Ahogy Krúdy írta kedvenc vendéglőjéről:
„Ahol lassítani szoktak a leggyorsabb fiákerek, állott egy kocsma, mint egy piros virág. Itt volt a leghangosabb a dal, itt előzködtek a verklisek és itt járta bolondját a tánc.”
Ez a híres hely a hazai vendéglátás egyik ikonja, a Kéhli vendéglő, amely a történelmi Óbuda maradék kis szögletében található.
Valamikor a XIX. század első negyedében költözött ide a német származású Kéhli família. Az ablakokból kikönyöklő vagy a kapuk előtt pletykálkodó asszonyságok rövidesen hírül adták, hogy a szorgalmas betelepülőknél kiváló borok kaphatók. Szőlészettel foglalkoztak ugyanis Kéhliék, és ősi fészkük is borpincének épült 1828-ban. Jó hírük volt az óbudai boroknak, mígnem a filoxéravész el nem pusztította a patinás tőkéket. Krúdy így búslakodott efölött A borász című karcolatában: „A filoxéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az amerikai vesszők...”
Az üzleti érzékkel megáldott óbudai bormérők azonban a talpra álláshoz segítségül hívták Bacchus mellé a másik fél- (vagy egész?) istenséget: Gasztronómiát. A kultusztárggyá nemesedett szódásüvegek nedűjével hígított borok (vesd össze: fröccs) alá „borkorcsolyának” mind gyakrabban feltálaltak fokhagymás tokaszalonnát, töpörtyűt, hurkát, kolbászt – természetesen lilahagymával. Aztán a kemencék meg a „sparherdek” szintén beálltak vendégcsalogatónak, és ontották a finomabbnál finomabb ételeket. A terjengő illatok meg a halk citeraszó egyre több helybéli polgárt, hivatalnokot, iparost, no meg könnyűléptű kisasszonyokat ültetett a kiskocsmák kockás abroszos asztalaihoz. Itt még azt a kispénzű betérőt is szívesen látták, aki a hentesnél vásárolt füstölt csülköt papírból kibontva, saját halnyelű bicskájával falatozta el, s csak a sert – mert Krúdytól tudjuk, hogy a sör az igazából ser – vagy a két deci vöröset kérte a pincnököktől.
A Kéhli család a XIX. század utolsó esztendejében határozta el, hogy a kisipari vendéglátást „innoválják”, és a „zónapörköltes” kisvendéglőt továbbfejlesztik. Szerencsére „zöldmezős” beruházásba nem fogtak, hanem a régi borospincének épült házat rendezték be étteremnek. Reklám nélkül is hírük ment hamarosan a jó magyaros ételeknek, a szíves vendéglátásnak, a fülbemászó zeneszónak, így azután az asztalokon állandó attribútum lett a „foglalt” táblácska. Kéhli mama varázslatos egyénisége és szaktudása az emberi örömök, a szeretet és a barátság menedékévé tette a Mókus utcai házat, melyet Krúdy nemes egyszerűséggel „kegyhelynek” nevezett.
Ami azt illeti, a Kéhli tényleg állandó zarándokhelye volt az írónak, nem csak azért, mert közelében lakott, hanem a hely és az étkek szelleme is megigézte. Ő pedig szellemével a mai napig „kísérti” a Kéhlit és vonzza az „író urakat” meg a gyomrukat szerető egyéb kasza-kapakerülőket. A Kéhli és Krúdy összefonódott, egymást teremtő szimbiózisban él a város, sőt az ország tudatában. Huszárik Szindbádjának varázslatos aranyfényben rezgő főtt velőjét csak itt lehet kapni, fonott kosárban tálalt fokhagymagerezdes pirítóssal. De kizárólag csak ezen az étlapon találhatunk olyan legendás remekeket, mint a „Forró fazék”, vagyis a saját ízesítésű marhahúsleves, a tejfölös tarkabableves, meleg előételnek lecsó, a sashegyi ökörháta vesepecsenyéből, amely a hajdani Tabán egyik kultikus étele volt.
Az étlapnál maradva: az elnevezések is őrzik a múlt atmoszféráját, az irodalmat, ezekből néhányat ízelítőül ideidézünk.
A Krúdy Gyula Irodalmi Kör nem csupán az író emlékét őrzi, hanem az irodalmon kívül egyéb művészeti ágakat is patronál. Színészek, zenészek, képzőművészek állandó vendégei a Krúdy Szalonnak. Legutóbb fotókiállítást rendeztek Krúdy és Óbuda korabeli fényképeiből. Az író fi atalkori képe még a XIX. századi stúdiókban, az úgynevezett fényirdákban készült.
Az egyik művészi portré úgy megtetszett Simon M. Veronika festőművésznek, hogy megfestette; az öregkori Krúdyt pedig Koncz Eta vitte vászonra. Érdekes és szokatlan találkozása ez a képzőművészetnek és a fotográfiának.
Szindbád margitszigeti étke
„Krúdy úr bolyongó lelkületű, ábrándos figurája és hőse e nevezetes étel elfogyasztásával merített bátorságot, ha szelet csapni készült a vidéki kisvárosok polgárasszonyai körül. Csibemájjal megtöltött és császárszalonnába göngyölt sertésfilét készítettek neki kedves vendéglője konyháján. Tálaláskor tejszínespaprikás gombamártással öntözve, rántott vereshagyma-karikákkal díszítették és zöldmetélttel körítették meg. Ezek után már olyan ékesen tudott udvarolni Szindbád, hogy alig-alig akadt, aki ellenállt ostromainak.”
Hasonló stílusban íródott az étlapra a piros kisfazékban főtt velős csontot kínáló fogás meg a fogasszeletek Pista bá’ módra, vagy Fidó apó magyar kúti medvetalpa. Újkori legendát örökít meg „Nádas Gyuri pulykamellcsodája gombaábrándokkal”. A bohém és mindig vidám György urat törzsvendégként fogadják kedvenc helyén: a Kéhli gyertyafényes Lakomapincéjében. Egyszer, egy átmulatott holdas éjjel utáni pirkadatkor fogalmazódott meg a fenti címen aposztrofált pulyka (régiesen: „póka”) „mejje húsának” ilyetén elkészítése.
Nádas Gyuri a jó falatok és a felejthetetlen szeánszok viszonzásául megszerezte egy régiségárverésen Kéhli mama eredeti naptárát a harmincas évekből, amelyen saját kézírásával vannak felróva a titkos „recipék” és a bevásárlandó hozzávalók. A „tulaj” féltve őrzi az étterem vitrinjében, és csak a kedves-kedvenc vendégek lapozhatnak bele olykor.
Kihagyhatatlan az étlapról – és a rendelésből is – „Lévai Esztike töltött káposztája”.
„Lévai Esztike jól belakmározott a disznótorból megmaradt és már sokadszor melegített töltött káposztából. Volt abban csülök is, meg füle-farka. Jó csöves pirospaprikával, csipetnyi majorannával és magyarborssal ízesítve. Olyan jól esett a lakoma, hogy Cecei uramnak ötkilósra sikeredett születni.” Lévai Esztike oly sokáig főzte még a „töltött káposztáját”, hogy a Kéhli mesterszakácsának, Gaál B. Eduárdnak sikerült eltanulnia az ötkilós babák születését serkentő finomságot, amely állandó (fő)szereplője a ház étkezési liturgiáinak.
Hogy ki volt az az ötkilós jövevény? Nem más, mint a Kéhli jelenlegi tulajdonosa: Cecei-Horváth Tibor. *Aki ismeri, úgy emlegeti, mint „reneszánsz embert”. Valóban, Cecei uram – aki ma már a hússzor öt kilót is megnyomja a mázsán – kalandos utat járt be az ősi izsáki udvarháztól a Híd-vendéglőig, amiből azután életre keltette az egykori, illetve a mai Kéhlit.
Cecei-Horváth Tibor „viselt dolgait” még érintőlegesen is hosszú lenne számba venni: dolgozott konyhában, raktárban, jéggyárban, volt feketeöves karatebajnok; Pest-Budán és a Balatonon, de még Írországban is szolgálta a vendégek seregét, hol szakácsként, hol pedig tulajdonosként. De a legmeghatározóbb „reneszánsz” tulajdonsága a szépnem meg az irodalom szeretete. Minden szerelmét megverselte, amit ma már egy külön kötetben olvashatunk. Tehát nem csupán Krúdy miatt lett irodalmi szentély a Kéhli, hanem Cecei író úr jóvoltából is. Általában a vendéglátó „műintézetekben” (lásd: kocsmákban) az irodalmat legfeljebb Schiller szokta képviselni, könnyű vörösbor képében. Itt azonban olyan literátorok ültek Krúdy idejében meg utána is, mint Tersánszky Józsi Jenő, Márai Sándor, Babay József, de megfordult itt Berda Józseftől kezdve a kortárs irodalom legjava. A Kéhliben van ugyanis a Krúdy Gyula Irodalmi Kör székhelye, ahol vendégeskedett már Jókai Anna, Nagy Gáspár, Fodor András, Csukás István, hogy csak a Kossuth-díjasok egy részét említsük. Élénk művészeti élet folyik e falak között, amelyről a tulajdonos kijelentette, hogy addig lesz a Krúdy-kör otthona, míg le nem omlanak.
A patinás hely jövője is biztosított, hiszen a két fiú – Gergő és Tibor – apját követve elkötelezte magát a hivatásos vendéglátás mellett, és korszerű ismeretekkel, de a régmúlt iránti tisztelettel őrzik a Kéhli hírét. A hírről jut eszembe: a legjobb száz hazai vendéglő toplistáján természetesen ott található a Kéhli. De sikerének híre eljutott már külhonba is: legutóbb a Neue Züricher Zeitungban találkoztam a „mit traditioneller ungarischer Cuisine” ismertetőjével, amelynek pontos címét is megadták: „Das Kéhli Vendéglő an der Mókus Strasse.”
Nos, aki még nem tette, zarándokoljon el ide egyszer...
*Halála után fia Gergely vette át az étterem vezetését
Takács Ferenc
Forrás: életkép.hu
Fotók: Szentiváni János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése