SZAPPANOS GÁBOR
Szindbád téli álma
Szindbád, mint egy medve, téli álomra vackolta el magát. A hideg beállta előtt hetekig kalóriadús ételeket evett – nem esett nehezére, szerette a magyaros étkeket, a csülkös pacalt, a töltött káposztát, a hortobágyi húsos palacsintát, a gazdag disznótoros tálakat – a májas, a véres hurkát és a frissen sült kolbászt, a friss pecsenyét, a disznósajtot, amelyben benne van a fejhús is –, a disznótoros húslevest, amelyben megáll a kanál, és amely oly sűrű, akár a prágai U fleku híres sörében a hanzli, amire egy aranyérmét is rá lehet helyezni, nem merül el… Aztán hizlalta magát tokaszalonnával, kocsonyával, nemkülönben narancsrózsaszín lazaccal, mint az igazi, halászó medvék, hogy legyen a téli álomra elegendő zsiradéka, amit majd csak igen lassan fog elégetni. Oly lassan, akár egy jógi. Rég megtanulta a jógalégzések különféle fajtáit, tibeti jógakönyvekből sajátította el a lassú légzés szabályait.
A téli álomnak számos előnye van: nem kell költeni élelemre, italra – ez egyszersmind a legjobb és legegyszerűbb módja is az alkoholról, az altatókról és a nyugtatókról való leszokásnak –, minimálisra csökkentheti a fűtésszámlát, mert komoly irodalmi elismerései mellett meglehetősen csehül állt anyagilag – a pénz csak lassan és akadozva csordogált a családi kasszába. No, annyi azért volt, hogy vadházasságban három feleséget tartson, afféle háremhölgyeket, akik többek között a téli álmát is féltő gonddal vigyázták.
A meteorológusok december 13-ára ígérték az első kiadós hideget, de ezt a hajós már nem várta meg: két nappal korábban álomra hajtotta mákos halántékát a gondosan elkészített vacokban, hűvösvölgyi kis lakása hálószobájában. Az ágyneműt az asszonyok szépen kimosták, illatosra öblítették, és a libapehely paplan alatt Szindbád nekivette magát az alvásnak. A hideg beállta előtti két napban egyelőre nehézkesen ment az elalvás, mert a hajós mindig is érzékeny volt a hidegfrontra, ilyenkor – rendes körülmények között – nemhogy alvó kedve lett volna, de sokkal élénkebb volt az átlagosnál; ilyenkor sokkal nagyobb volt a munkabírása, mint máskor. A hideget először délnyugati, majd északnyugatira forduló szélvihar előzte meg, amellyel az asszonyoknak kellett megküzdeniük, hogy beszerezhessék a legszükségesebbeket a vadférj téli nyugalmához. A legszükségesebbek nem jelentettek sokat: párnaillatosítókat, valamint illóolajokat – levendulát, citromfüvet és borsmentát –, amiket a konvektoron lévő és kiszáradni sosem hagyott párologtatóba tesznek majd, hogy a hajós mindig üde, megfelelő páratartalmú levegőben aludhasson, no és persze maguknak is élelmet, italt, miegyebet. Váltott műszakban őrködtek Szindbád álma felett, valaki mindig volt a lakásban, hogy ha valami megzavarná a hajós álmát, a veszélyt a háremhölgy azonnal elháríthassa. A következő veszélyek leselkedtek Szindbádra: szélviharok idején a réseken süvítő szél, amely huzatot okozott; a szomszéd lakásokban veszekedő házaspárok, akiknek az ordibálása sokszor áthallatszott a rosszul szigetelt falakon, ilyenkor az ügyeletes feleség átment a szomszédba, és szelíden megkérte a magukból kikelt házaspárt, hogy csendesebben intézzék a családi viszályt, mert az alattuk lakó úr aludni kíván. A vérben forgó szemű párok ilyenkor annyira meglepődtek, hogy csakugyan csendesebbre fogták a dolgot, vagy éppen abba is hagyták a veszekedést. Csak néztek meredten és bénultan a csinos feminista teológusnőre (Szindbád mindhárom asszonya eredetileg férfigyűlölő feminista volt, mindhármukat Szindbád szelídítette meg), kezüket leengedték, és jóváhagyólag legyintettek, ennek a lefegyverzően őszinte kérésnek képtelenek voltak ellenállni; a harmadik legnagyobb veszély a kaputelefon fülsértő hangja volt, ekkor a hölgy gyorsan odaszaladt és halkan beleszólt: többnyire a postás volt, aki Szindbád leveleit hozta meg a befizetendő számlákat. (De akadtak kaputelefonbetyárok is: a közelben lévő gyermekotthon csintalan lakói, akik éjjel becsöngettek, de nem szóltak bele. Ilyenkor a képzett háremhölgy tudta, mit kell tenni: nem visszatenni a kagylót a helyére: így nem lehet többet csöngetni…) A hajós rengeteget dolgozott, mielőtt téli álomra hajtotta a fejét, az életben mindennek megvan az ára – a többhónapos nyugalomnak legfőképpen. A legnagyobb gondja november végén az volt, hogy miképp rendezze el emberi-szakmai kapcsolatait, nehogy azt higgyék majd a téli hónapokban, hogy megszűnt létezni. Az igazságot csak a hölgyei tudták, senki mást nem avatott be, nem akarta, hogy még nagyobb csodabogárnak véljék, mint amilyen egyébként is volt. Akadt, akinek azt mondta, hogy külföldre utazik ösztöndíjjal, volt, akinek azt hazudta, hogy vidékre megy alkotni, ahol senki nem érheti el, mert teljesen el szeretne zárkózni a külvilágtól. Amikor először vonult téli álomra, őszinte volt, és mindenkinél, akinek elmondta, értetlenségbe ütközött, nem volt képes senki sem felfogni, hogy az embereknek és a medvéknek számos közös tulajdonságuk van, csak a legtöbb homo sapiensnél ez látens marad. Szindbádot egész évben nyaggatták a nők, a feleségei is meg minden más asszonyszemély, és sohasem tudta igazán kipihenni magát. Zaklatott idegeinek szüksége volt hosszabb pihenésre, amit egy-egy éjszakai alvás nem tudott biztosítani. Az emberek többsége pedig nem bírja elviselni, ha valaki máshogyan viselkedik, mint ők, nem bírja elviselni, ha mások a szokásai. Egyszerűen idegesek lesznek, sőt, dühösek, ha más nem olyan unalmasan és megszokott módon létezik. A feleségei tisztában voltak vele, hogy ők is felelősek Szindbád kimerüléséért, de szerették annyira a hajóst, és voltak annyira megértőek vele, hogy falaztak neki a téli alvásakor. Szindbád eredetileg azt szerette volna, ha a feleségei is ugyanúgy álomra szenderülnek vele, de a gyakorlatias hölgyek gyorsan felvilágosították, hogy az nem lenne jó, mert akkor teljesen megállna az élet, és ez a külvilág számára is gyanús lenne. Ki hozná le akkor a postát, ki fizetné a csekkeket, ki szellőztetne, ki szigetelné gondosan a nyílászárókat vihar idején, ki söpörné el az erkélyről a havat, ki fizetné be a társasházi közös költséget? Szóval, a hajós eleinte azt szerette volna, ha az összes neje megtanulná a jógalégzést, de a fentebb említett okokon túl ez azért sem bizonyult jó ötletnek, mert Szindbád rájött, hogy a nők képtelenek úgy elmélyedni a jógában, mint egy filozofikus hajlamú férfiember, amilyen ő, egyébként is a feminista teológusnők annak idején, mielőtt megismerte őket, nem annyira a filozófiájukról voltak híresek – mint kiderült –, hanem arról, hogy ki vannak éhezve egy igazi férfiúra. Az mindenesetre némi nyugtalansággal töltötte el a hajóst, hogy vajon mit csinálnak a feleségei, míg ő alszik? No, persze, a rutinszerűen elvégzendő feladatokon túl… Nem kezdenek-e vágyakozni másik férfi után például? Ennél tovább Szindbád nem is mert gondolni.
 |
| Papp Norbert: Cigányzenészek |
Nem, nem vágytak más férfi után. Csak egy kicsit egymásra a hosszú téli estéken… De nem, ez így túlzás… Néha úgy alakult, hogy amikor mindhárman vagy ketten otthon voltak, és kínai legyezővel legyezgették a levegőt az alvó Szindbád arca előtt, s – mondjuk – egyiküknek kibuggyant a melle a pongyola alól, a másikat – ébren lévő férfi híján – elfogta a vágy, hogy belekóstoljon társa husijába. Zelma volt az, aki egyszer, csak úgy spontán módon, megnyalintotta Szophonisba bimbaját, és beszagolt egy pillanatra a hónaljába is, ahol gerjedelmet keltő illatot érzett. Természetesen nem a stressz-izzadság szagát, hanem a családi fészek nyugalmának és megelégedettségének testszagát. Szindbád ekkor horkantott egyet, és kéjesen megnyalintotta száját – amelyet egyébként rendszeresen kenegettek ajakírral a hölgyek, ki ne száradjon –, majd motyogott valamit, mintha tudta volna, mi folyik a „háta mögött” vagy lehunyt szeme láttára. Zelma ijedten elkapta nyelvét Szophonisbáról, majd látva, hogy az úr folytatja az alvást, lassan ismét visszadugta a hajlatba. Leila, a nemesi arab felmenőkkel rendelkező sivatagi feleség ekkor éppen egy pici boltban járt, hosszú, koromfekete haja éppen rálógott egy Szindbádnak szánt karácsonyi ajándékra, tudniillik karácsonyra jelentős enyhülést ígértek a meteorológusok, és Szindbád – ha enyhére fordult az idő – több napra, akár két hétre is föl szokott ébredni, hogy aztán a hideg újbóli beálltával ismét álomba merüljön. Az ajándék egy vibrátor volt, egy teljesen egyedi darab, amely megtévesztésig hasonlított Szindbád falloszára, hogy amikor az úr alszik, akkor is a hölgyeivel lehessen. Nehéz volt a pontos mását elkészíttetni, mert magát Szindbádot mégsem avathatták be a tervbe. Legegyszerűbb egy gipszöntvény lett volna, amit erigált állapotban vesznek róla, de hát ez szóba sem jöhetett. Így a hölgyek emlékezetből mondták a mesternek, milyenné formálja a tárgyat. Csak egyet felejtettek el mondani neki, jelesül, hogy Szindbád fallosza sosem rezeg, tehát a rezgő üzemmódot nyugodtan el lehet hagyni. Na, mindegy, vigasztalta két asszonytársát Leila, aki az ügyet intézte, legfeljebb sosem kapcsolják be.
Szindbád éppen szenteste ébredt fel, és a papírangyalkákkal takarosan feldíszített fa alatt ott találta a neki szánt ajándékot. Amikor kibontotta, eleinte furcsálkodva forgatta, és ferde szemmel nézett az asszonyokra, szinte sértetten, de aztán lassan rájött, hogy ez nem az ő férfiúi képességeire utal, vagyis igen, arra, de nem úgy, ahogy elsőre gondolta, hanem ellenkezőleg: a hölgyek azt akarták, hogy mindig velük legyen, akkor is, amikor alszik. Úgyhogy végül inkább megnyugvással töltötte el a szerszám, hiszen ez azt jelentette, hogy feleségei nem más férfiak után fognak futkorászni, hanem az őáltala nyújtott élményt idézik majd fel újra meg újra, amikor kedvük szottyan rá. Persze, tipikusan olyan ajándék volt, amelyet az ajándékozó magának is vesz, mint az apuka vasúti terepasztalt a féléves kisfiának…
Rácponty volt az ünnepi menü, utána mézédes keleti édességek, amiket az arab asszony szerzett be egy szír boltból a belvárosban. A halhoz cserszegi fűszeres bort ittak, majd néhány karácsonyi ének – az „Oh, Tannenbaum” és a „Mennyből az angyal” – közös eléneklése után áttértek a mulatságra, tudniillik úgy határoztak, hogy egybeszabják a karácsonyt a szilveszterrel, hiszen az év fordulóján az úr alkalmasint ismét aludni fog, mert akkorra a meteorológia ismét erős lehűlést jelzett. Leila vad hastáncot lejtett, Szophonisba beduin sípon kísérte (ezt külön meg kellett tanulnia, mert eredetileg a pánsíphoz értett, pun-görög származású lévén), a svéd felmenőkkel rendelkező Zelma pedig szolidan egy csörgővel verte az ütemet, de úgy, hogy közben ne nagyon rezegjen a feje, mert az est karácsonyi részéből a hangulat kedvéért még hullámos vörös hajkoronáján hagyta hazája hagyományos karácsonyi gyertyakoszorúját. Az imbolygó lángok az egyébként sötét szobában kísértetiesen világították meg Leila hófehér hasát, és áttetsző, zöld selyemnadrágját, aztán amikor a síp egy pillanatra váratlanul felrikoltott, Leila hirtelen mozdulattal felkapta a hatalmas konyhakést az ünnepi asztalról, és némi késtánc után szúrt egy nagyot a levegőbe, mint Mardzsána, Ali baba szolgálója az Ezeregyéjszakában, amikor ledöfte az álruhába bújt rablóvezért, amin Szindbád egy pillanatra megszeppent, nem értette a lágy tánc után a heves és szemlátomást jelképes mozdulatot.
– Mit csináltál, Leila? – szegezte (stílusosan szólva) az arab lány mellének a kérdést.
– Elűztem a sötétség szellemeit a lakásból – válaszolta búgó hangon a lány.
„Űzik azokat a fán meg a Zelma fején égő gyertyák is, de egye fene, űzd őket te is,” gondolta Szindbád.
A tánc előtt már áttértek Szindbád kedvenc italára, a Moët & Chandon márkájú pezsgőre. A hölgyek sűrűn vonultak pisilni a szesztől, s amikor egyikük abbahagyta a maga hagyományos nemzeti táncát, és elment vécére, addig egy másik szórakoztatta a hajóst és asszonytársát kecses mozgásával. Mint említettük, a falak rosszul voltak szigetelve, ezért az éppen elvonult hölgy pisilésének hangját – vagy inkább zaját – igencsak lehetett hallani. Szindbád más férfiaktól hallotta, hogy nem szeretik hallani a vastag sugárban csobogó női vizelet hangját, zavarja őket, és ezen a hajós felettébb elcsodálkozott, mert ez az ő számára magának az életnek a csobogása volt, olyasmi, amiben nincs semmi zavaró vagy kivetni- és elhallgatnivaló… Olyan természetes, mint egy arab ház szökőkútjának vagy épp egy lombos erdő patakjának csobogása.
No persze, amikor Zelma táncolt, az amolyan szelíd tipegés volt csak, hiszen az adventi gyertyáknak nem volt szabad leesniük a fejéről. Közben fehér köpenyén meglazult a hevenyészve összecsomózott sötétkék bársonyöv, mintegy esdekelve Szindbádnak, hogy vegye le onnan. A hajós értette a tárgyak gondolatát is, finom hívó mozdulattal – jobb mutatóujját használva e célra – magához intette Zelmát (aki annak idején hármójuk közül a legbőszebb feminista volt), és megoldotta övét. Hogy baj ne történjen, hogy meg ne gyulladjon Zelma gyönyörű vörös haja meg a lakás, az öv levétele után az adventi koszorút távolította el a svéd hölgyemény fejéről Szindbád, mintha ékes koronát emelne le egy császárnőről, majd tette le óvatosan az asztalra. Elővigyázatossága persze alaptalan volt, hiszen a kínai horoszkóp szerint Szindbád tigris volt, ráadásul víztigris, és ez a királyi állat köztudottan nemcsak a szellemeket és a tolvajokat űzi el az ember otthonából, hanem a tüzet is távol tartja. Zelma derekát átölelve átvonult a hálószobába, amely nem ajtóval, hanem csak egy vastag bíbor függönnyel volt elválasztva a nappalitól. Olyan volt, mintha a hajós és Zelma színházi kulisszák mögé vonultak volna vissza örömüket lelni egymásban. Leila és Szophonisba persze nem aggódott és nem irigykedett, hiszen tudták, hogy ők is hamarosan sorra kerülnek, őket sem hagyja parlagon heverni háromezer-ötszáznegyvenhét esztendős uruk. A hangos mulatozást azonban addig sem hagyták abba, mert tisztában voltak vele, hogy Szindbád nem éppen halkan élvezi a házasélet édes pillanatait. Rövid történeteket kezdtek mesélni egymásnak a régi korok asszonyainak végtelen ravaszságáról és csalfaságáról, amiken hatalmasakat hahotáztak, úgyhogy a szomszédok semmit sem hallottak abból, hogy a hajós miként teljesíti vadférji kötelességét. A másik módszer az lett volna, hogy bekapcsolják a tévét, és jól felhangosítják, de ehhez egyiküknek sem fűlt a foga: egyrészt gyűlölték hallani a szörnyű híreket, amiket új hazájukban nap mint nap amúgy is hallottak, ha akarták, ha nem, másrészt rangjukon és tehetségükön alulinak tartották volna, hogy ne a saját kútfejükből vett történetekkel szórakoztassák egymást és vonják el a figyelmet a kéj hangjairól.
Fél óra múlva Zelma zilált hajjal, kézzel összefogott köpenyében előbújt a bíborfüggöny mögül, és rózsás arccal, bocsánatkérő mosollyal pillantott társnőire. Azok lassan abbahagyták a kacagást, amely a Szophonisba által mesélt történet után tört ki belőlük. Leültették maguk mellé a svéd lányt, kérdőn néztek rá, de nem tolakodóan, majd mindnyájan a függönyre szegezték tekintetüket. Odabentről neszezés hallatszott, szuszogás, majd kiszólt az úr:
– Szophonisba!
A pun lány pattant is föl a helyéről, és indult a sötét kis szentélybe, amelyben csak egy gömbölyű, hangulatos sómécses égett. Narancssárgán derengett át rajta a benne égő láng. Olyan volt, mint egy kis telihold. Közben Leila azon merengett, hogy Szindbád milyen szisztéma szerint alakítja ki a sorrendet. Annak alapján, hogy kit szeret jobban, vagy hogy éppen abban a pillanatban melyiküket kívánja jobban?
Egy óra múlva mind a négyen ott pihentek boldogan, ernyedten a hálószobai franciaágyon. A lányok egymást átölelve, Szindbád a fal mellett – neki kellett belül feküdnie. Hiszen ő fog napokat-heteket átaludni, ha Isten is úgy akarja. Először a lányok szenderedtek el, ebben az egyetlen tekintetben „férfiasabbnak” bizonyultak uruknál, mert szeretkezés után a férfiak szoktak azonnal elaludni. De – mint tudjuk – minél idősebb valaki, annál kevesebbet alszik. Szindbád pedig már jóval több mint háromezer éves volt. Kész csoda, hogy még téli álmot is képes volt aludni. Ő még egy darabig nézte, hogy pislákol a sómécses lángja, majd lassan ő is lehunyta sokat látott szemét. De bár ne tette volna, gondolta utólag keserűen. Álomba zuhanáskor rúgott egyet a lábával, ahogy az lenni szokott, majdnem szétrúgta a feleség-kupacot, mint tyúk a töreket… Tényleg zuhant álmában, először csak egy feneketlen kútba – ebben egyelőre nem volt semmi meglepő –, de valahogy nem akaródzott neki megállnia. Csak zuhant, zuhant egyre mélyebbre, maga sem tudta, hova már, de egyre kevésbé tetszett neki a dolog. Álmában is tudta, hogy a föld közepe felé zuhan, és nincs, ami megállítsa. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül hatalmas viharban találta magát. De nem földi viharban, hanem valami kietlen, homályos, szürke tájon, ahol nem volt semmi, csak egy irdatlan szélörvény, amely embereket vitt magával. Nem értett semmit, csak nagy félelem fogta el, nem értette, hogy szállhatnak emberek a levegőben – magát a vihar „testét” nem levegő alkotta, hanem meztelen embertestek sűrűn egymás mellett! Az első döbbenet után körülpillantva észrevette, hogy szorosan mellette szállnak ebben a mindennél dermesztőbb szélben a feleségei – arcukon jeges rémület és kétségbeesés. Vigaszképpen és hogy el ne sodródjon mellőle és a többi két asszonya mellől, próbálta megragadni először Leilát, aki a vihar szélén szállt, próbálta megragadni a karját, de a semmit markolta! Még egy kísérletet tett, először azt hitte, mellé nyúlt Leilának, de másodszor is csak a semmit – vagy ha úgy tetszik – a levegőt fogta. Utána már félve nyúlt Zelma felé, de a svéd is üres volt! És üres Szophonisba is! Árnyak!
Ekkor döbbent rá, hogy a pokolban van, elkárhozott lelkek között. Erre fölriadt, csurgott róla a veríték, észrevette a sómécsest, éppen ekkor lobbant egy utolsót a benne égő kis láng, de legalább tudta, hogy ébren van, itt a földön és nem a pokolban! Még mielőtt ellobbant volna a láng, maga mellett megpillantotta a feleségei falfehér, rémült arcát. Mint később kiderült, mind a négyen ugyanabban a minutában riadtak fel, és mint beszámoltak egymásnak, ugyanazt álmodták.
A szoba majdnem teljes sötétségbe borult, a résnyire nyitva hagyott ablakon meglepően enyhe levegő áradt be, és a telihold is beférkőzött a szobába egy vékony fénycsík erejéig. A csík átlósan húzódott végig a nagy ágyon, felvillantva egy-egy meztelen női hátat, combot, kezet, hajat meg Szindbád bütykös nagylábujját, amely kikandikált a paplan alól. Szindbádnak fájt a füle, mindig érzékeny volt a szélre, minél idősebb volt, annál inkább, de most tudta, hogy a pokolbéli szél fájdította meg a fülét. Akkor mégis valóságos volt?!
A holdvilágot hamarosan elhomályosította valami kísérteties fény. Úgy látszik, gondolta a hajós, ez az este a halvány, furcsa fények ideje… A falról jött a fény. Ott ültek az ágyban, szemközt a pezsgőszínűre festett fallal, úgy ültek ott, mintha valami filmet néznének moziban. Ez az élmény sem volt szívderítőbb, mint a pokolbéli: egy kéz írást vésett a falra egy halovány fénykörben. Mikor a kéz végzett, eltűnt, a következő írás maradt:
„Megmérettél, Szindbád, és könnyelműnek találtattál!”
Szindbád és feleségei egymásra néztek, már amennyire tudtak: az írás fénykörétől derengve látták csak egymás arcát. Csupán a nagy riadt szemek csillogtak biztosan.
Szindbád fölkelt, hogy a nagy ijedelemre igyon egy korty vizet, de ahogy indult volna ki a konyhába, s épp húzta volna félre a bíborszín függönyt, hang szólította hátulról, és hölgyei döbbent sikkantását hallotta. Visszafordult, és vakító fényesség kápráztatta el, amely ugyancsak a fal felől jött.
– Én az Úr angyala vagyok, Szindbád, és azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Vadházasságban, trigámiában élsz ezekkel az asszonyi állatokkal, parázna viszonyban. Nem tetsző az Úrnak ez az életvitelszerű paráznaság. Bizony mondom néked, bánd meg bűnödet, hagyd abba a bűnös viszonyt, és válassz asszonyaid közül egyet, és csak azzal élj házaséletet, különben elkárhozol, és abba a pokolbéli szélviharba kerülsz, amit az imént megtapasztalhattál. – S azzal az égi lény el is tűnt, választ se várva. A hálószoba most már teljes sötétségbe borult, az írás is eltűnt a falról, sőt, még a holdat is vastag felhők takarták el néhány súlyos percre.
Néhány percig teljes csend honolt a helyiségben.
Utána nagy sóhaj hallatszott, férfisóhaj, a lélek mélyéről jövő, majd egy mondat: – Zelmát választom…
Szophonisba és Leila egyszerre kérdezte: – Miért éppen őt?!
– Mert ő volt a legbőszebb feminista hármótok közül, amikor elmentem hozzátok a Salétrom utcába, belőle lesz a legjobb feleség… De most hagyjatok aludni, majd ha és amikor felébredtem, intézkedem… Kérlek, Szophonisba, add ide azt a jógakönyvet, annyira kizökkentem magamból, hogy elfelejtettem a légzéslassítást…. Köszönöm… hm, az angyal fénye egészen megperzselte a gerincét… a csudába, akkor ő is valóságos volt
HÁY JÁNOS
UTAZÁS ÉJJEL
(Szindbád-trip)
Szindbád gondolta, mielőtt megszökteti Amáliát, beugrik a Ráckertbe, melyből hívogató technozene s vidám kurjongatások (bazmeg, anyádpicsája) hangjai szűrődtek ki. Mikor belépett a kerthelyiségbe, a híres budai korcsma közönsége a fiatal réveteg tekintetű művészek, s a réveteg tekintetű művészek réveteg tekintetű rajongói részben az asztalokra dőlve hevertek, részben egy a múlt ködében megkezdett mondat befejezéséért küzdöttek. Hihetetlen koncentrációval próbálták felidézni a mondat első felét, mely az istennek sem akart előjönni, ha meg valami mégis, akkor a művészi szájakban deszkává merevedett nyelv volt képtelen megküzdeni a feladattal. Így csak az artikulációval birokra kelt szájakat látta Szindbád, meg az amnéziába fulladt tekinteteket.
- Ó ezek a lírai hősök – mondta –, mennyi fájdalmat zsebelt be a
lelkük, s mily kevés pénzt. Hálátlan nemzet az, aki így hagyja eltékozolni a tehetséget. Szindbádnak a szánalomtól megroggyantak a térdei. Egy kertiasztalra támaszkodott, de a keze alatt behorpadt az asztallap. Ezek a sajátos posztmodern anyagok egyszerre szilárdak és ruganyosak – gondolta, ám mikor odapislantott, látta, hogy valójában az asztallap és a keze között egy férfitest hever, s ez a férfitest nem más, mint Hümér, a költő, akit a fénytelen nyolcvanas évek elején a legendás Nem engedek az ötvenhatból című verse tett országos hírűvé. A forradalmi költemény refrénjét minden joghallgató kívülről fújta, hogy „innét üvöltöm a kocsmaasztaltól, / hogy én nem, nem engedek az ötvenhatból”. Hümér ma már nem ír. Ezeknek közéleti verset – mondogatta –, a komcsiknak, meg a fideszeseknek vagy a civil szervezeteknek. Nem. Még ötvenhatról sem. Hol van az a hősies kor, hol vannak azok a legendás idők – sírdogált később, aztán az estve jöttével rövidült a fájdalmas mondat, hol vannak mondta tízkor, tizenegykor, hogy hol, s éjfélkor már hallgatott, nem szólt többet senkihez, sem a körülötte ülőkhöz, sem a magyar néphez. Bikanyakát, akár egy akháj hős Trója bevétele után, rágörbítette az asztalra és aludt. Álmában ott járt megint a nyolcvanas évek füstös presszóiban, ahol szamizdatokkal tömött táskákat ölelgetve új világot épített magának a fiatal demokraták illegális szövetsége.
Szindbád visszanyerve egyensúlyát folytatta útját a pultig, ahol egy ifjú mérte a sört.
- Egy velőscsontot, ifjú barátom – kiáltott oda Latinovits Zoltán hangján –, de friss tormával.
- Mi a faszt akarsz? – kérdezett vissza az ifjú, és kinyúlt a pult mögül egészen Szindbád kifogástalan felöltőjéig, majd annak gallérját megragadva megrázta Szindbádot: – Mi a faszt gecizel te velem itt a tormával?
- Óh – mondta Szindbád –, talán elfogyott a Tabán e híres korcsmájában a friss torma.
- Szétverem a pofád – kiáltott még egyet az ifjú, meg hogy – ne akard, hogy kimenjek a pult elé, mert bazmeg akkor a saját lábszárcsontjaidból szopogathatod ki a velőt, meg az agyadat lefetyelheted a félbe vágott koponyádból.
- Mennyire közvetlenek manapság az emberek – sóhajtott fel Szindbád, majd étlen indult a bejárat felé, hogy elhagyja a budai éjszaka e mesés táját, hisz feladata volt még. El kell szöktetnie Amáliát, akinek szőke fürtjei örökösen ott táncolnak a gondolataiban, attól a pillanattól fogva, hogy a Duna Pláza csillogó üvegfala előtt először megpillantotta.
Kifelé menet egy sötét kupacba botlottak szerelemtől legyengült lábai, a murvára pillantott, s megismerte a földön heverő alakot. Alla Bárdos volt, a Kárpát-Ukrajnából áttelepült alternatív énekesnő, mozdulatlan teste fölé egy alternatív szobrász feje lógott. A szobrász gúvatag szemekkel bámult rá az énekesnőre.
- Ez az én szobrom – morogta Szindbád felé. – Ezt én csináltam. – Üres szemeivel pásztázta a kerthelyiséget. Ez itt mind az én szobrom – mondta –, én vagyok a legnagyobb, ezt nem csinálta meg senki. Megoldottam a tükrözés problémáját. A valóság a szobor. Érted. Megállok az Astoriánál, és azt mondom, hogy ez a metrófeljáró az én szobrom. Ez még nem jutott senkinek eszébe, hogy az a szobor, amit kijelölök a valóságból. És mozog, mint az élet, úgy, mindig változik. A legnagyobb vagyok.
- Mennyi nagyság – sóhajtott Szindbád, szökkent egyet, át az alternatív énekesnő fölött, a szobrász ámulva nézte, hogy milyen gyönyörű formákat vesz föl a szobor, hogy itt nem kell talapzat, meg felfüggesztés, az ő szobra simán tud lenni a levegőben is.
Szindbád bevágódott a Tabán sarkán álló metálezüst BMW-be. Tegnap lízingelte, direkt a szöktetés miatt. Olyan paripa ez – mesélte barátjának, melyet utolérni, mondhatni lehetetlenség. Ahogy Zrínyi, a szigeti hős futott, úgy lehet véle száguldani. Keresztül az ordas távolságon, át a világ megannyi varázsán, föl az űrbe, ahol az a sok szerelmes gondolat kering a büszke kínai asztronauták, játékos szatelitholdak társaságában.
A BMW füstölgő kerékkel startolt, helyből tudott kilencvennel indulni, s a sebesen pörgő kerekek könnyedén lendítették a fényes autótestet a Sas-hegyre, ahol a Sion-lépcső alján várja a lobogó fürtű Amália, aki otthon élete társának csak annyit mondott, a kisboltba mennék drága ember, hogy hozzak még az esthez némi veresbort, olyan igazit, amitől a szív is kipirul, meg az orca is. Jó – mondta a férfi, de siess, mert te is kellesz, ma fúlextrára gondolok az ágyban, de méginkább a bor.
Amália most ott áll a Sion aljában, mint valaha Mózes, a kiválasztott nép atyja állt, de ő, mármint Amália, nem mászik oda föl a kőtáblákért, hogy lehozza a tíz parancsolatot, amiben ugye szerepel az a mondat, hogy ne paráználkodj.
- Ne parázz – utalt Szindbád is a kocsiban a neves törvényekre, hogy az asszony tényleg ne csinálja, hisz a szerelem mindennél erősebb, még a házassági köteléknél is, még egy szumóharcosnál is, még a férjénél is, s aztán mellékesen megkérdezte, hogy Amália bedobta-e a gyémánt nyakláncot és a betétkönyvet a kígyóbőr retikülbe.
- Ó, igen – szólt az asszony, és elomló hangját ráeresztette Szindbád fülére, akinek e mondat oly édesen folydogált a hangcsatornáin, mint a méz. Az asszony aztán csúszott a férfi testén lefelé, a metálparipa száznyolcvannal száguldott az M egyesen, az asszony szája tovább csúszott, csak a férfi hasánál akadt el, mert a szája sarkában lévő pirszing beleakadt az inggombba.
- Bazmeg letépi a pofámat ez a gomb, mi a faszért nem hordasz pólót?
- Hogy tehetném, Szindbád trikóban, óh ezt elképzelni sem tudom, hogy testem, mely a legszebb meséken edződött ezeregy éjszakán át, hogy ez a test egy trikóba legyen zárva, hogy egy trikó alatt dobogjon a szívem, hogy olyan legyen e szívet hordozó test, mint egy malteros vedret cipelő építőipari munkás…
- Kasmár – kiáltott az asszony.
- Mily különös szavakat használsz – figyelt föl Szindbád az asszony kiáltására. – Kasmár, mintha Perzsiában születtél volna, ahol újra és újra ezeregy éjszakán keresztül folyik a mese az életért.
 |
| Gyulai Líviusz:Az öregedő Casanova |
- Borisztól, mint egy cár, úgy hangzik ez a név – sóhajtott Szindbád –, de ki volna ő, ha elmondanád.
- Borisz, Kijevből való, s ekként nem lehet az oroszok cárja, legfeljebb az ukránoké.
- Oh, hát Ukránföldről érkezett.
- Igen, onnét – mondta az asszony.
- S mi célból? – kérdezte Szindbád.
- Először csak a fekete arany volt területe, azt szállított szülőhazájából, a Szovjetunióból tartálykocsikkal a magyar nemzetnek, melynek kevés efféle kincse akadt, ám most már összefonódott a politikai elittel és a rendőri szervekkel is, kisebb hadsereget működtet, s remek kapcsolatai vannak nemzetközileg is. Oh, Szindbád, nem is tudod elképzelni, milyen társasági életet él ma egy valahai kágébéügynök.
- Kitűnő alak lehet ez a Borisz – mondta Szindbád –, szívesen megismerném, ma már oly ritkák az efféle hősök. S mondd, te mimódon találkoztál vele?
- Véletlen az Operabálon – válaszolta Amália.
- Az Operabálon – sóhajtott Szindbád, és ifjúkora operabáljai jutottak eszébe, ahol szárnyaló asszonyokkal múlatta az estét.
- És hamarosan – folytatta Amália – elvett feleségül.
- Borisz a férjed? – kérdezte izgatottan Szindbád.
- De nem szeretem, hisz érted lüktet a szívem.
- Bazmeg, egy ukrán fickó a férjed – üvöltötte túl a technót Szindbád.
- Igen, de nekem már nem számít, abszolút vége, érted, én csak téged szeretlek.
- És mit fog csinálni, most mit fog csinálni, ha megtudja, hogy velem vagy?
- Hát, amit máskor, azt, mert olyan heves vérű, szitára lő, vagy felrobbant, mint a múltkor a Bandit, akivel megszöktem. Tett neki a kocsijára ilyen tapadóaknát, és a Bandiból bazmeg egy sejt se maradt egészben. De hát ennyi kockázat van a szerelemben.
- Hogy kinyír, bazmeg, ezt te csak így mondod, hogy kinyír! – üvöltött elvörösödött fejjel a mesebeli hajós, üvöltött benne a félelem, ami hamar kijózanította az emberiség legkeserűbb mákonyából, a szerelemből.
Másnap hajnalban Amália mégis visszabaktatott a Sionra, hogy meghallgassa az ura intelmeit, hogy a férfi széttörje fején a kőtáblákat, pofánvágja egy boxerrel, hogy mostmár egy életre tanulja meg, ha lemegy a boltba, tíz perc múlva legyen otthon, mert, kiabált a Borisz, nem bírják az idegei az ilyen dolgokat, elég neki a határon a feszkó, mikor viszik ki a lopott cuccokat.
S hogy mi lett az ezeregyéjszaka hajósával? Még azon az éjen visszalopakodott a Terézvárosba, és megbújt egy terézvárosi öreg nő szoknyája mögött, aki valaha országos hírű szépség volt, de ma már csak a vasárnapi húsleveseiről ismert, ami oly kedves a beteg gyomornak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése