Nincs poézis és romantika az enyészetnek induló Tabánban.
Változatlanul áll a középkori zsellérek városa. Ahol még petróleumlámpával világítják az utcákat. A királyi palotával szemben koldusviskók rengetege húzódik.
Csodavárost terveztek a szegénység sok évszázados helyére.
A romantika bűbájos mázával vonták be kitűnő írók Budának azt a részét, amely az Attila-körút és Naphegy utca, a Gellérthegy és Krisztina között terül el. Közigazgatásilag úgy hívják ezt a városnegyedet Tabán, azelőtt Ráczváros volt a neve.
Csodálatos históriák különösen érdekes alakjait álmodták oda írásaikba a költők, s aki a Tabánt csak ezekből a regényekből ismeri, azt hiszi, hogy az ősi patinájú városrészben, a múlt emlékeiben nevelődnek az emberek, a középkor lovagias gondolkodású férfiai járnak a kis házak ablakai alá, ahonnan kis leányfejek, romlatlan és naív kisasszonyok hajolnak ki, hogy fogadják a lovagok hódolatát.
Az írók és költők széppé és tündériessé avatják fantáziájuk ékességével a Rácváros kiábrándítóan megviselt, lerongyolt, piszkos házikóit, rendezetlen, föltépett girbe-görbe utcáit, gazzal kivert, mohos és szemetes, üres házhelyeit. Nem tehetünk róla, de a Tabánban semmi romantikát, semmi művészi emlékeztetést az elmúlt hajdani nagyságra nem találtunk, nincs itt egyéb, mint végnélküli, megsegíthetetlen, szánalmas nyomorúság és szegénység. Akik errefelé laknak, azokat csak egy gondolat hajtja: a mindennapi kenyér megszerzése. Se lovagok, se várkisasszonyok, se szerelmes párok itt nem akadnak és nem találkoznak.
A fantázia lüktető munkája megtorpan a nyomorúságnak és elhagyatottságnak ezen a szégyenfoltján. Csak szánalom és részvét jár azoknak a szegény szerencsétleneknek, akik itt húzódnak meg ezekben a vályogházakban, az enyészetnek ezekben az életveszélyes fészkeiben, akár késői utódai a hajdani Rácváros szegény zselléréinek, akár pedig bevándoroltak, akiket szegénység vagy lakásínség szorított ide, a nyomorúságos sárkunyhókba.
(A nyolcszázéves múlt.)
A Tabán története visszanyúlik a XIII. század elejére. II. Endre alatt már tudnak a Tabán-hegy hővizű forrásairól. Négyszáz évvel később már Ráczváros nevezetű negyed van a Gellérthegy oldalán. Buda külvárosai közül már ebben az időben is ez a negyed a legnépesebb és legszegényebb. Házai csupa kunyhók s a legtöbb 15-16 négyszögölnyi területen épült. Állandóan tűzvészek és pestis pusztítottak. Népességét németek, katolikus rácok és unitárius rácok tették. A katolikusok városi polgároknak számítottak, az unitáriusok csak zsellérek és 1775 után nyerik el a polgárjogot. Mindig a szegény emberek lakóhelye volt, aminthogy ma is.
Történelmi emlékei alig vannak, csak a katolikusok temploma, a Kereszt-téri szégyenoszlop (?) *és a szerbek színes táblájú-kálvária keresztje maradtak meg, a sok egymás hegyén-hátán épült kicsi viskón kívül. Késői emlékek a török basáknak egykoron lakóhelyéül szolgált, most az elöljáróságnak hajlékot adó háznak, a Szarvas-térre néző erkélyének két oldalára erősített, rozsdától kimart, megviselt, alig feltűnő emléktáblák. Az egyiken ez a felírás:
DAS FEUER RAFFTE 400 HÁUSER INS DÜSTRE GRAB DEN 5. SEPT. 1810.
(A tűzvész négyszáz házat szomorú sírba sodort 1810 szeptember 5-én.)
A másik oldalon a hála kifejezéséül a következő sorokat rakták ki:
ERZHERZOG JOSEPH • RIEF AUS DER ASCHE TABÁN ZUR BLÜTHE ZUM DASEIN MICH
(József főherceg hamuból hívta virágzásra Tabánt, uj létre engem.)
Szomorú emlékek szele jár a kis házakból. Szegénység és nyomorúság int a vigasztalan kis odúkból.
(Szépnevű utcák csúnya házai.)
Mégse lehet csodálni, ha romantikus gondolatokra serkentette az írókat a Tabán. Sehol ilyen szépnevű utcák. Honnan a nevek, vajon ki tudja? Egyiket Arany- kakas-utcának hívják, a másikat Hadnagy-utcának, Görög-utca és Kereszt-tér. Aranykacsa-utca meg Kőműves- utca, sok mindenre emlékeztet. S ezekben a szépnevű utcákban csip-csup házak. Picikék, egyik a másik hátán. A legtöbbjének udvarára lépcsőkön kell lefelé haladni. Az udvarok legnagyobbrészt nem nagyobbak egy telefonfülkénél. Négy-öt embernél több alig fér meg benne. A házak között nincs két egyenlő, nincs, amelyik művész hajlandóságú alkotóra mutatna. A nyomor tanyája minden.
Zsindelyes tetejüket kimarta a szél, feketére mosta az eső. A falakat foltosra verte a jég, levetkőztette a hó. Mindenfelé kilátszik a vályogtégla, vagy a taposott, szalmával összeállásra késztetett agyag. Kicsinyke ablakok, némelyiken még gyerek se férhetne ki. Egyik ablak a földdel egyenlő magasságban, szinte bele lehetne lépni, a másik pedig magasan közvetlen az eresz alatt. Az utcára közfalak néznek és a szűk kis udvarra nyílnak az ablakok.
