SZOMORÚ TABÁNI ESTE (VERS)

Megtépett, nagy, bozontos, barna felhők  

 Szunnyadnak a kéklő Svábhegy felett,

— A halott nap most hullt le pereméről,

Habruhája piroslik még a vértől, —

Párás, fojtott, tikkasztó este lett.

Üde szellő ujjong a Dunaparton,

Pest felől száz kupola csillog át, —

— Mennyi kacaj, zsibongás, könny közötte!'             

— A tabáni harangszó most ütötte

A hat órát.

 — Csend, béke ideát.

Alacsony, kis, megbarnult régi házak

Húzódnak fel a Gellért oldalán,

Girbe-görbe, meredek, köves utcák

Ravasz útjuk kigyómód, lopva futják,

— Egy év múlva hírük se lesz talán.

Itt-ott kicsiny, muskátlis, lugasos kert,

Benn kis padon öreg anyóka ül,

— Tárt ablakok. — Benézek, — régi bútor .. .

Miről szólhat? Kacajról? Régi búról?

Halálról vagy csókok emlékirül?

Szomorúan rovom a köves utcát, Öreg Tabán!                                                                                       

Be bús is vagy nekem!

 Házaidról egy csendes, boldog évre,

 (Én Istenem, valaha visszatér-e?)

S a szomorú végre emlékezem.

Mulandóság! Te rád is hull az árnya,

Ódon házas, zegzúgos, bús Tabán!  

Ma még béke, csendesség lakik benned,

Tíz év múlva már régen elfeledtek,

S emléked csak itt-ott őrzik talán.

Lassan, lassan, mint a ravatal-gyertyalángok

Gyúlnak ki a lámpák egymás után,

— Távolról Pest ragyogó fénye csillog,

Mennyi sötét, fekete lélek él ott!

S mily fehér a csendes, sötét Budám!

Lehet, hogy majd szebb lesz a büszke város,

Mely sírodon egykor kacag, vigad,

— De mi adja majd vissza régi bájod,

Csendes, békés, merengő, bús világod?

S új képednek szívet, lelket mi ad?!

Mert kedves az első csók szűzi helye,

 Szép a vígság, kábít a pompa, zaj,

— De kedvesebb, hol hosszú mult felelget,.

Hol halottért szemünk bús könnyet ejtett,

S a kacajnál tovább élő a jaj.

De mit zokogsz szívem, te megszakadt húr,

Nyugodj bele: az élet rendje ez.

— Szívek, napok, világok, mint az álom,

Tova tűnnek — s az egész bús világon

A boldogság, hidd el, csupán csak ez.

Horváth Ákos
Úl Idők 1916 okt 8

KARINTHY FRIGYES: HORVÁTH ÁKOS: FEKETE LANT

(kritika)

Horváth Ákos állandóan a levegőben van: hol fekete felhő, melyet vad, pogány szelek tépnek, hol kiterjesztett, fehér szárny, mely a mennyek országa felé röpül, hol harcos, nagy csatabárd, mely úttalan utakra tért s mély tengerek fenekén száguld: de legtöbbször sas, mely nekifeszülve a bolond, nagy mámor-napnak, viú, viuhú!! - belehasít az ég azúrjába s vissza se tér. Horváth Ákos állandóan harcol, verekszik, acsarkodik, csatorászik, dobálja magát, nekiverődik: az ember elhűl és megrémül ettől a vadságtól s csudálkozva kérdi: mi végre? Mi történt? És hol van és miféle az a szikla, amelynek az akarás és temperamentum e fortyogó hullámai nekilódulnak? Mit akar, miért izzik, miért lángol Horváth Ákos? Panteista rajongó-e Horváth Ákos, aki úgy érzi, hogy e benne rejlő világszellem állandó izgatásával transzcendens gyönyörök magaslatába tud emelkedni, vagy gőgös lélek-ember Horváth Ákos, aki el akar vonatkozni mindentől, ami anyag s csak az eszmék elvont tér- és időtlen dimenzióit áhítja és akarja?

Nos hát, nem. Egyik versében egészen szimplán és kedves egyszerűséggel megmondja Horváth Ákos, hogy mit akar. A csúcsra, aszongya, a csúcsra azért áhítozik, mert a csúcson "várja őt a dicsőség szent glóriája" Tehát Horváth Ákos dicsőséget akar és ezért minden bajvívás, ének. Az ilyen metaforákat tehát, hogy szárnyak, meg tenger, meg nap, meg pogány viharok nála nem transzcendens fogalmak értékeivel kell behelyettesíteni, hanem egyszerűen ilyen dolgokra kell gondolnunk: siker, elismerés, sok könyv, sok vers, pénz - esetleg halhatatlanság, vagyis hogy a versekről sokáig fognak beszélni, stb. Mindezeket értjük ugyanis e szó alatt, hogy: "dicsőség", és ősidők óta ezt értettük alatta: - mert a "dicsőség" áhítozása oly régi motívuma a költészetnek, mint maga a költészet. Eleinte a hősköltemények invokációjában és epilógusában szerepelt: a mű alkotója, befejezve a nagy munkát, vagy nekikezdve annak: érezte az erőfeszítés nagyságát és ennek kellett, hogy kifejezést adjon, mondván: ritka nagy dolgot végeztem, vagy akarok végezni. olyat, amiről sokáig fognak még beszélni." Íme, a "dicsőség" fogalmának primitív értelmezése. Nyilvánvaló, hogy csak nagy, objektív alkotások érzésének melléktermékéül származhatott és önmagában nem léphetett fel a szubjektum belső életében: nyilvánvaló, hogy a lélek eredeti állapotától és lényegétől idegen valami ez a fogalom. De a romantikusok hamis és csinált ideológiája belevitte a "dicsőség" motívumát oda is, ahol semmi keresnivalója: a lírába - és ez a hamis, disszonáns motívum bántóan végigzörögve még a legnagyobbak, Byronok, Heinek, Petőfik alanyi költészetén is, még ma sem tudott elenyészni egészen és végső akkordjai kellemetlenül rezegnek utolsót, rossz versek végsoraiban.

                                                *

A lírának, viú, viuhú, semmi köze a dicsőséghez. Viú, viuhú, a lírának a bús glóriához sincs semmi köze. Ép oly kevés köze van a lírának a dicsőséghez, mint teszem a kiadóhivatalhoz sincs semmi köze vagy ahhoz, hogy hány példány fogyott el az első kiadásból. Mert a lírának nincs köze a többi emberhez, a tömeghez sem, már pedig a dicsőséget a többi ember csinálja. Még Petőfinél valahogy elviseli az ember, ha lírai vers keretén belül "dicsőség"-ről beszél: ő elvégre forradalmi dalokat írt, néptömegeket mozgatott, agitált, verseivel kultúrcélok szolgálatába szegődött: az elismerés büszke igénylése tehát ezáltal végzett munkájára vonatkozhatott. De mi lehet az, amit a többi emberektől azért kérünk, mert költői és elvonatkozott, mert nagyszerű és mély érzéseink vannak; mert ismeretlen gyönyörűségek vagy komor és pompás szomorúságok boltívei alatt áltat haladtunk a mi szívünkben? Mit várhatok, vagy mit akarhatok azért, hogy éreztem az életet, mert éreznem adatott s mert így kellett éreznem?


A szubjektív líra bennem van; bennem kezdődik és bennem ért véget, ha verssé vált és szavakba tört. Ami e szavakkal azután történik, az nem tartozik többé a lelkem forrásaihoz, ahonnan lírám kicsordult. Mert a lírának, viú viuhú, még a versekhez sincs köze, melyeket létrehozott.