SZERELMES BUDAPEST ANNO 1910

PESTI ÉLET
képes riportkönyv
írta: Tábori Kornél
(részlet)

A SZERELMES BUDAPEST

Nagyvárosi szerelem is szerelem. Hiányzik belőle az a naivitás, az a vadvirágillatu költészet, amiről a versfaragók a bevezetést szokták csinálni, de azért a nagy szerelemnek is megvan a maga poézise és a költők már nem sokáig ignorálhatják. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek megénekelni. Sőt ez az igazi modern szerelem. A vidéki már elavult: esküsznek rá a pesti bankfiuk.

A nagyvárosi szerelem őszintébb, kézzelfoghatóbb, inkább naturalista a külsőségekben is ; rövidébb és egyenes utakon halad a célja felé, amely végre is ugyanaz kint a mezőn, mint pl. a Vurstli-ban: sokszor a házasság Ámorral, de még gyakrabban Ámor az anyakönyves nélkül. Budapest szerelmének a szegényebb néposztály szeretkezése adja meg a karakterét, az izzó meleg színét. Nemcsak azért, mert szegény ember szerelme nyíltabb, lármásabb, kevésbbé félénk, nem rejtőzik el a világ szeme elől: igénytelenebb is, megelégszik egy paddal, egy kis bozótos zuggal,ahol sugdolózni és csókolózni lehet. A jómódú szerelemnek már nagyobb biztonság, a nagy közlekedés vonalain kívül eső hely kell. És bizonyos raffineriát is keres. Holdfény, öreg fák titokzatos bugása, tücskök cirpelése, meg a szerelem komédiájának más hasonló kulisszadarabja nélkülözhetlen egy intelligens ember találkáinál. És ez a lármás, forró, feltűnő fölszinekhez megadja a diszkrét, raffinált, romantikus melléktónust. A budapesti találkozóhelyek meglátogatásánál azért végig fogunk menni a társadalom létrájának minden fokán. Mind szerelmesek a szereplők, mind sugdolóznak és ábrándosak, de azért nagy különbség van köztük: a cseléd, a varróleány, a nevelőnő szerelme, a kis bakfis bolondos álma; a baka, a mesterlegény, a jogász és a szalmaözvegy között.

Mindenekelőtt a Városligetbe látogatunk ki, ebbe a nagy gyüjtőmedencébe, amelybe vasárnaponként beléfolyik szinte az egész város Ilyenkor a hatalmas városnak valami különös, exotikus hangulata és színe van; párok vonulnak vidáman és együtt ringó lépé­sekkel, kifelé a zöldbe, ahol a fák sötét koronája és korcsmák söröskancsó-erdeje integet. Már ebéd után kezdődik a mulatság. Bakák, mesterlegények a maguk hölgyeivel, beülnek a terittetlen zöld asztalok mellé és fogyasztják a sört. Nem igen diskurálnak; a gavallér a szivarját szívja — sötét és keserű az, mint a szegény baka hétköznapja — a leány pedig ábrándosán néz belé a pohárba. Néha-néha kicserélnek pár mondatot; a házi és kaszárnyái bajokat panaszolják el, vagy a családi dolgokból mondanak el bizalmasan egyet-mást. Mikor aztán a megfelelő számú sört „elintézték", fölkerekednek és elmennek, hogy a mutatványos bódék számtalan és csodálatos élvezetét fenékig kihörpintsék. Áhítattal hallgatják a kikiáltók igazmondásait, lelkiismeretesen megkacagják a rekedten kiabáló közönség-hivogatók tizpercenkint pontosan visszatérő humorát, a célbalövő bódék mellett megvetően mennek el, (nem virtus azokkal a nádszál-vékony flintákkal hősködni), később a férfi egy-két jólirányzott kalapácsütést tesz az erőmérőn,  vagy hatalmas öklét érezteti meg a pofozó-bábu bőrarcán és ezután az izelitő után hozzálátnak a tulajdonképpeni mulatsághoz. Ez pedig csak kétféle van. Egyik az „ördögmotóla*, érthetőbben a ringlispil, a másik az „amerikai világhinta“. És még itt is érdekes kasztszerü megkülönbözéseket lehet tenni. A ringlispil élvezetéhez, úgy látszik, bizonyos fokú városi kultúra kell. A masszív, nagy egetverő hintákon többnyire csak olyan bokorugrós szoknyás, százviganós cselédeket lehet látni, akik városi nevelésüknek még csak elején vannak, mostanában kerültek föl a csendes vidékről, első hódításuk boldog mámorát élik a csodálatos nagyváros lármás nyüzsgésében. Gavallérjaik, a kevésbbé „elegáns" mesterlegények, kovácsok, rézöntők,fuvaroskocsisok közül kerülnek ki. Sikoltásés rikoltozás hallik, amikor a hinta a magasba perdül, de azért elülnének a levegőt hasitó hajóban egész délután, ha a vállalkozó markos alkalmazottai, egyszerűen élelmes készülékkel, erőszakkal meg nem állítanák, amikor az öt krajcárért kijáró idő letelt