Az utcák girbe-görbék. Semmi rendezés, a kövezés gyatra. A Hadnagy-utca hosszában rengeteg kő, egész halmok emelkednek. A tudatlan járókelő azt hinné, hogy itt építkezésre, vagy tán utcakövezésre gondolnak. Szó se róla. Ezeket a köveket a múlt hónapban dühöngött viharok sodorták le a hegy tetején levő Szikla-útról. Az úttestből mosta ki a köveket az eső, s azután sodorta le a szél és vitte odáig, ahol a sűrű házaktól a vihar ereje már nem tudott megbirkózni a kődarabokkal. Senki nem törődik ezekkel a nagy értéket jelentő kövekkel. Ott fekszenek szanaszét.
Mindenfelé csak éppen a kocsisok dobálták az utca oldalára, hogy szekereikkel el tudjanak haladni.
Katasztrófákat okozhattak volna ezek az utcahosszat széltől sodort kövek. S csak azért történhetett, mert a Tabánon nem ismerik a csatornázás rendszerét. Azelőtt még csak voltak a kocsiút mentében kis árkok, öt esztendeje, amióta a destruktív demokraták helyét az építő munkát hirdető párt — a plakátjaik még érintetlenek a házak oldalán — foglalta el, semmi nem történt. Az árkokat nem ásták fel, a házakból a szennyvizet az utca közepére öntik és ott folyik el utat vágva magának a szabálytalan kövek között. A nagy forróságban gőzölög ez a sok szenny és moslék és irtóztató szagot áraszt.
Városrendezésről, higiénikus berendezkedésről itt mitsem tudnak. Mintha még mindig polgárjogaiktól megfosztott, emberszámba nem vett zsellérek laknának Pesten és Budán, már a gázvilágitást is detronizálták, itt a Tabánban, ebben a zeg-zugos kunyhórengetegben, ahol ívlámpák se világítanak keresztül, a fortélyos kis közöket, zsákutcákat, gaztól fölvert, omlásnak indult, törmelékkel teli üres házhely-darabocskákat, még mindig petróleumlámpákkal márkirozzák az utcai világítást.
(Ami mégis szép.)
A szegénységnek és enyészetnek ebben a városnegyedében mégis van valami, ami vonzóerőt gyakorol: a virág szeretete.
A csöpp kis ablakokban muskátlik nyitnak, a picinyke udvarok kevés világosságát folyondárok, futórózsák, magasba szökkenő szőlőtőkék veszik el. S ahol nagyobbak az udvarok, ott leánderek nyílnak. Rózsaszínű virágok kirikoltanak a szürkére kopott házfalak közül,- a nap tüzétől színüket vesztett ablak- és ajtórámák petyhüdt szintelenségéből.
S vannak kis vendéglők’. Városszerte híresek. A primitívségük és patriarchális szerénységük vonzzák a nagyváros mindig új és szokatlan örömökre éhes gyermekeit Az Avar meg az Albecker és sok más különben kis korcsma most tágas udvarán várja esténként a kocsin és autón érkező vendégsereget. A leánderek bánatos rózsaszín virágai és az ízletes konyha híre és a jó bor hozza ki az embereket. Három-négy szál cigány húzza a nótákat s az egyszerű, petróleumlámpásokkal világított tarka- kendős asztalokon különösen jól esik a fiatal liba ízes falatja és a homoki bor zamatja.
Ez az egész, ami poézist és romantikát szolgáltat.
S ebben is vajmi kevés része van a tabániaknak. Ez is csak a gazdag pestieket szolgálja, akik alkonyodó estéken hajtatnak fel a kis tabáni vendéglőkbe, ha másért nem, mert a nyárra összeakadt párok azt remélik, hogy nem találnak ismerősökre.
(Csodavárost terveztek...)
Abban a korszakban, amelyet mostanában röviden 3. bűnös Budapest destruktív uralmának neveznek, amikor volt koncepció a tervcsináláson és akaraterő a kivitelre, a Tabánt halálra ítélték. El akarták tüntetni a föld szinéröl a nyomorúságos zsellérházakat és a királyi várpalota káprázatos építményével szemközt levő hegyoldalon egy csodavárost akartak varázsolni.
Eltűnt volna mind a sok viskó s helyükbe, kis, nem magas villák kerültek volna. Az egyes épületsorok között teraszok és szerpentinutak húzódtak volna, az egész hegyoldalon úgy épültek volna a házak, hogy alulról nézve is valamennyit egész magasságában látni lehetett volna. Egyik házsor se takarta volna a másikat és itt a város szivében, közel a hidakhoz, villamoshoz és Dunához, villanegyed épült volna. Egy függő város lett volna, rengeteg kerttel, ültetvénnyel, terekkel, pompás utakkal, középítményekkel, villannyal, csatornákkal, vízvezetékkel.
A varázslatos tervet a zseniális városrendező, a világhírű Vargha László készítette el. Utolsó kődarabig meg volt a terv minden részlete, elkészült a hegyoldalra tervezett város modellje, a tervek utolsó rajza is.
szerb kereszt
És akkor lecsapott a háború réme. Utána a forradalmak. S elmúlt a konstruktív politika öt esztendeje is. A Tabán még mindig a szegények fertálya. Az utcák közepén pocsolyákban gázolnak a gyerekek, az úttestet gaz és lesodort szikladarabok borítják és a szűk utcákon éjszaka idején petróleumlámpások vetnek világosságot.
Nádor Jenő.
Az Ujság, 1924. július (22. évfolyam, 129-155. szám)1924-07-20 / 146. szám
* a szégyenoszlopnak titulált kőoszlop egy olajlámpa tartója volt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése