EGY BUDAI KOCSMÁROS EMLÉKE

Egy budai koesmáros halálára -

Gerstl Ferenc- 1854-1921-

újságcikk anno 1921

A régi pest-budai napok eltűntek  s lassankint utánuk mennek a régi emberek is. Szinte mindennap eltávozik közülök valaki;  a  temetőben  szaporodnok  a fejfák  s lassanként már csak a budai szölőlombok között bolyong az emlékezés. Gerstli  bácsi  is  búcsút  mondott   ennek  a   világnak, amint a gyászjelentés hivatalosan megállapítja, Gerstl Ferenc  magánzó,  volt  tabáni vendéglős, 67 éves korában elhunyt.  Tegnap  délután temették a farkasréti temetőben.  Az elhunytban  Gerstl Ferenc  Czakó utcai  vendéglős édesapját gyászolja.
Aki szereli a törpe budai házakat, a  tavaszt,  az augusztusi napfényben  piruló szőlőhegyeket,  a  hűvös borpincék mélyét, a naphegyi verandákat és a hegyek tüzes levél,  annak nem kell bemutatni  Gerstl bácsit. Ismerte őt egész Buda és egész Pest. Valaha  a  Kör utcában volt az ősi házikója és korcsmája, majd a lebontott kis ház szűk udvarából átköltözött a Nap-hegyre a Czakó utca  s  Naphegy-utca  sarkára,  ott  volt  évekig a korcsmája.  A háborús években azonban becsukta a boltot, majd később fia ugyanott újból megnyitotta.
A  pest-budai  múlt legendáinak  mosolygó,  örökké vidám  Falstaffja volt  Gerstli bácsi.  Budapest  multjához épp úgy hozzátartozik, mint a Szikszay, az Angol királyné és a régi Bátori. Nélküle nem tökéletes az öreg Buda története.
Magyar Elek a régi Pest-Buda romantikus történetirója, aki művészi kegyelettel mentette meg a jövendő számára ennek a városnak elmúlt életét „Pesti históriáiban" igy emlékezik meg  Gerstli bácsiról:

„Gerstl bácsi nem  tartozott azok  közé  a modern pesti kocsmárosok közé, akik kálváriát járnak, amikor a maguk borából kell inniok. Kéretlenül is a vendégekkel  tartott: ha már másnak is juttatni kell a kincsből, legalább kivegye belőle a részét ő is.  Becézte, dédelgette a borát, minden  literért külön ment le a pincébe, jól tudta, hogy a budai bor hamar megtörik, ha odabent áll a söntés kannáiban. „Wie   Mülch"  — mondta áhítattal és  szeretettel  simogatta  a  literes  üveget, amit .az imént töltött meg a pincében,  hébérrel szíván föl a hordóit, a sasadi szőlő 1901-es termését, a híres „ánzert."  „Ich   möcht  allé  selber  trinken" — folytatta az őszinte vallomást;  határozottan  fájdalom  rezgett  a hangjában, amiért oly gyarló az ember, hogy időnként mégis csak szünetet kell tartani a borocska élvezetében. 

Minden évjáratnak ismerte a lelkét, az egyik sima, szelíd mint a tej, de azért csupa vulkanikus tűz, a másik, az a vörös, még a filokszéra előtti időkből — a vesszejének ősét Mátyás király telepítette a Sashegy lejtőjére Burgundiából — az valóságos orvosság: „Wie Medizin", konstatálta, miközben hűvösebb estéiken forralt állapotban citrommal, szegfűszeggel, fahéjjal fűszerezve, egy kis teával megszaprítva szürcsölgette influenzának s egyéb alattomos nyavalyáknak ellenszeréül. Ilyenkor szaporábban pislogott különös rövid szemhéjaival, ezer ránc támadt a halántéka körül meg az alacsonv, hátradőlt homlokán; sűrű tüskével benőtt arcán valami csodálatos túlvilág! boldogság fénye ragyogott 

 Vendéglőbelső

_ Tágas, szép kertjében sorra járta az asztalokat, kibicelt egy kicsit a preferánszot játszó tabáni atyafiaknak, az alsózó pésti uraknak, mindenütt koccintott s ha szombat este eljött citerájáva! a görög-utcai hentes, gitárjával az aranykakas-utcai grájzleros, harmonikájával a szarvas téri pékmester, együtt voltak a budai „Grinzingerek", megalakult a műkedvelő „sramlizenckar**. Gerstl bácsi pajkos stancnikat énekelt idegen fülnek érthetetlen budai sváb dialektusában. A hold teliszájjal mosolygott, az öreg Gellérthegy- is (sok száz pislogó mécses-szemével olyan volt, mint egy óriás karácsony-fa), láthatóan odafigyelt a pajzán mulatságra, A szőke Lujzi, á barna Ilus, az öreg sváb szőlősgazda magyar leányai, — a szemükben az „Ánzer" és a „Medlein" egyesül! tüze lobogott — pironkodva hordták a csillapító szódavizet".

Régen volt, talán nem is volt. Gerslii bácsi örökre eltávozott. S amint a Pesti históriák szomorúan megállapítja:
— A Tabánt nemsokára egészen elsöprik a Krisztinábán, Újlakon és Óbudán is mind több a modern elem, ősszel és télen hiába várják a régi emebrek, hogy kidugják a kis házakra a saját termésű mustot és heurigert jelentő boróka-bokrétát vagy gyaluforgácsot, a rác ürmös, a frissen sült csája (rác húsos rétesféle) lassan egészen a legendák birodalmába tűnik.

Magyarország, 1921. június (28. évfolyam, 117-141. szám)1921-06-29 / 141. szám