. . . A ringlispil lovain, zebráin, kocsijain, oroszlánjain, sőt szirénjein, (amelyeknek lakkozott keblét pirosbársony takaró borítja, mert az öreg lex-Heinze hosszú ujjai idáig is elérnek) már sokkal finomabb társaság ül és kékül-zöldül, de azért élvez a sebes forgatagban. Úri dámás ruhákat is lehet itt már látni. A piros és kék szin uralkodó a szoknyákon, meg a sárga és fehér a blúzokon. Itt-ott egy-egy széles, virágos kalap is bólogat, amint elsurran előttünk a villámgyors forgásban. Az udvarló szorosan átölelve tartja a hölgy derekát, mert hisz van ürügy r á : a leeséstől félti. A lány pedig behunyja szemét, mintha az arcba csapó szél miatt tenné . .

 . Új ösmeretségek kötésére is nagyszerű  alkalom a ringlispil. Minden motólánál van egy alkalmazott, aki a közönség mulattatásáról köteles gondoskodni és ezeknek kitűnő mellékkeresete a konfetti, szerpentin árulása. Valamelyik fiatalnak megtetszik egy kisasszony, szimplán egy zacskó színes papirosszeletkét vásárol és amikor a kiválasztott elrobog előtte, jól célzott dobással teleszórja az arcát, meg a haját. A legközelebbi fordulónál megjön a felelet. A lánynak már a kezében van a hosszú papirosszalag, és visszalő vele, mert a ki téged megdob konfettivel, azt dobd vissza szerpentinnel . . . A papirosszalag a férfi nyaka köré csavarodik, a leány pedig a másik végével a kezében tovább nyargal, mint a vadbikára vadászó lasszóvető indiánus. Az ilyen vékony papirszőtte kötelékek aztán sokszor az egész életre köttetnek . . . A verkli szól, a tömeg zúg és kiabál, valamennyit tulzengi azonban a ringlispil hősének, a városligeti pojácának az éneke, aki a legújabb hamisittatlan budapesti szövegű nótá­ kat ordítja. Mindegyik motólán van ilyen mulattató, aki a honneur-öket csinálja. Az egyik magyar csikós-ruhába öltözködik és a bő, rojtos gatya alól kilátszik a pecsétes pantalló lólába; a másik vállalkozó azonban élelmesebb volt és alkalmazta a Francit, a jásszok királyát. Ennek structoll van a borzas hajába erősítve, rongyos cilindert hord, krumpliból A városligeti tavon csinált órája van, tüntetőén az orrát piszkálja, udvarol és borzasztóan bárgyú és piszkos vicceket csinál. Minden lány szerelmes belé a Városligetben . . . Benépesül a tó is. A sekélyebb és szükebb helyeken ugyan inkább óriási mosogató-teknőkhöz hasonlít, mint tóhoz, de azért a békanyállal súlyosbított viz hátán hangos társasá­ gok eveznek. Facsónak tiz krajcárért jut a szerényebb publikumnak, két-három párral is egy ladikban; vascsónak harminc vasért, azoknak, akik a viz hátán is intim egyedüllétben szeretik a hattyúkat etetni. Szandolinban a tapasztaltabb, ügyeskedő gavallér feszit, hölgye pedig a partról csodálja.

Közben leszáll az est. A hinták és ringlispilek kiürülnek, a sok pár eltűnik. Köröskörül a liget sétányain, a tisztások mellett, a bokrok aljában padok állnak, ezek fogadták vendégszerető deszkájukra a délutáni sörözőket. Sugdosás haliig ábrándos szavaló férfihangok. Másutt szótlanul, gyanús csöndben ülnek egymás mellett a szerelmesek, kéz a kézben és tekintetük az ezüstös holdsütésbe vész. Egyik pádon keservesen zokog a lány és a férfi gyengéden, de kissé kedvetlenül vigasztalja. Itt már alighanem rossz vége volt a hintának, meg a körbenforgó lovaknak . . . Nagy fa tövében pajkos kacagás hallatszik: férfi és nő ott guggolnak a pad előtt és közös erővel valami huncutságot vésnek a támlájába . . . És ime a szerelmes népség itt már nagyon megszaporodott. Nemcsak a délutáni cselédeket, meg leányokat látjuk itt már, hanem ízléssel, csin.osan öltözött fiatal lányokat, uriforrnáju,

 könnyű nyári ruhába bujt férfiakat is. Az alkalom, a csábitó szép hely, a csendes lombos zugok, a holdsütötte ábrándos tisztások idehivogatták őket is, akik csó- pedig a délutánt városligeti, katonazenés kávé­ házban, vagy fehérabroszos vendéglőkben töltötték. A szerelem egyenlővé tesz mindenkit. Azt a hosszú főhadnagyot egy­ általán nem zavarja, hogy a szembenlévő pádon valami munkásforma csókolja pirosruhás szeretőjét, sem pedig a selyemernyős hölgyet, hogy a mellette lévő fa alatt széles rokolyás parasztcseléd csap egy nagyot a tolakodó barátja kezére. Különben nem is igen tanácsos valami nagyon egyedülvaló padra telepedni. Száz eset közül nyolcvanszor bizonyos lehet benne a félrevonuló párocska, hogy a háta mögött vastag, komor hang szólal meg: — Mit csinálnak maguk itt? Ez az áldetektiv. Gyanús, kissé rongyos ruhába bujt alakjában igyekszik minél imponálóbb, komolyabb szint adni és úgy követeli: — Most mindjárt begyönnek velem a rendőrségre! A leány megrettenve könyörög és sikerül is a detektív ur szivét vagy három koronával meglágyítani. Azzal a szigorú férfi tovább áll. A rendőrséggel természetesen csak akkor volt összeköttetésben, amikor néhányszor oda bevitték . . . Ügyes áldetektiv egy vasárnap este tiz-húsz koronát is megkeres. Éjfélig a párocskák egyik a másik után kerekednek föl és indulnak be a városba. Haza kisérik a nőket. És minden utcasarkon, minden második kapualján bucsuzkodnak. Az  Andrássy-út padjai tele vannak ilyen búcsúzó párokkal, amelyek úgy élvezik az együttlét utolsó perceit, mintha előttük, meg mögöttük nem is zajlana a vasárnap éjszaka forgalma . . . Az Erzsébet-tér a katonaszerelmek bölcsője, küzdőtere és szomorú sírja, amelyből azonban nemsokára üt az uj szerelem feltámadásának órája. Ami itt történik, katona és dada között, nem is méltó már a megfigyelő krónikás tollára, oly ismert az és olyannyiszor meg­ énekelték őket a hiányban szenvedő vicclapok poétái... Itt szö­ vődnek először a katonaszerelmek hétköznapi szálai, amelyek vasárnap, a Vá­ rosligetben válnak csak komoly szivbeli kötelékekké. A Városliget a tipikus szintere a budapesti szerelemnek, de ha valamennyi találkozóhelyet mind nem is látogathatjuk meg, néhány legfőbbről még meg kell emlékezni. Az Erzsébet-tér például nagyon fontos mozzanata a legtöbb budapesti szerelemnek, de ami ott történik, az már egészen sablonos. A zene szól, a baka hallgat, a dajka szerelmesen néz és közbe a gyerek belefut a virágágyba. A sétálók zümmögését, a zene csinadrattáját, a játszó kicsinyek visítását csak néha szakítja meg valami francia kisasszony rikácsolása : — Venez ici Paul, Elsa — tout de suite ! — de a szeme nem oda néz, ahová szól, hanem valamelyik sétálgató csodálójának pillantásait viszonozza megértő, bájdus mosollyal

 Érdekes a Mátyás-tér, amelyet a főváros a gyermekek számára rendezett be játszóterületül, de természetesen nem akadályozhatja meg és bizonyára nincs is kifogása ellene, hogy a többi kis apróság között a kis Ámorka is ne űzze játékait a gyermekek tenyeres-talpas gondozóival és azok füstölő,többnyire uniformisos udvarlóival.

Nagy szerepük van természetesen a szobroknak a nagyvárosi szerelemben. A keleti pályaudvar előtt, a Barossszobor körül hú­ zódó sétány, például minden este teli van bizalmas közelségben egymással sétálgató párokkal. Baross Gábor komoran, ökölbe szorított kézzel néz le reájuk . . . József nádor méltóságteljes alakja is eléggé kedvelt, bár a tere csak nagyon rövid időre ad alkalmat szoros, diszkrét egyiittlétre, mert késő délutánig tele van gyerekekkel és a sötétség beálltával, éppúgy mint az Erzsébetteret, szigorú rendőrszem tartja felügyelet alatt. Deák és Széchényi a fiatal kis lányok álmáit látja esténként többnyire, amint ugyancsak fiatal férfiajkakról hallgatják a hamis idézeteket nagy költőkből és az őszinte, de kissé értelmetlen, saját szerzeményű tirádákat. Petőfi büszkén álló szobra a Duna munkásainak a szerelmét védi. Matrózok, hajómunká­ sok, üldögélnek itt leginkább pipával a szájukban és friss üde nőkkel az oldalukon. A hatalmas, széles Muzeum-kert, Arany és Kisfaludy szobrának környéke nem kedvelt a szerelem színe előtt.

A délelőtt ott járkáló és szorgalmasan magoló diá­ kok zümmögte száraz és komoly szavak teszik a levegőjét olyan kijó­ zanítóvá, — vagy tán, mert a padokon fizetni kell ? — de a Muzeumkertben alig-alig lehet boldog találkozóra érkezett párokat látni. Még a délután gyermekeket őrző dadák és kisasszonyok is öregek és nem csinosak. . . Nagy csalódást hozott a tiz szobor. Uj szobrok, uj kőből való hallgató, diszkrét em- A Hűvösvölgyben. berek jelentek meg Budapest terein és a szerelmesek, akik pedig minden uj szobor környékét lelkiismeretesen ki szokták próbálni, a tiz szobor körül elmaradtak. Ennek egyszerű a magyarázata. A szobor csak akkor szép és használható a szerelmesek számára, ha padok díszítik. Az uj szobor-müvek tehát a szerelmes budapestiek előtt undorítóan csú­ nyák és egészen fölöslegesek.

Ez a furcsa erotiko-esztétikai vélemény különben egé­szen megegyezik azoknak a budapestieknek □ a kritikájával, akiknek világos látását éppen nem korlátozza semmiféle szenvedelmes bolondság . . . Kivétel Anonymus a városligeti történelmi csoport kertjében. Körülötte bőviben sorakoznak a padok, ő maga^pedig tapintatosan húzza a szemére a kámzsáját. Szerelemről szólva, nem lehet elmellőzni a budapesti nőszivek biztos megtörőjet, a zöldbluzos donzsuánt, a fináncot. Az övé minden női s z ív , a jobbfajta szobalány és a másodrangu trafikos-kisasszony között. Mindegyik találkozó helyen, amelyikről eddig szóltunk és már ezután szó eshetnék, az övé egyik főszerep, az ő büszke csákója, zöld kabátja, görbe kardja és csapodár szive nélkül nem képzelhető vasárnapest sehol sem. Ritkán lő bakot és a lövedéki kihágás színhelye többnyire a Vámház-tér. Ez minden este teli van pénzügyőrrel, meg nőkkel és a vámok szimpatikus lovagja itt a szembe lévő vásárcsarnokhoz kocsikban érkezett vidéki kofák harmonikus horkolásának kíséretével mondja el azt, ami a szivét nyomta . . . A fináncok konkurrense a tűzoltó, legkivált az újjáalakított Tisza Kálmán-téren. A Margitsziget, a Hűvösvölgy, a Svábhegy is csak úgy szívja magába azokat, akiknek pénzük van rá, hogy szivük királynéját szép és romantikus helyen sétáltassák meg. Külö­ nösen a Margitszigetnek keresni kell a párját szerte az egész világon. A Duna csöndes csobogása, a száz meg száz éves fák bólogató suttogatása, a lombokon keresztültörő és a pázsitot elöntő holdfény valóságos tündér-szerelemre teremtett földdarabbá teszik a szigetet. Délután kávéház és katonazene, vendéglő és czigány hívogatja a sétálókat és

amióta hídon  lehet eljutni rá, sürü is a közönsége, nappal, úgy mint késő este. A budai kis korcsmák, amelyek jó és olcsó bora mellett olyan édes négyszemközt átdiskurálni vagy áthallgatni és sóhajtozni egy vasárnap délutánt, szintén keresett találka helyek. Vannak köztük olyan eldugottak és elfedettek, hogy az ember évekig járhat bele, anélkül, hogy ismerősének akár csak a színét is látná. No és itt lehetne a kávéházakról is fecsegni, de hát a kasszatündérek regényei már divatjukat múlták a közhit szerint. Pedig hát . . . tessék csak a József- vagy épp a Ferencvárosba kirándulni. . . . Érdekesek a budapesti flirtek is. Egyik leglátogatottabb színterük a korzó, a budapesti Dunapart sétánya. Itt, a lassan fel-alá hullámzó tömeg közt igen könnyen lehet egyegy pillantást, jelentős szembenézést váltani, egy kis ügyességgel egymáshoz surlódni, egymás kezét megfogni, egymást némán köszönteni, mint a „hajók, amikor a tengeren találkoznak", anélkül, hogy csak valaki is sejtené, milyen közel állt két s z í v egymáshoz. Lassankint terjed az a rossz, Németországból importált szokás is, hogy a képtárakba, múzeumokba mennek és azalatt oly ürüggyel, hogy elbarnult képeket, valami rég meghalt generális kopott aranyozásu kabátját vizsgálják, egymást nézik és egymásban gyönyörködnek. Ehelyett a szentimentális smokkság helyett sokkal jobb volna például a francia módszerhez fordulni, amely a modern technika vivmányainakfelhasználásával pl. a liftet is alkalmássá tudja szentelni találkozóhelynek.

Az ember kettesben bemegy valami szép uj házba, fölhuzatja magát a negyedik emeletre és amig fölér, van az egyedüllét számára néhány másodperc. Aztán lejön és a legközelebbi szép uj háznál újra kezdi . . . Eredeti budapesti speciálitás a Stefánia-út hajnaltájban. Amikor Ős-Budavára és a városligeti éjszakai mulatóhelyek már nagyon teli vannak füsttel, a fejek pedig pezsgőgőzzel, jól esik a szolgálatkész gummikerekün kikocsizni. Természetesen a víztoronyig és vissza. Hajnaltájban másra gondolni sem lehet. Hajnalig a boros palack, hajnalban a viz tornya . . . Utitárs mindig akad, nagy kalapban, rikító ruhában, kacagó ajakkal és vidám kedvvel. Az érdekesség a Stefánia-úton azonban, á la álóé, ritkán nyilik. Minden hónapban egyszer néhány napig. Ilyenkor van vihogás, sikongás, nyerítés, végig az előkelő, disztingvált Stefánia-úton, amelyről nappal senki nem sejtené, hogy ilyen lump. Egyik kocsiból a másikba ösmerkednek, barátkoznak, bakon, üléseken, urak, hölgyek, kocsik össze-vissza. De ezt tán ne fejtegessük bővebben . . .