Egy méltatlanul elfeledett humorista írásaiból közlünk a közeljövőben egy párat, megmutatandó min is nevettek nagyszüleink. Rákosi Viktor (Sipulusz)humorát nem kell leporolni , ma is derülni tudunk írásain .
SIPULUSZ: A BORBÉLYOM, A FELESÉGE, MEG ÉN.
A nőtlen embernek és az agglegénynek a borbély bizalmasabb barátja, mint a pincérje, a személye körüli hordárja, a fiakkerese és a házi zsidaja. A borbély az évek során teljesen belső, meghitt emberünkké válik. Annyi ideig markolászta az állunkat és oly sokat babrált a hajunkban, hogy megszoktuk hozzánk tartozónak tekinteni. Gyerekkorunkban az anyánk, vagy nénénk nyir és fésül bennünket. Az anya és a néne folytatása a borbély, ki már ennélfogva is számot tarthat bizonyos előkelő helyre a mi érzelmi és gondolatvilágunkban. Ő az, a ki a kor nem nyomtalan átsuhanását fölöttünk legelőször konstatálja.
- Itt egy ősz hajszálának méltóztatik lenni, - mondja a derék családtag gyöngéden.
- A hajának hullani méltóztatik, - mondja ugyanő, mély részvéttel, nem mulasztván el vigasztalólag hozzátenni, hogy egypár esztendeig még eltart a meglevő hajkészlet.
Mikor már a borbély előkészitett egy kicsit testi mivoltod hanyatlására, csak akkor következik a kóristané, ki már egészen határozottan kis kopasz csacsim-nak vagy még egyszerübben és határozottabban vén szürke szamaram-nak nevez valami vidám margitszigeti pezsgős vacsorán, honnan öreg napjaidra csinos köszvényt hordasz haza magadnak.
Szóval, életutaidon az első határfa a borbély.
Az én határfám Gavrilovics Gavró volt, - sohsem tudtam biztosan, hogy mely szláv fajhoz tartozik. Néha bolgárnak, máskor szerbnek vallotta magát. Néha (mikor az operai muzsikusok kezdtek hozzá járni) a csehet játszotta, vasárnap elszlávosodott magyart szimulált, a ki a visszamagyarosodás ösvényére lépett. Mindebből azt következtettem, hogy alapjában véve tót volt.
Ügyes, simulékony, ravasz, beszédes legény volt. Sohsem mondott igazat, s én ezt szeretem. Mert az olyan emberrel, a ki néha igazat mond, néha pedig hazudik, sohsem vagyok tisztában. De az olyan embernek, a ki mindig hazudik, sohsem hiszem el egy szavát sem, s rendben vagyok.
BORBÉLYÜZLET A DÖBRENTEI TÉREN ANNO 1900
Patkó János borbélymesternek volt az első segédje. De Patkó politizált. Még pedig korcsmában politizált. A korcsmáros nem bánja, ha vendége politizál, de igyék. Patkó tehát ivott, politizálván, a nélkül, hogy ezzel Európa, Magyarország, Budapest, vagy a nyolcadik kerület sorsán bármit is változtatott volna. Ellenben adósságba verte magát, s üzletét megvette Gavrilovics Gavró, a kit Európa sorsa egy cseppet sem érdekelt.
Patkó elment a Dunapartra zsákot hordani, Gavrilovics egy gázlámpával és egy inassal szaporitotta a személyzetet és körlevelet intézett a t. c. nagyérdemü frequentans közönséghez (ezt a szót egy hetedik gimnazistától tanulta, a kit ingyen nyirt) s kijelentette, hogy üzletét az ujkor vivmányaival fölszerelve a további ismert nyomokoni haladást sok évi gyakorlata garantirozza.
Egyetlen vendég sem járt oda, a kinek föladata lett volna nyelvünk tisztaságára fölügyelni; ezért a körlevél nem okozott nagyobb feltünést, ellenben a vendégek szaporodtak. Gavrilovics maga is reggeltől estig borotvált, nyirt, vágott, hajat sütött és terjesztette a szomszédokról a pletykát.
Egyszer este kilenc óra helyett hét órakor csukták be a boltot. Másnap délelőtt és délután Gavrilovics nem mutatkozott. Harmadnap egy csinos fiatal asszony ült a borbélyműhely kasszájában.
- Nőm, - mondta Gavrilovics Gavró az érkezőknek.
- Etus!
A ki ezt a szót elkiáltotta, az én voltam, mikor beléptem a boltba s első szerelmemet megpillantottam.
Igen. Etus volt az én első szerelmem. Az Arany bárány-ban volt ő alkalmazva, édes és keserü likőrök kimérésére. Gyönyörü pici füle, piskótalába, görög arcéle, ártatlan szürkéskék tekintete volt... és a hangja... istenem, a hangja oly éles, tiszta, behizelgő volt, mint a golkondai maharadsa által gyémántból készittetett kis harang csengése (melyet én sohse hallottam, de Jókaitól hallottam, a ki szintén nem hallotta).
Még egy részlet... Balvállán egy eperalaku lencséje volt; de ezt senkise látta, ezt tőle magától hallottuk.
Szerettem őt és Etus visszautasitott; mikor vallomást tettem, szürkéskék igéző szemeit tágra nyitva, rajtam pihentette öt percig és mégsem szeretett belém. Nézett tiz percig és még mindig nem mutatkoztak rajta a belémbolondulás jelei. Sőt mintha a tizenegyedik percben már a határozott ellenszenv kezdett volna szép arcán mutatkozni. Ekkor félreforditottam arcomat, hogy végképp meg ne gyülöljön, s ő erre megszólalt:
- Tisztességes szándékai vannak önnek? - kérdé.
- Nincsenek, kisasszony, - rebegém.
- Az már más. Ez esetben legyen szives föladni ezt a táviratot, de azonnal.
Megnéztem. A távirat Marburgba volt cimezve és igy szólt:
Greifer Markules erőművész urnak
Ciniselli-cirkusz
Marburg.Atyám, jőjj azonnal, egy szemtelen ripők összemorzsolására, ki leányodat becsületében megsértette. Szerető leányod. Válasz fizetve.
Etus.
Eltávoztam. És többet sohse jöttem vissza. Ellenben a táviratot nem adtam föl. Megtartottam emlékül. Nem adhatok föl egy táviratot, melyben szemtelen ripőknek neveznek, de emlékül megtarthatom.
Azóta nem láttam őt. És most a Gavrilovics felesége. Érthető tehát, hogy igy kiáltottam föl: Etus!
Gavró összeráncolta a homlokát.
- Ön ismeri a nőmet?
- Hajdan ismertük egymást.
- Közelről?
- Nem nagyon.
- Volt önök közt valami?
- Volt.
- Hah! Mi?
- Két lépés távolság.
- Köszönöm. Tessék helyet foglalni, - felelt Gavró sötéten.
Ezzel elővett egy borotvát és szijjon huzogálni kezdte. Hideg borzongás futott végig rajtam. Ugy éreztem, mintha azt a piszkos szijjat máris az én hátamból vágta volna ki a borotvával.
- Hogy van, édes Pusztai? - kérdé Etus azon az észbontó hangon, melyet föntebb a maharadsa gyémántharagjának csengéséhez hasonlitottam.
(A férj e pillanatban gyömöszölte nyakamba a szalvétát.)
- Köszönöm, jól, - hebegém fuldokolva. (A férj a második szalvétát gyömöszölte az ingem alá, a kebelembe.)
- Sokat gondolt azóta rám? - folytatta a menyecske.
(Vigyen el az ördög! Nem tudtál kasszirnő korodban ilyen nyájas lenni?)
- Nagyon ritkán, - feleltem fagyasztó nyugalommal. (A férj már szappanozta az államat.)
- Maga szemtelen! - csicseregte az asszony.
(A férj kezébe vette a borotvát.)
- Maga hálátlan! - folytatta az asszony.
Gavró sziszegett, mint a kigyó. Végem van!!! Mosolyogva fölkeltem, udvariasan köszöntem s kalap nélkül, kebelemben két szalvétával, beszappanozott állal kisétáltam a Kerepesi-utra.
Négyezer főből álló néptömeg kisért a lakásomra. Oly ritkán akad Budapesten ember, a ki hajlandó fényes nappal beszappanozott állal ingyen végigmenni az utcán, hogy a nép nagyon hálás érte... Otthon megmosakodtam és azóta szakállat viselek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése