1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. június 26., hétfő

KRÚDY GYULA-KI SÓHAJTOTT?



ÁBRÁND A HAJÓHOZ
Ki sóhajtott?

Talán én, talán ő, tán mindenki, aki az óbudai parton ténfereg, gunnyaszt, kuporog, hányatt fekszik, a kezén jár, a lába. nagy ujját mozgatja, kacíkí módjára ugrik vagy a homokba dugja a fejét, amint ez a viz partján szokásos nyárias alkonyaton, midőn a bécsi gőzhajó fehéren, mint egy álom, püspöki méltósággal és a gazdag ember öntudatosságával elmegy a Dunán. Akinek ádámcsutkája van Óbudán, ilyenkor megmozgatja. Akinek hűtlen szeretője van, az a hajóba szeretne kapaszkodni. Akinek korgó gyomra van, az könnyet nyel. És akinek bármilyen bánata van, az mindaddig nézi az alkony büszke hattyúját, amíg az ünnepélyes eltűnik az összekötő vasúti hid mögött, ahol egy öngyilkos-jelölt már várja a végszót.

Ki sóhajtott?

Talán valaki az erkélyen, akit alulról boldognak látunk,— talán egy divathölgy a szigeten, akiről a lehető megelégedettséget gondolják vadonaluj szürke harisnyái miatt, — talán egy-egy szegény varróleány, aki jegyesével a pesti kikötő ingyenes helyén ül, de még ő is vidornak látszik, — talán mindenki felsóhajtott, aki csendes napszállatnál a Dunát nézi, amikor arra a gőzhajó elhalad; reményteljesen, mintha csupa nászutasok turbékolnának fedélzetén, gazdag emberek keresnék uj gondját a szórakozásnak, redőtlen arcú vőlegények utaznának menyasszonyukhoz és- előkelő úrnők várnák a hajó-székeken a csillagok feltünedezését fejük fölött, mert egyéb szomorúságuk nincs. 


Ki sóhajtott? ;
Talán a kemény rendőr, aki most foglalja el állomását a parti lámpás alatt, talán a rab, akit valahol messze mosl kisérnek börtönébe, talán a kereskedő, aki holtjában úgy gubbaszt, mint az elátkozott, talán a költő, aki a szegénység huszonötfontos ólomgolyóját hordja lábain: és mind utazni szeretne, amikor a gőzhajó kürtje az unalom hangján megszólal és mind vágyakozik túl a Duna kanyarulatain, ahol az esti köd és a lógó felhő bizonyosan egy szebb világot takar, ahol sohasem látott cifra tornyok alatt, színesfedelü házikókban barátságos, a csalódást még nem ismerő emberek laknak, ahol azok a tündéri tájképek sorakoznak, amely képekkel a gyermekek és lábtöröttek álmodnak, ahol kutakból mérik a mézet és a betegek mind meggyógyulnak!
Mindnyájan kalitkába zárt madárnak érezzük magunkat, midőn a piros hajókerekek, mint a ludak lábai verdesik a vizet; midőn lila és rózsaszínű kendőket lengetnek a gőzhajókról a boldogak, akik pár negyedóra múltán már a szomoruság unott városa körül őrködő gyárkéményeket sem látják; midőn felzendül ablakunk alatt a hajókürt, amelyhek hangjában mindazoknak a boldog embereknek a hangját véljük, akik messze nmen megelégedetten és jólakottan sétálgatnak a város kapuinál, akik jószagu kertekben enyhe zenét hallgatnak napi fáradalmaik után, vagy kegyes hölgyeikkel cserélnek jótékony, és andalgó szavakat, midőn belefáradtak a fülemilék fuvolájának hallgatásába.

Mindnyájan epedve nézünk a biztos járású Wien Budapest vagy a Scihönbrunn után, amikor elpáváskodnak ők a nagy Dunán az estében, mint a kivételes lények otthonai, ahol egészséges férfiak és gyengéd nők mindazt elgondolják és átérzik a holdfényben ringatózó Duna fölött, amit valaha költők műveiben olvastak; ahol nincs kolduspanasz a csillagos éjben és gyötrelem nélkül, reményteljesen közeleg az erdők felől a hajnal; ahol csak az eziisthasu potyka ugrándozását figyelik meg a Dunán, nem pedig a bomlott madárijesztőként szálló, szélmalom-karú öngyilkost, aki a hídról alábukik;ahol gyengéd, puha kelmékbe burkoltan, táncos cipellőben, frissen beillatositva és élveteg, piros ajkkal jár az élet, a bankópapiroson nincs sasköröm nyoma, se vakondok-verejték jele, a szónak nincsen rókafogó csapóvasa, se ecet-szaga, a szívnek nincs boronája, csak pihés ágya, a szemnek nincsen kése, a kéznek harapófogója; a lábnak faltörőkosa, a hazugságnak iszapja... ahol azokat a boldog embereket sejtjük eltűnni a folyam távolságában, akikel többé soha sem látunk Pesten. 


Ki sóhajtott? 

 — Mindenki, aki ma este a gőzhajó után nézett..

Krúdy Gyula.





Magyarország, 1921. május (28. évfolyam, 94-116. szám)1921-05-29 / 115. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése