AMIN ELEINK NEVETTEK ANNO 1900 2.RÉSZ

SIPULUSZ (Rákosi Viktor)

A BENGÁL ÉS LEÁNYA.

Egy nyáron orvosaim tanácsára a Margit-szigetre költözködtem. Orvosaim ugyanis össze­gyültek, s egy kalapba három nevet dobtak. Az a három név volt: Margit-sziget, Siófok, Helgoland.

A legfiatalabb, a ki mint homeopata az ártatlanságot képviselte, a Margit-szigetet huzta ki és oda mentem.

A szigeten még alig lakott valaki. Mikor végigsiettem rajta, csak a vizi állatokkal találkoztam, melyek még a tavaszi áradás idejéből maradtak ott.

Este azonban ujságolta a felső vendéglő pincére, a ki főpincér, ételhordó és borfi volt egy személyben, hogy az ezredes már megérkezett.

- Miféle ezredes?

- Sir Hudson, Indiából, a második bengál könnyü lovasezred parancsnoka.

- Ez érdekes. És miért érkezett meg?

A pincérség egyes ágainak akkumulátora bámulva nézett rám.

- Hogyan? Ön még nem hallotta hirét a Margit-sziget angol ezredesének?

- Nem én.

- A ki minden évben három hónapot tölt ott, mert ezt tartja a világ legszebb és legegészsé­gesebb pontjának. Pedig a lapok minden évben megirják.

Másnap délben az ezredes megjelent. Napsütötte, erőteljes, harcias alak volt, katonás tartással. Fején az ismert kis angol katonasapka volt, mely hetykén ül az angol soldier feje bubján. Száz lépésről meg lehetett róla ösmerni az angol ezredest. Sőt kisérletet tettem: hátra vonultam kétszáz lépés távolságra és onnan is ráismertem benne az angol ezredesre.

Egy szőke kisasszony volt a kiséretében, oly szőke, mint az essexi grófság érett árpakalász­tengere augusztus közepén. Vagy - mondjuk - mint a Whigt szigetén megtörő napsütötte hullámok. (Az előbbi hasonlat jobb, de az utóbbit sem fojthatom vissza, mert hála általános műveltségemnek, abban a helyzetben vagyok, hogy egy tárgyról többféle hasonlatot is ki tudok találni.)

- A lánya, - mondá a pincéri alosztályok tömeggondnoka.

- Ah!

- Nagyon sok lánya van és minden évben egy másik lányát hozza magával.

- Ah, ah! És miért nem hozza el a feleségét?

- Megölték a kubai fölkelők.

- Elég! - mondám a pincérnek, - maga nem örvend általános műveltségnek s ezentul csak az ételnemüekről értekezzék velem.

Láttam, hogy a háromlelkü pincér háborog. A főpincér dühbe jött, de a borfi és az éthordó lecsillapitották. Távozott.

Az ezredes mindennel rendkivül meg volt elégedve. A legrosszabb ételeket is agyba-főbe dicsérte, a miből azt következtettem, hogy az indiai hadak élelmezési tisztjei és liferánsai sokat lophatnak.

Mig az ezredest hallgattam, a lányt néztem.

Ha kétszáz lány lett volna a Margitszigeten, én akkor is csak őt néztem volna. A szigeten pedig csak egy lány volt: ő, ő, ő!

Szivem már délben is hevesebben dobogott, de mikor este a holdvilágnál sétálni mentek, kezdtem megörülni. Egy ilyen leányhoz még a holdvilág is: isteni élvezet.

Azonnal megismerkedtem velük. Szerencsémre tudtak valamit németül.

Nem tudom, mi volt az oka. Az-e, hogy én is egyedül voltam a szigeten, vagy a holdas éj, a százados fák moraja, vagy a Dunaviz méla zúgása: a lány is szerelemre lobbant irántam.

Olyan szerelem volt ez, a minő csak az angol regények fehérre meszelt mezei lakaiban virul. A hol az ifju és a lány jönnek a rozson át, a pipacsfejeket és a kakuk távoli kiáltásait szám­lálják.

Majd a leány nekitámaszkodik a keritésnek, a fiatalember pedig a fübe hever és két köteten át ebben a poziturában csevegnek.

Olvasni ezt emésztő unalom, de végigélni égi gyönyörüség.

Oly szép stilusban beszélgettünk és gondolataink oly magasan szárnyaltak, hogy jóformán mindennap elkészültünk egy Mistress Alexander vagy Marlitt-féle regénynyel. Csak le kellett volna irni.

A legtöbb, a mire egymással szemben vetemedtünk, az volt, hogy levágtam egy kicsit az arany­hajából, anélkül, hogy észrevette volna, s viszont ő is levágott a hajamból egy fürtöt, - de én már észrevettem, mert belevágott a nyakamba.

Az öreg ezredes nagyon megkedvelt, mert ebéd után mindig két órát piketiroztam vele.

Két hét mulva azt az ajánlatot tettem Juliámnak, hogy mivel az idealizmusnak romanticiz­mussal kell párosulnia, szökjünk meg. Akkor tán az ezredes is bele fog egyezni házassá­gunkba. Mert tudni kell, hogy ő leányát az indiai alkirály negyedik fiának szánta, a mi szép foglalkozás volna, ha India alkirályát nem az angol királyné nevezné ki.

A kis leány rövid, de velős habozás után beleegyezett. Csak az alkalmas pillanatot vártuk.

Ez csakhamar megjött. Az ezredes a leányát délben a városba küldte. A leány értesitett, a hajón találkoztunk.

- Hozott magával valamit, Betty? - kérdém forrón.

- Igen, Charley, egy hatlövetü revolvert, - felelt ő hidegen.

És gallérja alól elővillogtatta a 2-ik könnyü bengál lovasezred szolgálati revolverét.

- Legyen nyugodt, édes, nem lesz rá szükség, hisz a mi viszonyunk a Plátóhoz cimzett szerelem.

- Ugy van, - mondá ő, s a bengál hatlövetüt gyengéden megsimogatva, keblére rejtette.

Óh, hogy szeretnék én hatlövetü revolver lenni!

    A Margit-sziget tervezett bekötése a Margít-hídba

Betty még a városban járt bevásárolni s a nyugati pályaudvaron találkoztunk. Az első csenge­téskor jutott eszembe, hogy talán még nem is ebédelt. Megkérdeztem.

- Nem.

- Éhes?

- Nagyon. Ugyan Charley, hozzon egypár tormásvirslit.

- Rohanok, angyal.

Stanicliba rejtve hoztam a kért eledelt s szivem bálványa mohón elfogyasztotta. Mintha egy kissé a hideg futott volna rajtam végig. Eszembe jutott a holdvilág, az essexi árpa, a locsogó habok, Marlitt, az, hogy mi most szökünk - s a gondolatoknak ezt a romantikus sorozatát befejezte a tormásvirsli.

No, de csöngettek, szálljunk be. Sokan utaztak a vonaton, csak halkan és keveset beszél­hetünk. Egyszerre csak Ceglédre értünk.

- Charley, nagyon gyöngén ebédeltem. Ugyan hozzon egy pár tormásvirslit.

Kissé boszankodtam. Rövid két óra leforgása alatt másodszor lássam ideálomat tormásvirslit enni? Gépiesen mondtam:

- Rohanok, angyal.

És lassu léptekkel mentem a naturalizmus utján a kért eledelért. Ő vidáman és mohón evett. Közbe megkérdezte:

- Ez a legjobb eledel a világon. Miből készül a virsli, Charley?

Nemcsak eszi, de tárgyalja is ezt a prózát.

- Sertésből, kisasszony, - mondám sötéten és mentem a folyosóra szivarozni.

Kecskeméten, Félegyházán, Szegeden ujra virsliért küldött. Temesváron megtagadtam. Ő sirt. Azon tünődtem, hogy mi lehet ez nála? Betegség vagy szenvedély? Óriási ür tátongott szi­vemben. Ugy éreztem, hogy az idealizmus kiröppent belőlem. El voltam gázolva a köznapiság által. Ennek a szépen kezdődött szerelemnek igazán csúf vége lett. Minek nyiszálta a hajamat, ha ennyi tormásvirslit tud enni?

Beléptem a kocsiba.

- Készüljön kisasszony, Orsováról vissza fogom küldeni a papájához.

- Hát nem vesz nőül?

- Nem.

- Miért?

- Kiábrándultam.

- Szemtelen.

És ezzel nyakon ütött.

- Szép kis angol nő maga, - mondtam nyugodtan.

- Ostoba, nem vagyok én angol nő, hanem budweiszi.

Hátratántorodtam.

- Hogy lehet akkor maga egy angol bengál ezredes leánya?

- Nem vagyok én leánya, csak a fölolvasónője. Különben az öreg épp oly német, mint én. Csak reklámezredes, a kit a margitszigeti felügyelőség fizet.

Szemeim teljesen kinyiltak. Átadtam a kisasszonynak husz forintot és igy szóltam:

- Isten önnel, térjen vissza atyjához, a budweiszi bengálhoz.

Otthagytam és most már végképp értettem a dolgot: a német nő az idealizmust a tormás­virslivel egészen jól össze tudja egyeztetni.