KELLEMES ESTE ABUDAI KISKOCSMÁBAN
AVAGY
HALÁSZLÉ KÖRÍTÉSSEL
Azt mondja egyik este a feleségem:
— Ebben az évben úgysem megyünk nyaralni, egyszer jó lenne átmenni Budára halászlét enni.
Valóban elmehetnénk, gondolom. A vacsora itthon is pénzbe kerül, egy-két pengő különbözettél már elszórakozik az ember.
Amikor budai kiskocsmát említik, a pesti polgár kedélyes egyszerű helyre gondol, ahol ingujjra vetkezhet, ahol a kocsma tulajdonosa, személyesen szolgál ki s megkérdi, hogy hogy izlett uraságodnak a főztünk? Ezzel szemben a budai kiskocsmák nagyrészében frakkos pincérek szolgálnak ki és az ételek ennek megfelelően méregdrágák.
Mentünk, mendcgéltünk, keresgéltük az olcsó kiskocsmát a lerombolt Tabán körül, mig végre egy szerényebb igényeknek megfelelő helyre akadtunk, ahol nem állott a bejárat előtt hat- hét magánautó, ami csak azért baj, mert az autók száma egyenes arányban áll a kocsmai árak növekedésével.
Éppen csak betettük lábunkat az omladozó kapun, amikor elöugrött a portás a kapualjból és ránk köszönt:
— Hova parancsolnak az urak? A kerthelyiségben schrammelzene, az emeleten cigány muzsikál. — S mindezt olyan terrorisztikus hangon, hogy feleségem ijedtében szivéhez kapott.
A kerthelyiségben vadgesztenyefa széles levelei alatt fiatal párok bújnak egymáshoz és együtt énekelnek a „Zenével", amit a székre tett tábla is jelez. A tábla alatt tányér, benne gyanús egypengős.
Alig rendelem meg a halászlét, megáll az asztalunk előtt egy jól öltözött férfi. Meghajlik, köszön s valami nyomtatványt tesz le az asztalunkra. A tulajdonos, gondolom s a nyomtatvány fölé hajolok.
-Feleségem rámszól: Már megint olvasol? Nem elég, hogy otthon mindig a könyveket bújod? Ha betűt látsz, nem lehet veled birnil
— Várj, fiam, ez nagyon érdekes! — intem csendre a feleségemet.
A nyomtatványon ugyanis Lovag Ezmegez grafológus ajánlja fel szolgálatait.
Megmondja kézírásból a múltat, jövőt valamint a jellemét annak, aki ezért 80 fillért fizet. Részletes analízist kinál 2 pengőért, pszichoanalízist viszont háromért.
— Drága — mondom a feleségemnek.
Az asszony felémcsusztatja kezét.
— Hiába — mosolyogja —, csak Budán van hangulat! Lám, már udvarolsz is.
— Lánykoromban volt egy udvarlóm, az meggrafologizáltatott.
— Ejhal ezt nem is mondtad eddigi ilyen folttal a múltadban vettelek én el?
— Ja az udvarlók gavallérok! — sóhajtja és most csupa szemrehányás.
Valóban, ott szemben összebújva az a szerelmes párt a lány már írja is a nevét a nyomtatványra, mert a felhívás szerint azt is elég.Csak azt nem tudja eldönteni, hogy a vezetéknév is szükséges-e? Mindenesetre odakanya- rintja: Loncika.
Lovag Ezmegez újra jön, meghajlik és összeszedi a nyomtatványokat. A szerelmes pár előtt mélyebben hajlik meg, majd félrevonul. Pár perc után visszajön a kész jellemrajzzal. Meghajlik és zsebrevágja a 80 fillért.
— így is meg lehet élni? — kérdezem.
— Nem panaszkodhatom.
Az emberek ma már kiváncsiak arra is, hogy mi lakik bennük? És ezt az írásuk pontosan elárulja. Ez a fiatal tudomány, mert tessék elhinni, nagyon komoly tudomány ez! Igen gyakran útbaigazíthat életünk fontosabb lépése előtt. Például képzelje el, urán, ha én úgy találom, hogy ennek a hölgynek, akinek az írását az imént analizáltam, veszekedős természete van, mit gondol kérem, elveszi-e ez a fiatalember? — néz rám diadallal a Lovag grafológus.
Istenem! ha csak ezen múlna! de jó lenne, ugye hölgyeim? — gondolom és akaratlan feleségemre nézek, aki lesüti szemét. Áhál hát ezért nem lett semmi a gavallér udvarlóval való házasságból? A grafológia miatt!
— És nem lenne annyi kényszeregyesség sem, ha, mielőtt a kereskedőknek hitelt adnának, meggrafologizáltatnák az írásukat. — folytatja a grafológus magyarázatát.
— Igen, az jó lenne, — felelem —, csak nem sok egy kicsit 2 pengő a részletes grafologizálásért?
Lovag Ezmegez undorral néz rám:
— Uram. ez tudomány! A patikában sem szoktak alkudni. Alászolgájal — mondja és otthagy, pedig nagyon szerettem volna megkérdezni még, hogy mitől lett lovag.
Na de vigasztal, hogy végre ehetem a halászléből.
— Szép szekfüt tessék — duruzsolja feleségem fülébe a
virágárus asszony aki nem Bemard. Saw Pygmalionjából lépett az életbe. Civilben itt él Budán ez a termetes asszonyság: házmestersége van, s mig férje kaput nyit, úgy gondolta, hogy ma divat a dolgozó feleség, hát ő'is eljár virágot árulni. De nem megy jól, nem figyelmesek máma az emberek — panaszkodik — és a hölgyecskék is jobb szeretik a tizfilléres fagylaltot. Pedig aki a virágot szereti... (ValóbanI a múltkor egy nő ujjongva beszélte, hogy megismerkedett egy fiúval, csuda gavallér, mondta a barátnőjének, képzelje, egy huszas fagylaltot fizetette és a barátnő arcára bámész irigység ült ki). De ma csak az öregurak ismerik ezt a szép mondást, hogy aki a virágot szereti.
Azok még a régi gálánsak — sóhajtja a virágárusasszony.
— Mennyit keres naponta? — kérdezem.
Szivére teszi a kezét. Pedig nem könnyű dolog ez, mert nehéz a dús kebel alatt megtalálni.
— Úgy segítsen az Isten, mint öt fillért keresek egy csokron.
— És hány csokorral ad el?
—- Vasárnap 36 csokrot adtam el. Már nem is fogok eztán hétköznap kijárni, tessék elhinni, nem érdemes azért a 8—10 csokorért. Csak a férjemnek ne kellene kaput nyitni, el sem mennék.
— És mondja nénike, mennyi volt a legtöbb, amit eladott?
Elmereng egy pillanatig a boldog múlton:
— Pünkösdkor 63 csokorral adtam el. De ne
tessék annyit kérdezni, tessék már venni i nagyságos asszonynak. Megszámitom saját árban. Az első pénz lesz ez máma, tán szerencsét hoz.
X. Y. rajzolóművész
kéri, hogy kézifestéssel készült lapjaiból választani kegyeskedjenek. Darabja: 20 fillér.
Jó lenne megkérdezni, hogy még milyen festés van? Igaz, láttam egyszer a cirkuszban lábfestést, de annak a művésznek nem volt keze . Igaz, hogy ennek meg nincs tehetsége. Ami végeredményben egyremegy. Csak az érthetetlen, . hogy ennek az embernek is jó ruhája van s korpulenciáját tekintve, legalább háromszor eszik napjáfan. Miből? Mikor az asztalra tett levelezőlapokhoz senki sem mer hozzányúlni
Mintha a megtekintés is pénzbe kerülne. Amikor a „művész" visszajön, hogy összeszedje a lapokat és az esetleges húsz filléreket, mindenki , lesüti a szemét, vagy a szomszédjával kezd hevés politikai vitát. De ni! a szemben levő asztálnál igy szól a sovány hölgy: Vegyél Gyulám, úgy is kell írni haza a mamának. És már ceruzát ragad a másik nő és írja: „Itt vagyunk ebben a kedves budai kocsmában, nagyon jól mulatunk. Kár, hogy ti nem lehetlek itt." Az Eszti nénit ne felejtsd ki mert, tudod, hogy milyen érzékeny, mióta özvegy. Mire a nagybajuszos Gyulám odakanyarintja az Eszti nénit a levelezőlapra vadonatúj töltőtollával, mely általános csodálat tárgya. Végül leszurkolja a 20 fillért a művész urnák, aki „nem igy gondolta, amikor először érezte magában lobogni a tehetséget, de az embereknek ma nincs pénzük a művészetre és nekem mégiscsak meg kell élnem valahogyan. Nem igaz?" — kérdi kedves közvetlenséggel.
Persze. Mindenkinek meg kellene élni. De miért pont a művészetből? — szeretném kérdezni.
— Tessék elhinni, hogy én nagy kulturmissziót teljesítek. Mert vannak ám, akik berámázzák otthon a képeimet s igy olcsón jutnak a széphez, a művészihez! Mert az emberek szerelik a szépet, akárki akármit is mond! — jelenti ki és kidülleszti a mellét.
Ránk köszön a Kucséber
Szüleim hoztak hajdan kagylókkal, csigákkal kirakott dobozokat, melyeket á kucsébertől nyertek. Most márkás csokoládék, cukorkák vannak a kosarában. De kezében a régi vászonzacskó, benne összegöngyölt számók; A zsákocskába bele kell nyúlni s el kell találni a párost vagy páratlant, amiért siker esetén egy doboz bonbont nyerhet az ember. Hajdan, úgy látszik, a külcsín volt a fontos, most a belbecs, mert a dobozban most valódi cukrok vannak. „De hiába, nem játszik igy sem senki" — busong a kucséber, akinek apja is ugyanígy vitte a kosarat a nyakában, mert ez kérem! olyan dolog, ami apáról fiúra száll. Próbáltam már más mesterséget, de a szivem vagy a vérem mindig visszahúz ide a kosárhoz. Pedig nem lehet ebből megélni, gyerek is van oltson ... az a baj, kérem, hogy nem szerelnek mulatni az emberek, a kedv hiányzik. Igaz, nekem se nagyon van — felel önmagának. — Pedig ebből a zsákból nagy urak húztak valamikori Még a báró Podmaniczky is! dehát akkor még megvolt az Ősbudavára, a mai Állatkert helyén. Olyan volt az kérem, mint az Angol park. Minden férj, mikor elulazott az asszony nyaralni, kijött oda mulatni. Én nem tudom, kérem, ma nincsenek már szalmák sem? — fordul felém szemrehányóan. — Mert ahol férj- feleség ül, oda nem is érdemes menni. Az asszonyok nem engedik játszani a férjeiket. Pelig, látom, amint sok férj fájós szívvel néz á kosaram felé.
— Hallottad? — mondja büszkén a feleségem.
— Milyen jó, hogy velem jöttél?
— Jó, — felelem és gyorsan kiszámítom, hogy a gyanútlan polgár, aki budai kiskocsmába megy egyhuszas (azaz 1 pengő 20 filléres) halászlét enni, ha nem vigyáz 8—10 pengőt is kiadhat, mert percenkint jönnek az asztalához a „művészek" különféle fogásokkal, trükkökkel. Házalók, illetve asztalozók, akik azt hiszik, hogy a borból származó esetleges jóhangulatból az ő részükre is jut vlami. Ugyanakkor, amikor a vendégek nagyrésze félliter bor mellett ül. Mert a bor az olcsó és sokáig tart. Persze vannak akiknek a félliter is megárt és nem tudnak ellentállni a különféle „művészek" inváziójának.
És vájjon mit szól a nálunk olyan sokra tartott „idegen forgalom", akit a tenvérjósfól kezdve a tehetségtelen portrérajzolóig meg akar vágni, mintha ez is a vacsora mellé kijáró körítés lenne? Ami azért baj, mert az ember mégis csak azért megy a kiskocsmába, hogy egyék, s nem pedig, hogy megörökittesse magát utódjai számára, a és azonkivül pénzbe is kerül, kidobott pénzbe, mint a kapualjból előugrő portás érdeklődése, hogy taxit parnnesolok-e?
— Nem, nem parancsolok semmit. Ellenben szerelnék egyszer a kiirt áron pengőhuszért halászlét enni 10% borravalóval, egy kenyérrel és egy korsó sörrel összesen kétpengőtiz.
Fráter Lajos
Az Ujság 1933 augusztus 23.-i száma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése