vagy az alig remélhető végkimerülésig.

Mikor a kapitány felgyógyult, kiálltak. Pest egész művész­népe remegett Krúdy Gyuláért, persze magam is — Gyulá­nak vége van — jósolták róla fájdalommal. Csak én mondtam a dologról annyit, hogy: nono! És hál’ Istennek igazam lett. A ferdenyakú Krúdy Gyula ugyanis álmosan és hanyagul állt ott is, megint úgy, mintha félig aludna. Szemei a félálom bambaságával csillogtak. Ám annak a pillanatnak tizedében, mikor a vezényszó elhangzott, megint úgy vágott végig a kapitányon, hogy azt ismét elborította a vér. Szinte ketté­hasította. A kapitányt, mondani se kell, rögtön nyugdíjazták, ő pedig, mikor ugyanabban az évben önéletrajzot kértek tőle, csak ezt az egy sort írta önéletrajzául irgalmat nem ismerő kajánsággal: A nyugalmazott kapitánynak gratulálok. Krúdy Gyula.

*

Még további bizonyítékokat kerestem aztán reá vonatkozó elméletemhez s íme csakugyan sikerült még egyet találnom. Az első háború idején egy este Krúdyt és Karinthyt kártya közben találtam az Otthon Klubban. A korona értéke nem volt már a régi, mégis a játszma tétje horribilisnek volt mondható, ezer koronába ke­rült egy-egy fordulója. Leültem melléjék, jobban mondva szegény Karinthy mellé, mert ő nagyon sápadt volt, de való­sággal remegett is. Először láttam őt ilyennek, mert az még nem fordult elő, hogy a nyelve is akadozott volna. De most akadozott. Az volt az érzésem, hogy talántán eljövendő uno­kái nyomorára gondol máris, a szegény, elveszett életére, s hogy bensejében vért könnyezik a sok elúszott ezrese miatt.

De ránéztem aztán Krúdyra is — s íme, Krúdy megint csak aludt. Karinthy a figyelemtől már majd megszakadt, de Krúdyn megint csak olyasmi látszott, hogy voltaképp oda se figyel, annyira nem, hogy még a fogát is piszkálta, lom­hán. És mégis minden játszmát irgalmatlanul megnyert. S a végén közönyösen gyűrte zsebre a sok ezrest, s csak ennyit mondott Karinthynak szörnyű kegyetlenül:

— Sose búsulj, Frigyes, lesz az még rosszabbul is. — Egyszóval: vakmerően merész ember lehetett. Úgy látszik, ebben csakugyan olyan volt, mint Haukland, vagyis: az ir­galmatlan anyatermészet kemény princípiumait tette magáévá, s ha kellett, bizony önmaga ellen is. (Ezt is épp elégszer tapasztaltam nála.) S hogy ezenfelüli még milyen volt? Ezen­felül még nagyszerű művész is volt. Akárhogy forgattam is magamban műveit az évtizedekben, az még sose volt, hogy Rabelais ne jutott volna eszembe. Mert ahogy e monstruózus francia könyveinek gigászi tömkelegéből, úgy Krúdy művei­nek mélyéről is valami kaján és istentelen röhej csapott ki mindig felém, de mint a tűz. Egyik könyvének ezt a címet adta: »Az élet álom« — s ez volt valószínűleg létének, lényé­nek, életérzésének summája. Vagyis: hogy álom ez, álom, tehát csupa csalékony, tünékeny, megfoghatatlan habféleség, ördög tudja mi, viszont azonban ebben egy kis finom kacsa­pörkölt vagy egy szörcsölhető, finom kis húsleveske hosszú tésztával, amely kilóg az ember egyik szájaszögletén, hogy e dolgok ebben az álomban mégiscsak némi figyelmet érde­melnek ugyebár. S minek szól a röhögés? Mondani se kell, nem annyira a szaftos csonthúsnak, mint inkább azoknak a szamaraknak (amilyen lám, e leghívebb olvasója: magam is vagyok), akik oly véghetetlenül ostobák és ennek a nyúl­farknyi, jelentéktelen, kis földi vendégségünknek még más értelmét is keresik.

Viszont e szaftos csonthús és más ínyenc falat, no lám, az már igen! Nincs a világon még egy író, aki oly boldog nagyszerűséggel írná meg, mondjuk, a kacsasültnek fogaink alatt való ropogását, annak hányféle finom zamatát, a hozzá csorranó, buzgó nyálak kéjes gyönyöreivel együtt. Mi ehhez képest a szerelmi nyavalygás? — kérdi hangtalanul Krúdy Gyula. Mert ez már valóságos apotheózis ám! A felmagasztosult étvágy olyan istenítése ... igaz, hogy gúnyos istenítése, no de mégis! Egyrészt gúnyoros, mert ezt fejezi ki: — ilye­nek vagyunk mi, semmivel se különbek, nehogy azt higgyé­tek! — másrészt nem is éppen gúnyos, mert hisz azt is mondja vele: — ez nektek nem elég? vagy azt hiszitek, olyan kis dolog a jó étvágy?

— Igazán nem vagyok több ennél? — kérdezem tőle. — Lelkem nincs is talán? Hát szerelmem vagy jóságom, hát hősiességem vagy tudásszomjam? — kérdezem tőle mérge­sen a kétszázadik pörkölt után. — Igazán ez mindenem, ez a monumentális állatiság — csakis ebből állok? S a hús­levesnek szavakkal keveredő csámcsogó boldogságából? Vagy becsület és koncepció talán nincs is bennem? Csakis e pör­költ-sorozat? És bajszomon a sörhab, amelyet lucskosan be­szopok a számba? Semmi egyebem nincs?

S főként azért vagyok rá oly sokszor mérges, mert minduntalan majdnem elhiszem neki, hogy ez így igaz, olyan kitűnő író ez a Krúdy Gyula. Mivelhogy az állati létet csak­ugyan hősiessé tudja emelni, éppúgy, mint Rabelais. És gya­lázatos, megszégyenítő gúnnyal, ugyancsak úgy, mint Rabe­lais. S amellett még kedvet is tud csinálni ahhoz a meg­szégyenítő ajánlatához, hogy ne is igen kívánkozzunk egye­bek után — nem különös? Mert olyan étvágyam támad tőle, hogy legszívesebben rohannák egy ragyavert kocsmába halat enni.

Még pontosabban tehát úgy lehetne definiálni ezt az alig definiálható igen kiváló írót, hogy ő az, aki a terem­tésnek számunkra felháborítóan érthetetlen akaratát gúnyo­san ugyan, de gyermekes zúgolódás nélkül helybenhagyja, vagyis úgy tesz, mintha az ő szentesítésén múlna e kusza világ érvényessége. Mondjuk ki tehát még egyszer, mert e levezetés után is csak ugyanoda jutattunk el: — tényleg úgy van tehát és úgy igaz, amint már megállapítottuk, hogy ő még mulyának is hajlandó tettetni magát, csakhogy a ke­gyetlen természettel mindenben egyetérthessen.

S ha életében nem is hagyta magát nagyon szeretni (úgy látszik, nem jól tűrte, hogy szeressék, aminthogy neki nem is voltaik soha barátai, csak cimborái), de művei sokszoro­san megbosszulják rajta ezt a szeszélyét. Mert, aki műveibe belemerül, annak muszáj szeretnie őt.