(Literatura Literatura 9. (1934)1934. július 1.Tudós írások )
A Tabán az irodalomban
Kedves halottaknak illik emléket állítani, s az emléken elmondani: mi szerepet játszott az elhunyt a hátramaradottak életében.
A szegény kis Tabán, az újgazdag, parvenű Budapestnek szegényen és szerényen maradt kis öreganyja — akit a világvárosi tündérré fejlett dédunoka szégyelt a világ elé vinni —, jogerősen meghalt.
A Rácfürdő karrierje
A hárfáslány együtt vénült ott a tabáni öreg házakkal. Amikor Porzó (Agai Adolf) 1908-ban megírja Utazás Pestről Budapestre (Bpest, Pallas kiadás) c. memoárkötetét, akkor már „ömleteg némberré‘; csunyult az egykori víg hárfáslány.
„Ott, ahol legmélyebbre ereszkedik le a Gellért lába — írja Porzó — a Blondel-stíljével kellemesen kiváló szerb templom szomszédjában kucorgott régebben, hivalkodik ma a Rácfürdö.
„Teremtő Isten! Milyen víg, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban. És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül! A hévíznek záp- szaga összeelegyedett a konyhán sistergő és rotyogó ételek zsírgőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malacot, csibét, bárányt; s ott csurgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon, a megköpülyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, aki a bőr és köröm túltengésének vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt beretválták az apát, amott vastag üstökét nyírták, a gyereknek, mialatt a szorgalmas pincér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort. A lépcső gádorához támasztott asztalkán a „Mariandl‘ szerencsejáték, amolyan primitív roulette járta s mellette egy kancsal, aprószemű, duzzadtképű, ömleteg némber ült, aki szünet nékül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet — hatvan éve hallottam utoljára — de el nem felejthetek ...“
*
A Tabán „költője“
Nincs már tizenötéves ropogós cigánylány, nincs már petyhüdtképű, foghíjas hárfázó-némber, nincs már ház- sem. Nincs már Tabán.
Csak az egyik szögleten, a Szarvas-téren búslakodik még egy vánnyadt öreg kalyiba s abban a történelem virrasztója: a régiségkereskedő. Darvas Gyulának hívják s nagyon ráérőideje lehet, mert kirakatába gyakran tesz ki egy-egy magafaragta verset. Ki tudja, talán a halódó Tabán ihlette meg legutóbb, mert ezidétt a következő — kissé futurista ízű — költeménye díszlekedik az öreg mütyürkék között, a kirakat üvege mögött:
Itt is majd egyszer .. .
Aludni mindenkinek kel,
nem lenne vaj, túró, sem tejfel,
de úgy aludni, mint a tej,
nagyon furcsa, ha kormány fej.
Kissé nálunk is, nézzen szét,
igyon sok erős feketét,
vissza fele, jólható szer,
felébred itt is majd egyszer.
1933 VI. 21.
Talán a Tabán is felébred itt majd egyszer...
.....*Krúdy Gyula
A Tabán az irodalomban
Kedves halottaknak illik emléket állítani, s az emléken elmondani: mi szerepet játszott az elhunyt a hátramaradottak életében.
A szegény kis Tabán, az újgazdag, parvenű Budapestnek szegényen és szerényen maradt kis öreganyja — akit a világvárosi tündérré fejlett dédunoka szégyelt a világ elé vinni —, jogerősen meghalt.
Gyilkos csákány végzett a tabáni romantikával, ifjúkorunk nosztalgiás álomvárosával. Elment már K. Gy. *úr is, a Tabán kegyeletes fantáziájú álomlovagja, aki számos írásában állított szép emléket ennek a budai kis Rothenburgnak.
S ha már ö is elment, minek éljen, akkor tovább az álomváros, a hepehupás uccák, a bekandikálós ablakok, a nagydiófa árnyékában! meghúzódó, vörösabroszos kis kocsmaudvar?!
Nincs már Tabán.
Állítson hát az irodalom is szerény emléket az Elhúnytnak, hálából amiért gyakorta szolgált a pesti íróknak kedves, színes témául, a miért apró kocsmáiban még gyakrabban nyújtott búfelejtőt szegény magyar íróknak, akiknek mindig is meg volt minden okuk a búfelejtésre.
Persze, most közvetlenül a halála előtt már öreg, ráncosképű anyóka volt a Tabán.
S ha már ö is elment, minek éljen, akkor tovább az álomváros, a hepehupás uccák, a bekandikálós ablakok, a nagydiófa árnyékában! meghúzódó, vörösabroszos kis kocsmaudvar?!
Nincs már Tabán.
Állítson hát az irodalom is szerény emléket az Elhúnytnak, hálából amiért gyakorta szolgált a pesti íróknak kedves, színes témául, a miért apró kocsmáiban még gyakrabban nyújtott búfelejtőt szegény magyar íróknak, akiknek mindig is meg volt minden okuk a búfelejtésre.
Persze, most közvetlenül a halála előtt már öreg, ráncosképű anyóka volt a Tabán.
Hej, de nem így volt valaha, mielőtt a 19. század három csapása érte: a Lánchíd felépítése (mert ezzel fölöslegessé vált a Rácváros-Tabánba torkolló hajóhíd), a gőzvasút feltalálása (mert ezzel a Rácvárosban székellő átrakodó dunai, vízi kereskedelem vált fölöslegessé), és az Erzsébet-híd felépítése (mert ennek az új hídnak új, modern Hinterlandot kellett teremteni, akár a Tabán halála árán is).
Mielőtt ez a három istencsapása rászakadt a Rácvárosra, víg élet folyt itt: könnyen keresett pénzek könnyűvérű váltóhelye volt a Tabán, olyanféle, mint a többi nagy vízi emporiumnak külvárosai: a hamburgi Sanktpauli, az isztambuli Galata vagy a tokiói Josivara. Egész Budán összesen 16 kávéház volt, de abból 12 ideszorult a Rácvárosba, s hogy azok milyen előkelő helyek lehettek, arról azok a chinoiserie-freskók tanúskodnak, amelyeket tavaly fedeztek fel az egyik Döbrentei uccai házikó húszszoros mészrétege alatt.
A tabáni Josivara
Örömváros volt ez a Tabán, teli mulatóhelyekkel s — főleg a Gellérthegy alatti partsoron — még kétesebb hírű lebujokkal, ahol minden egyes házban Vénusz oltárán áldoztak az odazarándokoló férfiak.
Mint ilyen szerepel a Tabán a híres kuriózum- és mesegyűjtő Gaál György művében: A’ Tudós Palótz avagy Turkáts Tamásnak Moncsbélbe lakó Sógor-Urához irtt Levelei-ben (Pest, 1803—4).
»— De bezzeg Sógor Uram! — írja a tudós palóc — tegnap egy Pesti szeglet utczán össze akadtam egy szép alakkal, kinek fején egy Lintzi Fejkető volt, a'kit is valóban Lintzi Leánynak lenni véltem, de midőn azon személy fel ’s alá egynéhányszor patrolírozna, mélyebben annak szemébe tekéntettem és úgy tetszett, mint ha én ezen Mamzelt többször is a Rátzvárosi Pintzékbe láttam volna. — De egyszerre annak háta megett egy vén Ember oda kulloga és megszólítá, aztat mondván: — Mi a' manó? Nánika te vagy? Mi okra való nézve tetted te ma fejedre a Lintzi Fejketőt?
A melyre a Nánika nagy szemérmetesen azt feleié:
— Mivel tudom, hogy Lintz városa az ártatlanoknak lakhelye, mellynek a’ fejemen ezen kötő jele.
Sógor Uram! ez valóban egy igazi Speculatio.“ -íme, ilyen raffináltak valának 130 éve a tabáni leányzók.
A tabáni Josivara kevesebb mint kétes élete a külföldieknek is feltűnt s egy literary gentleman, Friedrich Korn nevű prágai zsidó kereskedő a maga -
„Panorama von Ofen und Pesth, oder Character- und Sittengemälde der beiden Hauptstädte Ungarns. Auf genommen von Spiritus Asjjer und Spiritus Lenis“ (Leipzig, 1833)
c. művében bizony olyan alaposan kizsigerelte a Gellérthegy-alatti Cythere- templomokat, hogy az egykorú Honművész kénytelen volt Korn urat alaposan helybenhagyni : művét „szemtelen külföldi pórmunkának“ és „nemzetünket gyalázó könyvek“ titulálja.
A magyar Sue
Ez a megrovási kaland azonban nem gátolta meg Eugene Sue magyar utánzóját, az első franciatípusú magyar újságírót, Nagy Ignácot abban, hogy már tíz év múlva bele ne dolgozza a maga Magyar Titkok című rémregényébe a tabáni slum „rémségeit“:
„Beesett szemű némberek által szólíttattunk meg, kik tarka arccal ,s tarka ruhában a város belsejébe vonultak s víg dalt dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van, ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés rémszellemei ijesztgették; a sikátorok büzhödt mocsáraiból fojtó lég emelkedék, mely az ottani düledező kunyhók lakóinak arcára halálszínt lehel, a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a nagyrészben keríttetlen udvarokba, mintha kísértetnek tartanák a posztóruhás embert“.
De aztán mégis kissé kevésbé komor képet fest az egyik híres tabáni kiskocsmáról, ahol tamburaszó mellett hárfáslány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket“, másutt meg „Naturzängerek énekeltek, kik azért neveztettek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a maga természetes hangján nevezvén meg“.
Kiss József, mint ponyvaíró
Az egyszer megpendített téma aztán tovább csengett a Budapest Rejtelmek című, az előbbi után húsz évvel megjelent ponyvaregényben is, amelyet Szentesi Rudolf álnéven a fiatal poéta, Kiss József irdogált kenyérkereset okából.
A gellérthegyi citadellában, amelyet a „lázadó“ Pest ellen építtetett a derék Albrecht főherceg, a tescheni Frigyes főherceg hadvezérünk nagybátyja, Kasselik Ferenc által, most már boszorkányok helyett osztrák tüzérek tanyáznak.
„A hegy tetejéről a hegy tövébe szorult a boszorkányhad — írja Kiss József. — Legnagyobbrészt fiatal, szép boszorkányok, kiktől az osztrák tüzér urak sem irtóznak annyira, mint a hajdaniaktól... a Rácfürdő háta megett kezdődik a számkivetettek telepe.
„Minden ház kocsma vagy kávémérés vagy magánintézet, de tulajdonképpen minden házban csak ugyanegyet, csak ugyanazt árulják. Ajtó-ablak tárva,-nyitva. Benézhetsz . .. arra való. Itt-ott az idomtalan, ócska asztal mellett egy-egy leány ül, teljes pongyolában, egy tükördarabba néz és kendőzi magát, zavartalanul, sans géné. Megszokta föl nem venni az embereket.. .
„Boldogtalan teremtések! A legtöbbnél a Gellértalja az utolsó stádium... de vannak olyanok is, kiknél ez az első állomás. Amott az a fiatal kis cigányleány alig töltötte be tizenötödik évét, olyan cifra, olyan ropogós . ..
„Ha leszáll az esthomály, kettesével hármasával szállingóznak haza ideiglenes barátnőjükhöz (a leányok barátai). Az egyik zsákmányt hoz, a másik ütlegeket... Mikor a városkapitány éji razziákat szokott tartani, mikor fölkeresik, fölbizgatják a bűnt, nyomort saját fészkében, a Gellértaljárói viszik el a legtöbb confusus embert, kik még azt sem tudják, hogy miből élnek, hol élnek és micsoda jognál fogva élnek, a legtöbb nőt, kik elég vakmerők különös szabadalom nélkül űzni a gyalázatot. Mert ahhoz is szabadalom kell. ..“
A tabáni Josivara
Örömváros volt ez a Tabán, teli mulatóhelyekkel s — főleg a Gellérthegy alatti partsoron — még kétesebb hírű lebujokkal, ahol minden egyes házban Vénusz oltárán áldoztak az odazarándokoló férfiak.
Mint ilyen szerepel a Tabán a híres kuriózum- és mesegyűjtő Gaál György művében: A’ Tudós Palótz avagy Turkáts Tamásnak Moncsbélbe lakó Sógor-Urához irtt Levelei-ben (Pest, 1803—4).
»— De bezzeg Sógor Uram! — írja a tudós palóc — tegnap egy Pesti szeglet utczán össze akadtam egy szép alakkal, kinek fején egy Lintzi Fejkető volt, a'kit is valóban Lintzi Leánynak lenni véltem, de midőn azon személy fel ’s alá egynéhányszor patrolírozna, mélyebben annak szemébe tekéntettem és úgy tetszett, mint ha én ezen Mamzelt többször is a Rátzvárosi Pintzékbe láttam volna. — De egyszerre annak háta megett egy vén Ember oda kulloga és megszólítá, aztat mondván: — Mi a' manó? Nánika te vagy? Mi okra való nézve tetted te ma fejedre a Lintzi Fejketőt?
A melyre a Nánika nagy szemérmetesen azt feleié:
— Mivel tudom, hogy Lintz városa az ártatlanoknak lakhelye, mellynek a’ fejemen ezen kötő jele.
Sógor Uram! ez valóban egy igazi Speculatio.“ -íme, ilyen raffináltak valának 130 éve a tabáni leányzók.
A tabáni Josivara kevesebb mint kétes élete a külföldieknek is feltűnt s egy literary gentleman, Friedrich Korn nevű prágai zsidó kereskedő a maga -
„Panorama von Ofen und Pesth, oder Character- und Sittengemälde der beiden Hauptstädte Ungarns. Auf genommen von Spiritus Asjjer und Spiritus Lenis“ (Leipzig, 1833)
c. művében bizony olyan alaposan kizsigerelte a Gellérthegy-alatti Cythere- templomokat, hogy az egykorú Honművész kénytelen volt Korn urat alaposan helybenhagyni : művét „szemtelen külföldi pórmunkának“ és „nemzetünket gyalázó könyvek“ titulálja.
A magyar Sue
Ez a megrovási kaland azonban nem gátolta meg Eugene Sue magyar utánzóját, az első franciatípusú magyar újságírót, Nagy Ignácot abban, hogy már tíz év múlva bele ne dolgozza a maga Magyar Titkok című rémregényébe a tabáni slum „rémségeit“:
„Beesett szemű némberek által szólíttattunk meg, kik tarka arccal ,s tarka ruhában a város belsejébe vonultak s víg dalt dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van, ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés rémszellemei ijesztgették; a sikátorok büzhödt mocsáraiból fojtó lég emelkedék, mely az ottani düledező kunyhók lakóinak arcára halálszínt lehel, a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a nagyrészben keríttetlen udvarokba, mintha kísértetnek tartanák a posztóruhás embert“.
De aztán mégis kissé kevésbé komor képet fest az egyik híres tabáni kiskocsmáról, ahol tamburaszó mellett hárfáslány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket“, másutt meg „Naturzängerek énekeltek, kik azért neveztettek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a maga természetes hangján nevezvén meg“.
Kiss József, mint ponyvaíró
Az egyszer megpendített téma aztán tovább csengett a Budapest Rejtelmek című, az előbbi után húsz évvel megjelent ponyvaregényben is, amelyet Szentesi Rudolf álnéven a fiatal poéta, Kiss József irdogált kenyérkereset okából.
A gellérthegyi citadellában, amelyet a „lázadó“ Pest ellen építtetett a derék Albrecht főherceg, a tescheni Frigyes főherceg hadvezérünk nagybátyja, Kasselik Ferenc által, most már boszorkányok helyett osztrák tüzérek tanyáznak.
„A hegy tetejéről a hegy tövébe szorult a boszorkányhad — írja Kiss József. — Legnagyobbrészt fiatal, szép boszorkányok, kiktől az osztrák tüzér urak sem irtóznak annyira, mint a hajdaniaktól... a Rácfürdő háta megett kezdődik a számkivetettek telepe.
„Minden ház kocsma vagy kávémérés vagy magánintézet, de tulajdonképpen minden házban csak ugyanegyet, csak ugyanazt árulják. Ajtó-ablak tárva,-nyitva. Benézhetsz . .. arra való. Itt-ott az idomtalan, ócska asztal mellett egy-egy leány ül, teljes pongyolában, egy tükördarabba néz és kendőzi magát, zavartalanul, sans géné. Megszokta föl nem venni az embereket.. .
„Ha leszáll az esthomály, kettesével hármasával szállingóznak haza ideiglenes barátnőjükhöz (a leányok barátai). Az egyik zsákmányt hoz, a másik ütlegeket... Mikor a városkapitány éji razziákat szokott tartani, mikor fölkeresik, fölbizgatják a bűnt, nyomort saját fészkében, a Gellértaljárói viszik el a legtöbb confusus embert, kik még azt sem tudják, hogy miből élnek, hol élnek és micsoda jognál fogva élnek, a legtöbb nőt, kik elég vakmerők különös szabadalom nélkül űzni a gyalázatot. Mert ahhoz is szabadalom kell. ..“
A Rácfürdő karrierje
A hárfáslány együtt vénült ott a tabáni öreg házakkal. Amikor Porzó (Agai Adolf) 1908-ban megírja Utazás Pestről Budapestre (Bpest, Pallas kiadás) c. memoárkötetét, akkor már „ömleteg némberré‘; csunyult az egykori víg hárfáslány.
„Ott, ahol legmélyebbre ereszkedik le a Gellért lába — írja Porzó — a Blondel-stíljével kellemesen kiváló szerb templom szomszédjában kucorgott régebben, hivalkodik ma a Rácfürdö.
„Teremtő Isten! Milyen víg, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban. És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül! A hévíznek záp- szaga összeelegyedett a konyhán sistergő és rotyogó ételek zsírgőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malacot, csibét, bárányt; s ott csurgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon, a megköpülyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, aki a bőr és köröm túltengésének vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt beretválták az apát, amott vastag üstökét nyírták, a gyereknek, mialatt a szorgalmas pincér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort. A lépcső gádorához támasztott asztalkán a „Mariandl‘ szerencsejáték, amolyan primitív roulette járta s mellette egy kancsal, aprószemű, duzzadtképű, ömleteg némber ült, aki szünet nékül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet — hatvan éve hallottam utoljára — de el nem felejthetek ...“
*
A Tabán „költője“
Nincs már tizenötéves ropogós cigánylány, nincs már petyhüdtképű, foghíjas hárfázó-némber, nincs már ház- sem. Nincs már Tabán.
Csak az egyik szögleten, a Szarvas-téren búslakodik még egy vánnyadt öreg kalyiba s abban a történelem virrasztója: a régiségkereskedő. Darvas Gyulának hívják s nagyon ráérőideje lehet, mert kirakatába gyakran tesz ki egy-egy magafaragta verset. Ki tudja, talán a halódó Tabán ihlette meg legutóbb, mert ezidétt a következő — kissé futurista ízű — költeménye díszlekedik az öreg mütyürkék között, a kirakat üvege mögött:
Itt is majd egyszer .. .
Aludni mindenkinek kel,
nem lenne vaj, túró, sem tejfel,
de úgy aludni, mint a tej,
nagyon furcsa, ha kormány fej.
Kissé nálunk is, nézzen szét,
igyon sok erős feketét,
vissza fele, jólható szer,
felébred itt is majd egyszer.
1933 VI. 21.
Talán a Tabán is felébred itt majd egyszer...
.....*Krúdy Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése