1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. június 10., szombat

AKI ALATT A SZEDERFA IS MEGHAJLOTT

Ős B u d a. 

Fővárosi tárcza. 




 Szó a mi szó: a főváros balparti lakosságának már vérébe van oltva az ős Buda iránti kegyeletlenség. E régi meggyőződésemben csak megerősített egy rövid párbeszéd, mely a minap két akkora pesti iskolás gyerek között folyt le, mint egy-egy öklöm. — Mibe fogadjunk — mondá az egyik selypítve s könyvcsomagját lóbálva — hogy nem tudod kitalálni, mi halad lassabban a csigánál ? — Hát Buda! — kiáltá a másik, szinte neheztelön, hogy ily könnyű kérdésre kellett megfelelnie. Nem állhattam meg szó nélkül e kegyeletlenséget, mely azonfölül most már valótlanság is. — Nincs igazad öcsém. Tanuld meg, hogy a csigánál az önálló vámterület s magyar bank kérdése halad lassabban. Kérdezd meg csak apádat! Tiszta lelkiismerettel törhettem lándzsát Buda védelmére. Csak a roszakarat hunyhat szemet a jobbparti városrészek haladása előtt. Hogy a minap keresztül-kasul jártam kuszált utczáit, föltűnő s örvendetes jeleit láttam a sokat gúnyolt s rágalmazott Buda haladásának. Két házat újra meszeltek, egy harmadiknak a tetején pedig a cserepes dolgozott, a mi élénk építkezési lendületre mutat. A köztisztaság ügyében szintén nagy előhaladást tapasztaltam. A tabáni főutcza valamelyik emeleti ablakából leöntöttek egy pohár vizzel, mely voltakép az utczának levén szánva, örvendetesen tanúskodott arról, hogy már a túlparton is gondoskodva van az utczai öntözésről. Láttam aztán egy" boldogult macska hűlt tetemeit is, melyek ezúttal vagy két öllel közelebb feküdtek a Dunához, mint mikor először volt alkalmam keseregni a mulandóság e látványa fölött. E helyváltozást meg bizonyságául kellett tekintenem az elhunyt macska eltávolítására irányzott, bár egyelőre kevés sikerrel koronázott törekvéseknek. Söt hajlandó vagyok hinni, liogy az emberforgalom magában a várban is megélénkült. Közel egy óráig tartó barangolásom közben négy egész emberrel találkoztam ott, a mi — tekintve, hogy olykor ugyanannyi idő alatt egyetlenegygyel sem találkozhatni — kétségbevonhatlan jele Buda haladásának. Ez a „status quo" igen alkalmas fölkelteni a kérdést, minő lehetett ős Buda s élete a régebbi időkben? SchamsFerencz 1822-ben megjelent, s közelebb véletlenül kezünkbe akadt könyve nyomán megfelelni iparkodunk e kérdésre. A városrészek közül, melyek akkor is ugyanazok voltak, mint a maiak, a várban öszpontosult leginkább az élet s a forgalom. A török uralom előtti időkben —• s főleg Mátyás korában •— szintén a várhegy képezte Buda góczlielyét. Budának egy Hunyadi Mátyás korából való látképe a várhegy gerinczét s lejtőit egészen házakkal beépítve tünteti elő, leszámítva a királyi lakhoz tartozó s többszörös falakkal körülövezett térséget. A török uralom utáni korszakban a vár megtartotta fölényét az alsó városrészek fölött. A rommá vált, földúlt s leégett házak lassanként fölépültek, s minthogy a hivatalok mind ott helyeztettek el, csakhamar meg is népesültek. A mai „Debreczen-szálloda" irányában Pestről Budára átnyúló hajóhidtól balra kanyarodott föl a kocsiút a várba, melynek bástyáit gróf Begal tábornok tervei szerint építették föl az 1686-diki ostrom után. 




A század elején a vár négy kapuja közül a bécsin s a székesfehérvárin át lüktetett leginkább a forgalom, leszámítva a várkaput, mely már azért is legélénkebb közvetítője volt a közlekedésnek, mivel a pesti lakosság azon át érintkezett a várral. A vízivárosi, egykor „konstantinápolyi" vagy „byzanczi" kaput, meredek följárása miatt alig használták. A bécsi kapu I. Ferdinánd korában kapta elnevezését. Régebben „zsidó-kapunak" nevezték, valószínűleg azért, mivel följárója aljában a budai zsidóság lakott. Ezt ugy, mint a székesfehérvári kaput VI. Károly épitteté újra, mig a várkapu számára II. József rendeletére törtek rést a bástyákon 1782-ben. Hajdan egyébiránt nemcsak a bécsi kapu aljában, hanem magában a bécsi-utczában is zsidóság lakott. írónk kiemeli följegyzésreméltó nevezetesség gyanánt, hogy egy régi okmány szerint az országház-utczában levő akkori Jankovics-féle ház helyén egykor Verböezí háza állott. A fegyvertár helyén valaha egy bekerített fa állott, melynek Buda bevétele napján egy derék magyar harczos köszönheté csodás életbenmaradását. 






Mikor a bősz törökök már veszve látták Budát, czéltalan kegyetlenséggel fölkötöttek egy fiatal magyar foglyot —Ramocsaházy századost —- az említett fára. Szerencsére a ruganyos ág a test súlya alatt annyira lehajlott, hogy a jancsárdüh áldozata lábaival földet ért. Több órai kínlódás után végre a várba nyomult ostromlók közül néhányan észrevették s életre hozták. I. Lipót, értesülve a szinte csodával határos megmenekülésről, Ramocsaliázyt budai várkapitánynyá nevezte ki. Ő aztán bekeritteté az életmentő fát, s naponként térden állva mondott előtte hálaimát. A várnak századunk elején 228 háza volt, — egész Budának háromezer — melyek közül, a királyi várpalotán kívül, nehány máig álló főúri épület tűnt ki leginkább. A jelenlegi várpalotát Mária Terézia épitteté, 1749 május 13-án rakták le nagy ünnepélyességgel első alapkövét, de az időközben kitört háború több évvel késleltette elkészülését. A hely, melyen épült, sokáig látta Magyarország hatalmát s fényét, és sokáig legkeserűbb megaláztatását is. Itt állt valaha Hunyadi Mátyás királyi pompától s középkori finomult Ízléstől ragyogó lakhelye. A budai vár Mátyásig sem volt utolsó az európai fejedelmek palotái között, azonban csak ő általa lett, mint egykorú történetírók egyhangún bizonyítják, a legpompásabb fejedelmi laklielylyé egész Európában. Castelli püspök és pápai követ, ki 1483-ban Budán járt, elragadtatással irt a pápának a királyi székhely fényéről és gazdagságáról, kiemelve többek között a Mária nevéről nevezett templomot, mely „egész tárháza a kincseknek s ritkaságoknak". Az -oszlopos csarnokok és tornáczokban mindenütt művészi becsü érczből öntött mytkologiai szobrok voltak láthatók. Márványból vésett oroszlánok és tigrisek a lépcsőfokokat őrizték. A kapuk s az egyes lakosztályok ajtói aranyozott domborművekkel valának ékesítve. A királyi várhoz tartozó pompás kertek a mai Krisztina-város völgyét vették igénybe. Egy födött folyosó a várból a mostani ráczfürdő forrásaihoz vezetett. S mit tett a török hódítók vandalismusa e büszke fejedelmi laklielylyel? Schwaiger, ki 1576-ban megfordult Budán, siralmas képet nyújt Mátyás palotájának — romjairól. A két nagy várudvarban, hol azelőtt daliás testőrök, vitéz magyar leventék, csatlósok és lovászok s a király fényes udvartartásához tartozó mindenféle nép sürgött — most vagy harmincz hasznavehetlen ágyú feküdt. A pompás márványlépcsők ki voltak törve, s az ajtók s ablakok jobbadára befalazva. A világliirü könyvtár termeiben elszórt kéziratok lapjai hevertek szerteszét. Schwaiger meg akarta tekinteni azokat, a mit azonban a török nem engedett meg, arra hivatkozva, hogy mindaz, a mi itt van, a padisali tulajdona. Egy csinos, tűrhetőn föntartott szobában következő, késsel falra karczolt szavak voltak olvashatók: ,, Isabella Regina —Sic Fata volunt." Az ajtók fölött még látható volt a Hunyadiak czimere s itt-ott a fölirás is : ,, Mathias Corvinus Rex Hungáriáé." Egykétszáz lépésnyi hosszú s művészi góth czifrázatokkal borított folyosó a római terembe vezetett, melynek padlata bedőlt. Por és pókhálók miatt már alig voltak kivehetők az egykori ragyogó falfestmények. Egy szomszédos terem kék alapon aranyozott faragványokat tüntetett föl. •Jobb állapotban voltak a szobák egy másik lakosztályban. Ott az okosságot, mérsékletet, bátorságot, hitet, erőt, sat. ábrázoló falfestmények még jó karban voltak. Scbwaigernek oka volt hinni, hogy Mátyás király e szobákban lakott. Valamelyik szoba padlata a csillagos eget tüntette föl élénk színezéssel. Ezenkívül azonban semmit sem lehetett többé fölismerni a nagy király romhalmazzá lett palotájából. A szép várkápolnákból piszkos raktárakat csinált a török. Az 1686-ki ostrom aztán alig hagyott meg követ kövön a régi palotából. . . . Gróf Sándor Ízléses palotája a századelején, természetesen sokkal inkább szembe tűnt, mint jelenleg. Schams elragadtatva szól berendezésének fényéről s komfortjáról, kiemelve főleg a nagy termet márvány-falazatával s aranyozott faragványokkal borított padlatával, a gazdag növényzetű télikertet, s a toskániai oszlopsortól tartott istállót, mely lovaival együtt nem utolsó nevezetességét képezte a világhírű lovagló s sportsman palotájának. Budának összes lakossága 1821-ben 27471 lélekből állt. Akkor nehéz volt még megállapítani a lakosság számát, minthogy a hatósági összeírás csupán az adóköteles egyénekre terjedt ki, s nem foglalta magában a papságot, nemességet s tisztviselőket. Pest lakosságának száma ugyanakkor már hatvanezer volt. Buda népességének természetes szaporodásáról s kétségkívül egészségügyi viszonyairól is örvendetes bizonyságot tesz azon adat, hogy mig 1811—1820-ig összesen 11899 ember halt meg, addig ugyanazon időtartam alatt 13061 született. E számok főleg akkor nyernek jelentőséget, ha összehasonlítjuk azokat Körösinek statistikai észleleteivel , ki a f. évi népszámlálásra vonatkozólag azon megdöbbentő tényt állapítja meg, hogy Pest lakossága a születések és halálozások közti kedvezőtlen arány folytán inkább apadna, semmint szaporodnék, ha a bevándorlások nem ellensúlyoznák ezen apadást. Habár a budaiak már a század elején is keserűen panaszolták, hogy a kereskedelem s forgalom mindinkább Pesten összpontosul: aránylag mégis élénkebb volt ott mindkettőnek lüktetése, mint jelenleg. Idegenekben akkor nem volt hiány Budán. A .Fortuna fogadónak a várban mindig volt utas lakossága. Oda főleg azok szálltak, kik ügyes-bajos dolgokban jöttek érintkezni a kormányhivatalokkal. Ma nem hogy fogadó, de még csak valamirevaló vendéglő sem állhat fönn a várban. A viziváros fogadói közül az ,,Arany hajót," s az ,,Arany koronát" látogatták legtöbben, a hol mindig lehetett kocsit kapni Pozsonyig vagy Bécsig terjedő útra. A Tabán fogadói közül az „Arany Perecz"-et, a ,,Hét választó"-t (máig is fönállanak), s a ,,Hajóhidhoz" czimzettet tartották a legkiválóbbaknak, a mi a mai fölfogás szerint persze nem jelent sokat. E fogadókban élénk forgalom egyébiránt csak a nagy pesti vásárok alkalmával volt, midőn sok idegen átszorult Budára. A főváros lakossága mindig, s talán túlságos mérvben is adózván a gyomor kívánalmainak, nem épen meglepő olvasni, hogy e század második évtizedében Pesten már nyolczszáz, Budán ellenben kétszáznegyven vendéglő volt. Ha hozzáteszszük még, hogy a Tabánban akkor minden kapás bort mért, könnyű belátni, hogy a két városban bőven volt gondoskodva az eszem-iszom alkalmatosságáról. írónk meg is jegyzi, hogy nem mindannyian akik helyeslői, egyszersmind követői is azon régi szabálynak, hogy az első pohár bor a szomjúság, a második a mulatság, a harmadik a részegség, a negyedik ellenben már az eszméletlenség számára való. Az akkori borissza nemzetség nem igen szívelte a sört. Az egyedüli sörház, mely Budán a század elején létezett, a második évtized derekán megszűnt. Kávéház összesen tizenhat volt Budán, de a pestiek már akkor is túlszárnyalták azokat berendezésük csinjére s látogatottságra nézve. Ne legyünk azonban igazságtalanok a mai Buda iránt, midőn a régiről szólunk. Kevés változott meg ugyan ott egy félszázad leforgása alatt, de a mi kevés történt, az mégis rendkívül megváltoztatta a város látképét. A készülő rakpart, a lánczhid két oldalán emelkedő palotaszerű épületek, a hegyipálya, az alagút s a várhegyre kígyózó Albrecht-ut megannyi örvendetes jelei Buda átalakulásának. Mekkorát bámulnának rajta azok a jó öreg, kaputrokkos s tarka selyemmellényü urak, a kik mindezt álmodni sem tudták, midőn a Fortuna-kávéház asztalai mellett ülve, el-elnézték a bécsi gyorskocsiból kiszálló utasokat. Anno 1822-ben a „dilizsánsz" megérkezése még egy kis eseménynyel ért föl Budán. Most a hátulgombolós ivadék sem hederit többé a dübörgő mozdony vagy a zakatoló gőzhajó megszokott megérkezésére. Milyen nagyot haladt a világ, budai „fetter" uram! 

 BorostyániNándor



BARTA János, Ifj.

 Ki volt az első Budavár 1686-i visszafoglalásánál? 


 Budán a vár északi lejtőjén meredek utca viseli Fiáth János nevét. Angyalföldön Petneházy Dávidról neveztek el utcát. A főváros így rótta le tiszteletét azok előtt, akik Budavár 1686-i visszafoglalásakor – több nemzedék meggyőződése szerint – elsőként jutottak be az ostromlott várba. De a hagyomány nemcsak az ő nevüket őrizte meg, mint „elsőkét”, hanem további három ostromlóét: Ramocsaházy Endréét, Martin Günther Pechmannét és Michele d’Aste báróét is. Amikor – lassan már egy évszázada – a történetírás először próbálta meg tudományos igénnyel megoldani azt a kérdést, hogy valójában ki is volt az első Budavár visszafoglalásakor, nem kis meglepetéssel tapasztalta: a hagyomány bizonytalansága a korabeli források ellentmondásaira vezethető vissza. Eörményesi Fiáth János, a győri hajdúk őrnagya elsőségéről magától a nádortól, Eszterházy Pál hercegtől kapott igazoló oklevelet. Petneházy Dávid huszárezredes mellett Cserey Mihály, a kortárs erdélyi történetíró állt ki, a bajor Pechmann mellett I. Lipót adománylevele (amivel nevezettet báróságra emelte) tanúskodott, végül az olasz d’Aste alezredes hősiességét olasz források bizonyították. Az öt említett ostromló közül egyedül Ramocsaházy százados elsőségét nem igazolta korabeli forrás. Ennek hiányát azonban egy – a 18. század elején Budán közismert, s a közvetlen utókor által többször lejegyzett – kalandos történet látszott pótolni. Eszerint Ramocsaházy a török üldözése közben társaitól elszakadva egyedül jutott a Szent György térre, ahol a túlerő elnyomta s ellenségei felakasztották egy fára. A fa azonban szerencsére fiatal, ága hajlékony volt, így a százados lábujjhegyre állva ki tudta várni, míg társai odaértek s megszabadították kínos helyzetéből. A híres fa még sokáig idegenforgalmi nevezetesség volt. Egy kegyesrendi szerzetes így emlékezik rá a 18. század második felében: „1749-ben magam is láttam és megtapogattam a fatörzset.” Ramocsaházy magas életkort megérve 1746-ban (tehát 60 évvel az ostrom után) halt meg. „Estefelé temetőnkbe kísértem Ramocsaházy századosnak földi maradványait, ki 105 éves volt. Ő volt az első, ki Buda bevétele alkalmával a falra tűzte a zászlót” – búcsúztatta naplójában egyik társa. A történettudomány szerencsére nem bocsátkozott meddő vitákba az elsőség kérdéséről. Hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy egy olyan hatalmas vár ostrománál, mint Buda, olyan támadásban, amelynek során a várat – a Duna felőli, keleti falak kivételével – minden oldalról megrohamozták, aligha lehet az abszolút elsőséget megállapítani. Mivel az ostromlók rövid időn belül több helyen is áttörték a védelmi vonalat, az is magától értetődő lehet, hogy minden falszakasznak megvolt a maga első elfoglalója, akik közül bizony a heves harcokban nem mindenki maradhatott életben. Az a tény, hogy az olasz d’Aste báró kivételével az említett „elsők” valamennyien az ostromot túlélők közül kerültek ki, csak további óvatosságra int. A kutatások során azután az ostrommal kapcsolatos más, az elsőség problémájánál sokkal fontosabb kérdések is felmerültek. Ilyen volt a magyarok részvétele az ostromban, amelyről a források szintén igen ellentmondásosan nyilatkoztak. Ne feledjük: Thököly törökbarát felvidéki fejedelemségét csak a megelőző évben (1685-ben) sikerült leverni, míg az erdélyi fejedelemség továbbra is kitartott a török szövetségében. Nem csoda, ha Bécs bizalmatlanul szemlélt minden magyart. A Buda alatti táborban a magyarok száma – kb. 13–15 ezer fő – az ostromló seregnek mindössze ötödrészét tette ki, de a főparancsnokság nekik nem engedte meg, hogy önálló hadat alkossanak, hanem a különféle osztrák és birodalmi német seregekbe osztották be őket. A messze földről összegyűlt ostromlók között pedig sikerült elhinteni a gyanút a magyarok iránt. Az angol James Richard mérnök a következőket írta arról a napról, amikor 2000 hajdú érkezett a táborba: „Ugyanezen éjjel történt, hogy több angol podgyászát ellopták, így tőlem is a hátamon viselt ingem kivételével mindent. Eleinte a hajdúkra fogták a lopást, akik, úgy mondják, híresek ebbeni ügyességükről, de utóbb kiderült, hogy saját inasaink voltak a bűnösök.” Az önálló vezetést nélkülöző magyarok haditetteinek nem is volt külön krónikása. A harcostársak feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy többnyire a legnehezebb pontokra állították őket. Richards mérnök így írta le augusztus 14-e eseményeit: „Taaffe tábornok 3 vagy 4 század dragonyost egy hegy tövében egy magyar csapat mögé helyezett el, mely magyarok ekkoron jobb szárnyunk jobb oldalára voltak beosztva. Ezeket a törökök nemsokára megtámadták s visszanyomták, de az említett lovasszázadok csakhamar segítségükre jöttek s új bátorságot öntöttek lelkükbe és visszaverték a törököket. E segédcsapatok közreműködése nélkül a törökök minden kétségen kívül darabokra vágták volna a magyarokat.” Az egyik roham előtt a fővezér, Lotharingiai Károly herceg állítólag ki is jelentette, hogy azért állítja a magyar gyalogságot, a hajdúkat a legveszélyeztetettebb helyekre, hogy „legalább csekélyebb értékű nép vesszen”. A főhadparancsnokság július 26-i rendelete ugyanezt a hajdúk ügyességével indokolta: „Miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp olyan ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására használni.” Az első sorokba állított magyarok előtt így gyakran nyílt alkalom arra, hagy kitüntessék magukat. A július 24-i rohamban az első, aki a várat körülvevő árkok felső vonalába lépett, Fiáth János őrnagy volt 600 hajdújával. A július 27-i általános rohamban, amikor az ostromlóknak először sikerült átjutniuk a falak elé emelt árkokon és cölöpsorokon, a győri hajdúk egyik meg nem nevezett zászlótartója lépett fel elsőként a falakra s kitűzte oda a magyar lobogót. Petneházy Dávid és huszárjai a Richards mérnök által említett‚ augusztus 14-i ütközetben tűntek ki vitézségükkel. A magyarok türelmetlen lelkesedése még az óvatoskodó haditerv korlátait is áttörhette. Zsarnóczi, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követe, aki mindössze egy hetet töltött az ostromlók táborában, a következőket jegyezte fel az ostromlók és a nagyvezír felmentő csapatainak összecsapásáról: „A törek balszárny megiedvin, hogy a Dunának ne szorítsák, megfutamodott. A nímet a tábora helyitül a töreket tovább nem őzte, a magyar egy mírfüldig Ercse nevű vígvárig űzte és vágta, a holott a herceg is utánnok özent, hogy tírjenek vissza, mert bizony, ha az ellenség megnyomja őköt, egy nímetet sem küld segítségekre, úgy meg is fordulának. A holott az egísz tisztek és a herceg nagy dicséretit mondották a magyarok felül és meg is vallatták nyiltan, hogy csak nem hadakozhatnak magyar nélkül a törek ellen.” Ez utóbbi megállapítás persze inkább Zsarnóczi uram vágyait tükrözi, mint a valóságot. A fegyelemre ugyanis a táborban nagy szükség volt, különösen miután megérkeztek Szolimán nagyvezír hadai. A tehetségtelen, határozatlan nagyvezír azonban végül csak bátortalan hadműveletekbe kezdett. Támadását a császáriak visszaverték, sőt azt is sikerült megakadályozniuk, hogy seregéből jelentősebb számú katona jusson a várba. Ilyen előzmények után kerülhetett sor szeptember 2-án, az ostrom 78. napján a végső rohamra. „12 000 főnyi lovas és gyalogos katonaságot vezényeltek rohamra – írja erről a napról Henrik szász herceg titkára. – A jelet délután 3 óra tájban adta meg a sváb üteg 6 ágyúból. Mind a császári, mind a brandenburgi oldalról hatalmas erővel rohanták meg a katonák a futóárkokat. Heves erővel nyomultak utánuk a többiek s beözönlött a katonaság a városba, miután a zsákmányra éhes katonák két másik helyen is megmászták a falat és megnyitották nagykaput. Erre a bajor lovasőrség a kapuba nyomult, s a katonák csak úgy özönlöttek utánuk. A városban általánossá lett a zsákmányolás. A zsákmány nagy volt s még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi híres gazdagsága volt ennek a városnak, ha csak a kapzsiság vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tűzbe nem borította volna a várost. Hat óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tűz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójára emlékeztetett.” A leírásban nem találkozunk a magyar ostromlók említésével. Elfeledkezett volna róluk a hercegi titkár? Nem ő, hanem a hadvezetés látszott megfeledkezni az eddig oly sokszor hasznosnak bizonyult harcostársakról. A kimerült török védősereg ellen a döntő rohamban gyors sikerre számított – a vár valóban 1–2 óra alatt elesett – s az idegen vezérek saját katonáiknak kívánták biztosítani a zsákmány oroszlánrészét. A magyarok tehát most az egyszer nem kaptak helyet az első sorokban, így nem is lehettek elsők a falakon. Petneházy Dávid huszárjait nappokkal előbb a pesti oldal védelmére rendelték. A hagyomány „elsői” mégis az ostrom átlagon felüli résztvevőinek bizonyultak. Fiath és Petnehazy hősiességéről már szóltunk. Az olasz d’Aste alezredes a végső rohamban közvetlenül a falak előtt kapott halálos sebet. Az ifjú Pechman, a bajor testőri ezred helyettes parancsnoka, vezetője volt annak a mintegy 70 főből álló bajor csapatnak, amely először jutott be a belső palotaudvarra. Egyedül Ramocsaházy Endre tetteinek nem sikerült nyomára bukkanni. Lehet, hogy azért, mert nem lévén főtiszt, a különféle jelentések nem nevezték meg a hadieseményeknél, de az is lehet, hogy mégsem vett részt az ostrom látványosabb akcióiban. Tény, hogy nevét csak később kapta szárnyra a hír, amikor a kiérdemesült százados Budán megtelepedve maga mesélgette az újonnan betelepült város lakóinak hadikalandjait. S könnyen meglehet, hogy e kalandok csak az idő múlásával növekedtek egyre nagyobbra, míg végül Buda lakói, de talán az agg hadastyán maga is elhitték, hogy ő volt az első a vár ostrománál. (S közben senkinek sem tűnt fel az a furcsa ellentmondás, hogy ostrom közben nem szokás az ellenfelet akasztgatni, mikor harcképtelenné tételének más, sokkal gyorsabb módszerei is vannak.) Az ostrom – mint a hercegi titkár is megemlékezett róla – óriási pusztulással járt. Romokban hevert Mátyás palotája, félig ledőlt a gótikus István torony, prédára került a vár berendezése, s ebek harmincadjára a megmaradt Corvinák, Mátyás híres könyvtárának a törökök által is megbecsült darabjai. De az eredmény – úgy látszott – megérte az áldozatot, 145 év után újra keresztény lobogó lengett a vár fokán. A vesztesek bűnbakot, a győztesek hősöket kerestek maguknak. A hazafelé induló ostromlók vitték magukkal társaik dicsőségének hírét. Az olaszok d’Aste bárót, a bajorok Pechmannt kiáltották ki a vár első meghódítójának. De kellett a hős a maradóknak is, s a magyar köztudat így emelhette – a valóság némi kiszínezésével, eltúlzásával – a korábbi rohamok legvitézebbjeit a vár első hódítóivá. De ha a hagyomány ez esetben nem is mond igazat, a kiválasztott személyek méltónak bizonyultak a dicsőségre. A Budavár ostroma iránt érdeklődőknek a következő műveket ajánlhatom: Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban (2. kiadás, átdolgozta Wellmann Imre, Bp. 1936.); Némethy Lajos: Kik voltak elsők Budavárban az 1686-iki bevétel alkalmával (Századok, 1886.); Károlyi Árpád: Jelentések a Budát vívó táborból 1686-ban (Történelmi Tár, 1886.) Ramocsaházy Endre (1641 – 1746. július 9.) alhadnagy, százados. 1686-ban nagy része volt Budavár visszavívásában. Szeptember 2-án mint alhadnagy a Fehérvári kapu ellen intézett rohamot. Fel is jutott a vár falára és kitűzte a magyar zászlót, sőt a Szent György térig nyomult, de itt övéitől elvágták és a törökök kezébe esett, akik a közelben levő szederfára felakasztották. A fának ága azonban a test súlya alatt meghajlott, úgy hogy Ramocsaházy lábai a földet érintették. Amikor övéi újból előnyomultak, Ramocsaházyt lemetszették és életét megmentették. I. Lipóttól kapitányi rangot nyert és amikor nyugalomba vonult, Budán a várgrófi tisztet kapta. Gondosan őrizte azt a fát, amelyre a törökök felakasztották és annak árnyékában végezte naponta hálaimáját. Amikor 105 éves korában elhunyt, katonai pompával kísérték utolsó útjára. A budai főtemplom északi részén volt temetőben helyezték nyugalomra.[1][2] Egy társa naplóbejegyzése szerint „Ő volt az első, ki Buda bevétele alkalmával a falra tűzte a zászlót”, azonban mivel a korabeli források egymásnak ellentmondanak, ez az állítás vitatott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése