SZEKSZÁRDI SZERKESZTŐ KOCSMATESZTJE: TABÁN- ANNO 1891

Szekszárd Vidéke 1889-1891 Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)1891-08-06 / 32. szám
Fővárosi krónika. 
Budapest,  1891.  julius  végén.


Pest  és  Buda  között  csak  a  Lánczhid  a  választó   elem,   de   mégis   mily   óriási   nagy  a  külömbség  e  két—egy  város  között!  Száz  lánczhid sem  volna  képes  ezen külömbséget  kellően  jellemezni!  Minden  lépten—nyomon  lehet észrevenni könnyű  szerrel,   hogy  mennyire   eltérők  a  budai lakosság   szokásai  a  pestiekétől.   Hisz   meg   kell vallanunk,   hogy  az  egyesítés   óta  Buda   lényeges változáson  ment  keresztül;  de  csakis  a  dunaparti városrésze.  A  budai  korzó  szépségben  versenyez a  pestivel,  és  a  mi  fekvését  és  jó  levegőjét  illeti túlhaladja  azt:   úgy  hogy  a  jobb   közönség   előszeretettel  felkeresi  esténként  a budai  korzót.
 De amint  az  ember  elhagyja  a  Dunapartot  és  a város belsejébe  hat,   mily  változás!   A  szűk,  hegyes  és poros   utczák,  a  régi  sárga,   apró   házak   láttára azt   hinnéd,   hogy   Buda   még   most   is  a   török uralom   alatt   áll.   És   a   lakosságon   egy   órányi távolságról  észlelhető a kisvárosi  jelleg,  úgy hogy pompás  korzója  és  világhírű  fürdői  daczára joggal lehet  mondani   Budáról,  hogy   kisváros  —  a  vidék  kedélyessége  nélkül.

**************************

Minap  hallottam,  hogy  Budán  a  Ráczvárosban  recle  Tabánban,  egy  új  vendéglő  nyílt  meg, amely  olcsóság   dolgában   páratlan.   Mint  e  lap hűséges  krónikása kötelességet véltem  teljesíteni, midőn   egy   este   átrándultam  a  kis   propelleren (budai magyarsággal  propellán),  hogy az  olcsóság ama Meccájában  vacsoráljak,  és  a  t.  olvasóknak referáljak;   annál inkább   minthogy   már   töbször volt  alkalmam,   néhány  budai  vendéglő  drágaságát  fájó  szívvel  tapasztalnom  s keserülnöm.

Ezen fehér   holló  a  korcsmák   között   a   Szarvas téren van,  egy  nagy  különálló épület tágas  verandával; mind  a  veranda,   mind  a  ház   belseje   zsúfolásig telve  volt  vendégekkel.  És  az  árak  valóban  meglepő  olcsók; 

 sült csibe  ízlésesen  elkészítve,       10 kr. %  20  kr.  és  egy   egész  40  krajczárért   kapható, 
 egy   kitűnő   gulyás   hat   kr.   és  egy  pohár sör  (igaz  promontori  sör)  öt krajczár!

 A vendéglős   neve   Weber   kinek  a  promontori   sörfözöde  tulajdonosa,  Haggenmacher  berendezte  helyiségét. 

*************************

A  jó kedvet,  mely a korcsmában uralkodott, még  fokozta  a  zene,   melyet  három  szál  czigány végtelen  rossz  hegedűkön   kegyetlen   módon   »elkövetett.«   Egy  igazi   mulattató   epizódról  jelenthetek,  melyre  a  fekete   ürgeirtók  alias   zenészek okot  adtak.  Szomszéd asztalomnál ült egy  kis  társaság,  melynek  1—2  tagjaira az  olcsó  promontori sör  vidító  hatást  tett;   ezek   odahívták  a  három zenész   legbarnábbikát,   és  kérdezték   tőle,hogy tud- e  nekik  szóló  elhúzni egy legújabb  bécsi  keringöt  »Van-e  fogalma?« 

 Ez  büszkén oda  vágott: »Nem   csak   ezt,   hanem   minden   külföldi   nótát tudok   elhuzni  hiba  nélkül   sőt  —   amit   kevés czigány  tud  —  a  »KOL NIDRÉ-t« * is  játszom  ha  tetszik.
  (A  »kol-nidré«  t.  i.  egy  igen  bus  dal,  melyet az  izraeliták  a  hosszú  nap  előestéjén  templomaikban   eléneklik.)  

 *
 jom kipur ünnep héber szavának jelentése engesztelőnap. Alapja a Bibliában található: "A hetedik hónap tizedikén engesztelőnap legyen, szent gyülekezés, sanyargassátok lelketeket" (Mózes .III. könyve, 23. fejezet 27. vers).
 Általános   vidámság,   s  a  vendégek  parancsolták,   hogy  ezt  játsza  el,  a  mit   a prímás  nagy  komolyan  meg  is tett;  ezen  muzsikáról  csakugyan  lehetett  a  német  költővel  mondani:   »Solch’   ein   Spiel,   das   Stein’   erweichen, Menschen  rasend  machen  kann.«  (Olyan játék,amely az emberek örömére képes meglágyítani a követ) 

No  volt  aztán taps,  és  midőn  a czigány  tányérozni  ment,  bizonyosan  szedett  annyit össze,  mint  a  mennyit  egy esős  napon  a  városligeti  színkör  igazgatója  vesz be.  Legvégül  hagyta a rendelő  asztalt;  a kis  társaságtól  kapott  két  pengő  forintot,  azonkívül pedig  egy  borral  telt  pohárral  kínálták  öt.  A  muzsikus   mint   egy  tökéletes   világfi   ragadta   meg, földig  hajolta  magát  és  mielőtt  a bort  kiitta,  felszólt:

   Urak   és   asszonyok:    Le eh  ájim!«   

(Ez héberül   azt  jelenti,  hogy   »soká   éljenek!«)   Egy fekete   muzsikus,   ki   keleti   nyelveket   tud,   igazi fehér  holló   bajtársai   között   valóságos   fin de  sieécle! *
(   *fin dee siecle= 
      Ha azt mondom: századvég - vagy tudósabban fin de siécle - egyértelműen a 19. század végét értem rajta, pedig az elmúlt húsz évszázad mind véget ért egyszer, végkifejletük mégsem emelkedett külön kultúrtörténeti korszak rangjára. Miért éppen a 19. századvég? Éspedig nemcsak az utókor klasszifikáló emlékezetében, hanem a kortársak tudatában is. Valóban, ők is tudták, legalábbis érezték, hogy nem egy kerek időszámítási egység pergett le, hanem egy korszak ért véget. A fin de siécle, mint korjelző főnév, az 1880-as évek közepe tájt merült fel - Párizsban. 1884-ben mutattak be ilyen című darabot, amely a fiatalabb generáció rossz közérzetét századvéginek nevezte el. Ugyanebben az évben jelent meg az akkoriban népszerű író, Joris-Karl Huysmans A rebours (A fonákjáról) című regénye, amelyet a fin de siécle életérzés klasszikus példaképeként emlegettek - és utánoztak. A főnévből tehát csakhamar jelző lett: a fin de siécle-fáradság, -sanzon, -énekesnő, -prostitúció, -ifjúság - egy sajátos korhangulat kifejezését szolgálta.)

****************************
Csak  egy  nagy  baj  van  ebben  a ráczvárosi vendéglőben,  hogy  a pinezérek  legnagyobb  része németül  szólítja  a  vendéget;  és  ha  még  oly  magyaros  éhséggel  kérsz  is  egy  gulyást,  a ganymed stereotyp  válasza  mindig  ez  lesz: 

  »Gleich,  Herr! Gleich,  Frau!« (azonnal uram ,azonnal asszonyom!)

Ezt   különben   Budán   igen  sok   helyen  tapasztalhatja  az  ember ;  ős  Buda,   mely  az  egyesítés  által  az  ország  fővárosának  egy  része  lelt, nagyon  nehezen   akar  magyarosodni.  
 Ezen  nyakasságon  néha   mosolyog  az  ember,  gyakrabban azonban   mérgelődik.   Csak   egy   hete,   hogy   egy igen  kedves,  jó  barátom  bájos  nejével  Dunaföldvárról   tartózkodott   Budapesten  pár   napig.  Együtt  valánk  a  krisztinavárosi  színkörben, hol  »Lumpáczius  Vagabundust«  adták elő Tollagi Adolf,  a  Népszínház   kedvelt   komikusának   vendégfelléptével.

Tollagi Adolf ,a korbeli Népszínház jeles komikusa

 Tollagi,  de  még  inkább  a  színkör rendes  színésze,   Kovács  bebizonyították,  hogy  a kitűnő  előadás  csudákat  képes  művelni;  mert  a számos   közönség  ezen  ősrégi,  kopott   német  bohózatot,   mely  mint   egy  vipera   húzódik   órákig, és  a  hol  szellemek  és  csillagok   vezetik  a  színészet  sorsát  jó  véghez:  nemcsak  végig  nézte,  hanem   meg  is  tapsolta   és  kitünően   mulatott.   Tiz óra  volt  már,  midőn  a  színkört  elhagytuk ;  igen szép   este   volt,   és  barátom   szép   és   szellemes asszonyának   indítványára   a   »Söröskocsi«   czimü sörházba   mentünk   vacsorálni,    mely   gyönyörű fekvésű  helyiségben jó  konyhát  és  italt  kaphatni. Az   utczákon,    pedig   a  »Söröskocsi    közel    van  a lánczhidhoz,    már   síri    csend   volt;    a   budaiak rendszeretö polgárok,  kik korán lefeküsznek.  Vacsoráltunk,  és  midőn  elmentünk,  a  fizető  pinczér igy   búcsúztatott   minket:

  »Küss  die  Hand!« 

  A kedves  földvári úrnő joggal  felháborodott: 

»Hát engem  e  pinczér  német  asszonynak  nézett?«  de férje   azzal   nyugtatta   öt,   hogy   »hiszen   Budán vagyunk!«


P e s t i   M i k s a .

Kol Nidre