A DIVATOS TABÁN

Egy készülő válogatásból csemegézve: 

  

A  jó  öreg  Tabán  -—  a  speciális  Budának  ez a külön   specialitása  —  divatba   jött,   pedig arculata  már  egyre  kevésbé  tabáni.  Újságírók kezdenek  humorkás  riportokat  írni  a  tabáni korcsmák  nyári   hangulatairól  és  figuráiról. Miklós  Jenő, ez a  finomlelkű. és  finomszavú  író, legutóbb  regényt  írt,  amelynek  legtöbb  alakja tabáni,  és  legfőbb  cselekménye  a  Tabánban  játszódik  le.  A  pihenni  vagy  mulatni  vágyó  pestiek  pedig  gyalog,  villamoson,  kocsin  és  autón özönlenek át a Rácváros korcsmáiba, különösen a  meleg,  kánikulás  estéken,  amikor  Pest  nemcsak  lelkileg,  hanem   fizikailag  is  égő  pokol. Pedig  aki  a  régi  Tabánt  ismerte,  vagy  legalább  hallott  felőle  a  „Raitzenstadt“ véneitől, az   a  megmondhatója,   mennyire   nincs  már meg  a  romantikus,  a  nyárspolgárias, kedves Tabán — s  az  egész mai  érdeklődés  csak  annak a  bizonysága, hogy  milyen  szegény  lehet  a  romantikája  annak  a  Budapestnek, amelyet  a szépségeknek  és   eredetiségeknek   ez  a pótléka is vonzani tud, lévén még a mai  Tabán is százszor  derűsebb,  érdekesebb,  nyugodtabb, mint  az  egyhangú,  lélekölő  és  lázas  Budapest. 

    Valóban, a Tabán fogalma és léte ma már jóformán csak a tabáni korcsmákra és környékükre szorítkozik. Az ódon házak, amelyek a maguk komor hangulatú kapuival, homályos kapualjaikkal, muskátlis ablakaikkal, olaszos-svábos hangulatával nemcsak a festőket és a poétákat vonzották, sorra tünedeznek valami szerencsétlen és kegyetlen városi politika jóvoltából. Akárhány utca már úgy fest a tabáni éjszakában, mint egy fogsor, amelyből az idő jó néhány fogat kiráncigált s a Brugesre emlékeztető hangulatok helyén akárhányszor döbbentően prózai szemétdombok terpeszkednek, amelyek inkább a köztisztasági hivatalra emlékeztetnek, sajna reménytelenül.

Hiszen hangulatnak az is hangulat, hogy a Kereszt téren, két lépésre az ódon kőkereszttől, tyúkok, kakasok kapirgálnak a szemétdombon, disznók turkálnak benne és szurtos gyerekek kutatnak rozsdás abroncsok és egyéb kincsek után, de valljuk meg: ez nagyon „verisztikus“ hangulat és a korcsmai hangulattal ellentétben nem katzenjammerrel, hanem igen könnyen kolerával végződhet a nyáron. Ami már most a korcsmákat illeti amelyekben pedig a Tabán egész szelleme koncentrálódik — bizony azok sem a régiek már. Megfogyatkoztak számban is (igaz, hogy azért vannak utcák, amelyeken lépten-nyomon korcsmába ütközik a nyájas utazó), megfogyatkoztak jókedvben meg emberfigurákban is. Régi korcsmák bezárultak, elnémultak örökre (mint a Bráth Benedek kék-golyós-homlokzatú vendéglője, vagy a Hét-Rózsaszál), némelyek gazdát cserélvén, lelküket is cserélték (mint a burgzsandárok hajdan híres korcsmája az Árok-utcában), ismét mások csak a régi fényük halvány maradványait mutatják

Preiszler István vendéglője
(mint Preiszler bácsi borozója, amely szegény jó Zempléni Árpádnak, a bozontoshajú turáni költőnek és cimboráinak volt jeles tanyája). Sokan meghaláloztak a régi korcsmárosok közül, még többen a törzsvendégeik a rácvárosi spiessek közül, ami természetes is, lévén a korcsmárosok szerencséjére a vendégek statisztikája mindig nagyobb, mint a korcsmárosoké.
Igaz, hogy azért még mindig mozgalmasak a meglévő korcsmák is, s a levegő — hiába — nemcsak fizikailag más ideát, hanem lelkileg is. Az egyik korcsmának a lugasa, a jegenye- nyárfás kertje, a másiknak a százesztendős szederfája (szeder, merthogy itt Tuladunán vagyunk!), a harmadiknak a mulatságosan érzelgős vagy céltudatosan pajzán Schrammel- zenéje, az egyiknek ilyen, a másiknak olyan bora: mindegyiknek van valami sajátossága, vonzóereje, nem szólva a vendéglősök arculatáról és természetrajzáról, amely mindegyiknél igen egyéni s mégis közös sajátosságuk valami tabáni vonás.

Az egyik maga a derék nyárs- polgári puritánság (és ez igen hálás vonás a borivók szempontjából, mert a puritánság a borok kezelésében is megnyilvánul), a másik a nyugodt, magyaros uraság, a harmadik vaskos, goromba, tenyeres-talpas Falstaff, a negyedik az egérszemű, pislogó, zsugori, akiről egy második Moliére egészen nyugodtan megmintázhatná az uj Harpagont, az ötödik a kék- kötényes, korombajuszú szerb, — és igy tovább. Azután föl kellene sorolni a tipikus bennszülött törzsvendégek egész sorozatát: a hangos, zsírostréfájú és aprózsömléjű péktől a tuladunai betyár balladákat éneklő somogyi rendőrig, a tenoristaszerepben tetszelgő fürdőszolgától a francíaságával kérkedő agglegény beamterig, a politikus csizmadiától a madárfejű, paralitikus öreg szabóig. S mindez attrakciók tetejébe a szemlélődő embernek megadatik a budai éjszakák kék, csillagos szépsége és frissesége... nem csoda, ha ezekbe a korcsmákba lekivánkozik pihenőre, derűs mosolygásra és gondatlan tereferére a. komoly irodalmarok hada is, vagy, hogy van este, amikor például Avar László kertjében Szabó Dezsőtől kezdve Rozványi Vilmosig az írók és poéták egész raja. neves szobrászok és festők egész kis tábora lelhető a fehér vagy piros abroszok körül.

Avar László kerthelyisége

Az is igaz, hogy Budapest igen szomorú és költőietlen elemeket szabadít rá a Tabán estékre: a félművelteket, akik Zerkowitzot imádják és hülyeségeikkel profanizálják a csillagos estét, — még a gazdag zsidókat, akik sem borhoz, sem mulatóshoz, sem csillagos szépségekhez nem konyítanak. Csak lármáznak, pöffeszkednek és — Isten a kurzus fölött! — a romantika kedvéért lenyelik a sűrűn felhangzó Ergerbergereket is. Hát ezek bizony nagyobb foltok a. Tabánon, mint egy-két zsírfolt az abroszon, de hát ezekkel ne is foglalkozzunk tovább. Inkább mondjunk el egy-két derűs tabáni epizódot.

II.
A Tabán az ital és a zene városnegyede, s ha klasszikus nevekkel mérnénk napjait, azt kellene mondanunk, hogy ebben a kegyetlen kánikulában dél körül Gambrinüs, este Bacchus és Apollo az  úr ideái, hogy Apollónak itt meg kell elégednie lant helyett citerával. Van még egy, igen fontos definíciónk. A Tabánban csak kétféle emberkategória lelhető: ill mindenki vagy vendéglős,vagy vendég, - tertium non datur.

Aki természettudományos szemmel figyeli a Tabánt, mindennap három hangyavonulást szemlélhet. Reggel a varrólányok, a kis- és nagyhivatalnokok vonulnak hosszú sorban át az Erzsébet-hídon. Estefelé az innivágyók serege vonul a népszerűbb korcsmák felé. Éjszaka egy óra körül pedig a részegek és dalolók (vulgo, üvöltők) vert hadai vonulnak vissza rendetlen sorokban a győzelmes záróra rendőrosztaga elől. Már most lássuk, miféle kategóriákra oszlik viszont az ivók és dalolók tömege?

Kezdjük természetesen a benszülötteken, az igazi Raitzenstadtlereken. Eléggé kivesző faj, arról ismeretes, hogy ha hárman ülnek egy asztalnál, az egyik németül kezdi a mondanivalóját,a másik rácul folytatja a beszélgetést, a harmadik magyarul fejezi be, de mind a hárman tökéletesen megértik egymást és mind a hárman értenek a borokhoz, ismerik a tabáni söntések egész italrepertoárját és titkos összeköttetéseik révén minden korcsmai specialitást tudnak Óbudától Törökbálintig. Náluk a bornak és borivásnak világnézeti, mondhatni metafizikai jelentősége van („mondd meg, milyen bort iszol és megmondom, milyen ember vagy“), s ők fogták föl legelőször, már 1918. november elsején, hogy milyen országcsalás történt odaát az Astoriában „forradalom“címén. A szesztilalom első pillanatában megállapították, hogy az egész forradalom nem lehet becsületes és örvendetes dolog, mert aminek az örömére nem szabad még három-négy liter bort sem bekebelezni, az valami szomorú és ravasz história lehet, annak az ügynek lelkiismeretfurdalásai és titkolnivalói, félnivalói vannak. Ezt a tabáni ivók már az első napon áperte megmondották, s hitükben csak megerősítette őket a szomorú októberből lelkedzett még szomorúbb március, a szesztilalmas proletárdiktatúra. Mondanom sem kell, hogy a szesznek híres lelakatolása itt sikerült a legkevésbé, és a nagyobbstílű ivók ma is büszkén emlegetik azt a tiszenöt-húszévi börtönt, amelyre őket a forradalmi törvényszék ítélte, s amelynek csak egy-két hetét ülték le börtönben, a többit most ülik szorgalmasan és kötelességtudón a korcsmákban. A rendes, komoly tabáni ivó nem kényes a mennyiség dolgában sem: ha az erszény vagy a mecénás engedi, naponta négyszer rúg be és négyszer józanodik ki. Ugyancsak nem fukarkodik az idővel sem: ha más dolga nincs, délelőtt tizenegytől éjjel egy óráig el tud ülni és iddogálni egyazon korcsmai szederfa vagy nyárfa alatt, s már nagy lumpoláson kellett túlesnie, ha közben kissé el is szundít. Általában nagy hajlama van az iróniára, mihelyt gyenge borral, pancsoló vagy pláne goromba korcsmárossal van dolga.Erre vall az a történet, amelynek hősét a korcsmáros az utcára dobatta. A tökrészeg férfiú hűségesen odafeküdt keresztbe a korcsmaajtó elé. Mikor a rendőr felrázta és megkérdezte tőle, miért fekszik itt, igy felelt:

— Büntetésből. Hadd lássa mindenki, milyen utolsó vendégek járnak ehhez a piszkos korcsmároshoz.
A másik efféle dokumentum az a dal, amely a szűkkeblű Maradát és az öreg, tiszta borkezelő Preisslert így állítja szembe egymással a budafoki dalárda ismert dallamára:



„Ellenben Marada
Pincében marada,
lenyomta a vizet,
S a vendég bort fizet."


Mire az ellenstrófa azt mondja:


,,Ellenben Preiszler úr
énnékem szemet szúr.
Magam se tudom: mér,
De ő tiszta bort mér.“

Ugyancsak ez a fajta, lelkes művelője a dalnak, lehetőleg citera vagy teljes Schrammel-kórus mellett. Legjobban a bécsi Gassenhauereket szereti és tőle telhetőleg énekli is, ha máskép nem, azzal a szekundkisérettel, amelyet Rittner, a Tabán tréfás dalárja,szekantkiséretnek nevezett el. A Gassenhauereken kivül az irredenta-dalokat kedvelik, mert legtöbbjük frontot járt a magyar haza védelmében és mert minden sváb vagy rác anyanyelvüségük mellett is mind becsületes magyarok, lelkes hazafiak, akik mélyen lenéznek oláhot, csehet, jugoszlávot. Legtöbbjük különben iparos és munkás, akiknek kedélyes marxizmusa ebbe a jelmondatba van tömörítve:

„Az evésnél előre (hajolni),
az ivásnál hátra,
a munkánál oldalt,
hogy másnak is maradjon hely,
mert nem illik tolakodni".


Ami pedig értelmi magaslatukat illeti, arra legjellemzőbb egy Koronahegyi-nek titulált Kronberger nevű cipész kijelentése, akit valamelyik asztaltársa lebutázott.
Buta lehet az ember, csak esze légyen hozzá! —- felelte ravaszul hunyorgatva a jeles férfiú, akinek Sokrates is igazat adott volna, általában a találékonyság jellemző vonásuk.

      Hallottam egyszer hajnaltájban egy szörnyen dalos tabáni társaságot, amelyre egy komoly polgár ráförmedt az ablakból, hogy mit rendetlenkednek, mért nem hagyják aludni, — mire a következő két választ kapta:
— Hallja, ha aludni akar, ne az ablakba feküggyön, hanem az ágyba!

— Maga beszél rendetlenségről? Mi rendes ivók vagyunk, de ha maga rendes polgár volna, régen az ágyban feküdne és hortyogna, ahelyett, hogy itt kiabál!
A komoly polgár megsemmisülve távozott az ablaktól s én, mint filozofikus szemlélő, kénytelen voltam igazat adni a megtámadhatatlan okfejtésnek...




Vendéglő a régi szederfához

A divatos Tabán
Lendvai István.
Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)1921-07-06 / 26. szám