Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. január2003-01-27
Ma már hiába keresnénk a Rozgonyi Röszler Alfréd festményén látható tabáni Kereszt teret, mert 1937 óta nem létezik. Az egykori Kreutz Platzon, azaz a mai Kereszt és Hadnagy utca közötti területen, ma csak a tér nevét adó kőkereszt jelzi a valamikori kis teret. Magát a keresztet 1865-ben, a Tabánban élő görögkeleti szerbek emelték. Ezzel akartak emléket állítani az egykor itt található régi temetőnek. A régebbi elnevezés Alte Friedhof Platz (Régi temető tér) volt.
A második világháborúban a kereszt súlyosan megsérült, csak talapzata maradt meg. A Budapesti Városszépítő Egyesület kitartó munkájának eredményeként 1987-ben helyreállították a kőkeresztet.
A Tabánt nevezik Rácvárosnak is, amely a nagyszámú idetelepülő rác lakosságra utal. Rácoknak hívták magyarul a szerbeket. Ez az elnevezés a XV századtól terjedt el. Felvetődik a kérdés, mikor és miért épp ide települtek be?
Arra, hogy miért éppen a Tabánt választották a bevándorolni szándékozó rácok, viszonylag egyszerű a magyarázat. A hegyoldalak a védelmet, a hőforrások az ivóvizet, a Duna a vízi közlekedést biztosította számukra. Persze, ezt tudták már az ott élő régi rómaiak, a honfoglaló magyarok és a Budát elfoglaló törökök is.
Már a török időkben is szerbek lakták a Tabán nagy részét. A magyar lakosság elmenekült, helyükre főleg rácok telepedtek be. Nagyobb számban a XVII. század végén jöttek, amikor 1690- ben a törökök elfoglalták Belgrádot, és a szer- beknek menekülniük kellett. Csemovics pátriárka vezetésével Magyarország felé vették az irányt. Budára, azon belül is a Tabánba. A betelepülők I. Lipót magyar királytól kiváltságokat
kaptak. Ezek közül a legfontosabb a papjaik vezetése alatt létrehozható autonómia volt.
A XVIII. század elején a Tabán 2800 főnyi lakosságának 95 százaléka volt pravoszláv szerb. Többségük kisiparos, kereskedő vagy mezőgazdaságból, főként szőlőművelésből élő munkás. Zsindelytetős vályogházaik az Ördögárok környékén voltak. A konstantinápolyi követ felesége így látta a Tabánt, a tabáni szerbeket 1717-ben:
„...A falakon kívül számos apró ház, vagyis jobban mondva kunyhók tömege áll, melyet Rácvárosnak hívnak, és teljesen rácok lakják, házaik egymástól bizonyos távolságra és szép sorban állnak, messziről úgy néznek ki, mint a régi divatú sátrak. Minden egyes ilyen két kamrából áll: egy föld feletti és egy föld alatti odúból, ezeket nyári, illetve téli lakásként használják.”
Tíz évig, 1741 és 1751 között épült gazdagon díszített, barokk stílusú, Szent Demeterről elnevezett templomuk. Sajnos, a második világháborúban súlyosan megrongálódott, majd lebontották. A XVIII. század elején megújított városi jogokból a szerbek nem részesülhettek, polgárjogot nem kaptak. Majd csak Mária Terézia uralkodása alatt képviseltethetik magukat a budai tanácsban.
Ebben az időben már új betelepülők nem költöztek a Tabánba, a régiek pedig fokozatosan asszimilálódtak. 1851-ben már csak 1180 szerb található Budán, ami a lakosság 2,7 százaléka. Harminc évvel később arányuk fél százalékra csökkent. A XIX. század végi nagy asszimilációs folyamat következtében, az 1940-es években alig félszázan voltak
.
Várnai Vera
Ma már hiába keresnénk a Rozgonyi Röszler Alfréd festményén látható tabáni Kereszt teret, mert 1937 óta nem létezik. Az egykori Kreutz Platzon, azaz a mai Kereszt és Hadnagy utca közötti területen, ma csak a tér nevét adó kőkereszt jelzi a valamikori kis teret. Magát a keresztet 1865-ben, a Tabánban élő görögkeleti szerbek emelték. Ezzel akartak emléket állítani az egykor itt található régi temetőnek. A régebbi elnevezés Alte Friedhof Platz (Régi temető tér) volt.
A második világháborúban a kereszt súlyosan megsérült, csak talapzata maradt meg. A Budapesti Városszépítő Egyesület kitartó munkájának eredményeként 1987-ben helyreállították a kőkeresztet.
A Tabánt nevezik Rácvárosnak is, amely a nagyszámú idetelepülő rác lakosságra utal. Rácoknak hívták magyarul a szerbeket. Ez az elnevezés a XV századtól terjedt el. Felvetődik a kérdés, mikor és miért épp ide települtek be?
Arra, hogy miért éppen a Tabánt választották a bevándorolni szándékozó rácok, viszonylag egyszerű a magyarázat. A hegyoldalak a védelmet, a hőforrások az ivóvizet, a Duna a vízi közlekedést biztosította számukra. Persze, ezt tudták már az ott élő régi rómaiak, a honfoglaló magyarok és a Budát elfoglaló törökök is.
Már a török időkben is szerbek lakták a Tabán nagy részét. A magyar lakosság elmenekült, helyükre főleg rácok telepedtek be. Nagyobb számban a XVII. század végén jöttek, amikor 1690- ben a törökök elfoglalták Belgrádot, és a szer- beknek menekülniük kellett. Csemovics pátriárka vezetésével Magyarország felé vették az irányt. Budára, azon belül is a Tabánba. A betelepülők I. Lipót magyar királytól kiváltságokat
kaptak. Ezek közül a legfontosabb a papjaik vezetése alatt létrehozható autonómia volt.
A XVIII. század elején a Tabán 2800 főnyi lakosságának 95 százaléka volt pravoszláv szerb. Többségük kisiparos, kereskedő vagy mezőgazdaságból, főként szőlőművelésből élő munkás. Zsindelytetős vályogházaik az Ördögárok környékén voltak. A konstantinápolyi követ felesége így látta a Tabánt, a tabáni szerbeket 1717-ben:
„...A falakon kívül számos apró ház, vagyis jobban mondva kunyhók tömege áll, melyet Rácvárosnak hívnak, és teljesen rácok lakják, házaik egymástól bizonyos távolságra és szép sorban állnak, messziről úgy néznek ki, mint a régi divatú sátrak. Minden egyes ilyen két kamrából áll: egy föld feletti és egy föld alatti odúból, ezeket nyári, illetve téli lakásként használják.”
Tíz évig, 1741 és 1751 között épült gazdagon díszített, barokk stílusú, Szent Demeterről elnevezett templomuk. Sajnos, a második világháborúban súlyosan megrongálódott, majd lebontották. A XVIII. század elején megújított városi jogokból a szerbek nem részesülhettek, polgárjogot nem kaptak. Majd csak Mária Terézia uralkodása alatt képviseltethetik magukat a budai tanácsban.
Ebben az időben már új betelepülők nem költöztek a Tabánba, a régiek pedig fokozatosan asszimilálódtak. 1851-ben már csak 1180 szerb található Budán, ami a lakosság 2,7 százaléka. Harminc évvel később arányuk fél százalékra csökkent. A XIX. század végi nagy asszimilációs folyamat következtében, az 1940-es években alig félszázan voltak
.
Várnai Vera
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése