Somlyó Zoltán írása
Ez a történet abból az időből való, amikor ..a leányoknak még nem állt annyi szabadság a rendelkezésére, mint manapság. Csak reszkető, szolíd, csöndesen égő leányszerelem volt az övék. A jó Isten áldja meg, ahol még akad egy is ebből a fajtából!
Egy este levelet találtam az íróasztalomon. Meghívó volt, amolyan nyomtatott lap, amely tudtomra adta, hogy kedden este feketére szívesen látnak a gyárosék. Meglepett ez a meghívás, ekkoriban nekem semmi efféle előkelőbb ismeretségem nem volt. Magamrahagyva éltem a pesti rengetegben, könyveim és gondjaim között. A gyárosékról csupán annyit tudtam, hogy nagyon gazdagok, valahol a Tabánban villájuk van, és nagyon szép leányuk. Mindezt egy nyurga, pöffeszkedö fiútól tudtam, aki raccsolva beszélt, mindég vadonatúj öltönyökben járt, aranyóráját ötpercenként előhúzta, hogy fitogtassa. Ez a fiú a gyárosék fia volt és a Koronába járt el néha, ahhoz az asztalhoz, ahol néhányan, ifjú költők, táboroztunk. Irgalmatlanul rossz verseket olvasott föl nekünk, akik rendszerint lesújtó véleményt mondtunk rá. Már az első pillanatban tisztában voltam azzal, hogy a meghívót ez a fiú küldte címemre. Máskülönben hogyan jutok én a gazdag gyárosék úri asztalához! Nyűtt gúnyámban, elhanyagolt kócos hajammal. Arra is emlékeztem, hogy a fiú egyízben valami díszes albumot tolt elém a kávéház márványasztalára, hogy írjak belé emléksorokat. A huga emlékkönyve volt és most így utólag megjelent emlékezetemben a díszes, bőrbe kötött könyv legelső lapja, amelyen mindenféle színekben a Valéria név pompázott...
Ez a név most hirtelen lobogó tüzekkel jelent meg kigyúlt képzeletemben. A meghívás elfogadása nem egy nehézséggel járt részemről. De mégis elhatároztam, hogy elmegyek. Volt még keddig néhány napom, ennyi idő alatt sok mindent nyélbe lehet ütni. Még aznap megjelentem a kávéházi asztalnál, ahol megdöbbentő újság fogadott. Ott beszélték, hogy a gyárosék tönkremenőben vannak. Nagy belvárosi házuk már elúszott, a gyárban már más az úr, és Valériáék a tabáni kis villaszerű házukba húzódtak vissza, ahol már nem folytatódik az a pazarló, csillogó élet, amely a tönk szélére juttatta őket. Persze, ettől még inkább kedvem kedvem kerekedett. Gondoltam, így jobban is fogom magamat érezni a gyároséknál.
A villa előtt megálltam. Sehol egy teremtett lélek. Se vendégek, se cselédek. mintha kihalt volna a ház. Kényelmetlen rossz érzés fogott el. talán nem is ide szól a meghívóm. Elővettem a nyomtatott lapot: semmi kétség, éppen távozni készültem, amikor üde, csengő hang szólalt meg mögöttem: Valéria volt. Mikor dadogva megmutattam a nyomtatott meghívót, alig tudta elfojtani a kacagását:
— Nos, ez már megint a Pali csínyje. Nálunk se ma, se máskor nincs meghívott társaság. Már régóta nincs. — És itt kissé elkomorulI az arca. .— Hát maga meg nem tudja, hogy tönkrementünk?
Azután a fülénél fogva cibálta elő valahonnan az öccsét, aki most kopottan, szepegve jelent meg. Úgy festett, mint a rossz diák, akit valami csínyen értek és elzárták büntetésből a jobbik gúnyáját.
— Őszintén szólva, azért folyamodtam ehhez a cselhez, — kezdte Pali — hogy végre meghallgassa legújabb tíz versemet. A kávéházban mindig megzavarnak és ön soha sem ér rá ...
Kínosan mosolyogtam. Szégyelltem magamat. De azért türelmesen helyet foglaltam a fonott nagy kerti széken és meg volt legalább az a vígasztalásom, hogy néha lopva megbámulhatom Valériát...
A fiú mellém ült és rövid köhécselés után olvasni kezdte a verseit, azt a ciklust, amelyben szerinte minden tehetsége, szerintem pedig minden tehetségtelensége benne volt. És a leány ott ült mellettünk és messze elnézett a mélységesen kék, sötétlő nyári égbe. Csak egyetlenegyszer fogtam el szeme sugarát, abban a pillanatban gyengén felpattant a szája, kitágult a szeme, mintha mondani szeretne valamit, mintha gondolatban velem foglalkozna ... De rögtön ki kellett ábrándulnom ebből az érzésemből. Valéria fölkelt és eltűnt.
Néhány perc múlva feketekávé gőzölgött előttünk. Gyűszűnyi csészékben, amelyek mellett gyönyörű mívű pici arany kanalacskák hevertek. Pali még egyre a verseit olvasta. Már megfájdult a fejem, arcomról könnyen leolvashatta volna a véleményemet, de néki az élőszó korbácsa kellett, hogy a verseiben semmi sincs. Akkoriban még az apagyilkosságnál is nagyobb bűnnek tartottam a rossz verset...
Kissé megnehezült a légkör körülöttünk. Valéria is, mintha megsértődött volna.
A villa alacsony fakerítésénél, a lejtős úton lefele ballagtam. A leány kezének meleg, bársonyos deleje még a tenyeremben cikázott. De hogy egy szól se szólt a búcsúzásnál!... Még abban a formában sem, hogy. -legyen máskor is szerencsénk-:..,
Másnap vissza kellett vinnem a kikölcsönzött öltönyt. Előbb kikutattam a zsebeket, hogy valamit bennük ne feledjek. A felső szivarzsebben valami keménység. Mi lehet ez?... Belenyúlok a zsebbe: egy pici aranykanál.
Ama pici aranykanalak közül való, amelyek a villában a csöpp findzsák mellett feküdtek. Hogy került ez hozzám?! Ide föl, a szivarzsebbe.! Ahova soha se szoktam nyúlni. Annyira szórakozott lettem volna, hogy öntudatlanul zsebredugtam ezt a kanalat?
Első gondolatom az volt, hogy tüstént visszaviszem. De el kellett vetnem ezt a gondolatot, mint veszélyeset. Ha visszaviszem, sem fogják elhinni, hogy nem vagyok tolvaj.
Egyetlen védekezésem maradt a szörnyű gyanú ellen. A kanalat becsomagoltam, levelet mellékeltem hozzá:
Ezt a kanalat a gyárosoktól hazajövet a zsebemben találtam. Fogalmam sincs róla, mikép került oda. Nem merem visszavinni, félek, hogy nem hiszik el bűntelenségemet. Most becsomagolom, elteszem. hogyha keresik rajtam, visszaadhassam..:
A kis csomagot elzártam. Volt ugyan valami rettenetesen kínzó érzésem, hogy még így is gyanúba keveredhetem, mert ha rá kerül a sor, ez a pár sor írás csupán agyafúrtságomat igazolja, amellyel a következmények elől akarok menekülni. De nem találtam okosabb megoldást.
Tíz év múlva találkoztam Valériával. Kisleányával sétált a bástyán. Örült a találkozásnak. Beszélgettünk a múltról, arról az estéről, amikor rövid ideig egymás mellett ültünk a tabáni villában ...
De miért nem jött többé soha hozzánk? — kérdezte elgondolkozva.
— Nem jöhettem, — válaszoltam, én is elábrándozva, hisz a búcsúzásnál egy szóval se bátorított....
— Azt nem, — mondta szelíden, de valami leányos büszkeséggel — de azt a kis aranykanalat, azt visszahozhatta volna ... Hiszen azért dugtam suttyomban a zsebébe, hogy legyen oka ismét eljönni. Maguk férfiak, mindig a szavakhoz ragaszkodnak. Hát egy kis aranykanál nem szebben beszél? ...
És valami fojtóan keserű volt a kacagásában.
Kis Ujság, 1929. július (42. évfolyam, 146-171. szám)1929-07-28 / 169. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése