1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2013. március 24., vasárnap

TABÁNI HÚSVÉT ANNO 1895 ÉS MÉG RÉGEBBEN


HÚSVÉTI ÉLET A RÉGI PEST-BUDÁN.

      Ezelőtt száz évvel a régi Pestnek kevés oly pontja volt, hová a szórakozni vágyó lakosság a húsvét örömeit szabadban élvezni kirándul­hatott volna. A mai Városliget árnyas üdülőhelyeivel akkor még nem gazdagította a testvérváros lakosságát József nádor bőkezűsége. Egyetlen nyilvánosnak nevezhető sétahely az Orczy-kert volt, melynek terméketlen, homokos talaján a főúri áldozatkészség dús növényzetet tudott elővarázsolni s a közönségnek előzékeny készséggel bocsátotta használatára.



     De mennyire más arczúlatú volt akkor még a környezet is, mint ma! A viruló parkhoz több mint negyedórányi út vitt oda a városból csupa sívó homokon. Szemben vele a Festetich-féle major feküdt egyszerű, de kellemes kerti házával, melyet művészi domborművek és kecses gloriette díszítettek, honnan remek kilátás nyilt a fejlődő Pest dunai oldalára, a méltóságosan tova hömpölygő folyamra s a partján elterülő vidékre. Sajnos, a rossz kövezet s a sáros, pocsolyás útczák közlekedési nyomorúságait nem pótolhatta sem az elragadó fekvés, sem a kitűnő világítás, mely, sűrűn egymásután következő, csinos lámpásaival már akkor vetekedett bármely nagy város világításával.



      Ha aztán elközelgett a tavasz első ünnepe, a húsvét napja: mint a hömpölygő áradat indult meg a város kicsinye-nagyja föl a Gellért-hegy felé, hogy ősrégi szokásnak hódolva, ott köszöntse a kikeletet, hallgassa a bokrok alján csicsergő madárdalt s fölkutassa a hegyoldal nyiló virágait. Évről-évre megnépesültek a hegyre vezető ösvények a húsvét első napján s a tarka életről, mely itt zsibongott, élénk képet rajzol egy múlt századbeli német munka, mely érdekesen egészíti ki Pest-Buda hajdani társa­dalmi életének eddigi vázlatait.



Verőfényes húsvéti napokon megindult a pest-budai közönség nagy népvándorlása a Gellért hegy felé, hol az éj beálltáig gondtalanul vigadtak s szívták az üde tavaszi levegőt. Különösen megkapó látvány volt a hegyen föl lassan kúszó tömeg a budavári oldalról. «A hegy telve emberekkel —olvassuk az említett múlt századi munkában — s csak alsó részén mutatja itt-ott zöld ruhájának egy-egy darabját. Szakadatlan sorban vonul a sűrű embercsoport a Ráczvarosból vezető keskeny ösvényen a hegy tompa csúcsa felé. A hegy helyet sem adhat mindannyinak, mert a Duna felől meredek sziklák függőleges mélységi az ellenkező oldalról pedig szöllős kertek szabnak határt az emberáradatnuk.» "Annyival meglepőbb ez a jelenet, mert a begyre különben egész éven át senki sem megy, elhagyatottan áll. A kocsiút, mely kevesbbé meredek, sokkal hosszabb, és egészen érdekesség nélkül való. Itt vannak a Kálvária hegy stáeziói. mely egyszerű, kis fallal körülveti kőkeresztből áll.



    „Nemsokára elérjük czélunkat, folytatja a múlt századbeli szemtanú; —de ki Írhatna le mindent! Valahányszor megálltam s valamit megakartam tekinteni, százakból allo emberraj tódúlt elém és ragadott önkénytelenül magá­val. Mielőtt még időm lett volna pontosan megnézni, amit egy szempillantás előtt láttam, egész más helyen találtam magamat. Létrás szekerek, tele nagy boros és sörös bordokkal, melyek körül száz es száz szomjas ember forgolódott ; sátrak, melyek körül mézesbabokért törte magát a nép; ismét mások, tele aprólékos portékákkal, u. m. pipákkal, olvasókkal, képekkel, játékszerekkel, fésükkel, gombokkal stb; boltok, melyekben lutrit játsztak s kapdostak a mandoletti- és szalámi-árusok nyalánkságait; asztalok, melyeken kővér pecsenyéket szeldeltek s nem egy pohár budai ó-bor mellett emlékeztek az elmúlt időkről: hozzá csintalan gyerekcsoportok, melyek világos nappal röppentyűket eresztettek: élemedett emberek, kik aggkortól erőtlenül, bortól mámorosan, alig találták a haza felé vivő utat: henye, puczczos uracskák; anyák, kik czifrán kiöltözött lányaikat korholják, a mért uszályaikat le hagyták taposni: ,koldusok, kik alamizsnáért rimánkodnak és pohos polgárok, kik semmit sem adnak: mindez tarkán, összevissza, egymásra halmozva adja érthető képét a züi-zavaros egésznek.



    «Szép, de testet és lelket fárasztó ez a hódítóan hullámzó tömeg s csak félig-meddig jutalmazna, ha a jelenlét kielégített kíváncsiságán kívül nem volna még más magasabb élvezet is fentartva. Romladozó falak mutatják a hegy csúcspontján egy régi erőd maradványait, mely a hegynek nevét kölcsönözte. Fekvésük magasabb, mint a hely, hol az ünneplő tömeg ujjong. Fölkapaszkodtam rá és tekintetem a távolba mélyedt. De itt csak egy kilátás nyílik — a vár felé. A mi az ellenkező oldalon esik, az a félországban a legérdektelenebb (?) tájék. De ez egyetlen kilátás is oly szép, hogy ha az ember elmélyed szemléletébe, még a közeli lárma sem zavarja. Közepén a vár teljes pompájában, kissé balra tőle a legszebb távlatban zöldelő völgyek, szőlőkkel és erdőkkel beültetett magas hegyek közt, szép házikókkal ékesítve; jobbra, a mennyire a szem ellát, a Duna ezerféle dekoráczióival, számtalan görbületeivel és szigeteivel, s ott, a hol elmosódó kékség szab batárt a szemnek,még látszik egy ezüstös, csillogó torony, mely folytatását sejteti a szép tájnak. A híd és Pest, nagysága egész terjedelmében, fejezik be a képet.»
     Ilyen képet rajzol egy múlt századbeli szemlélő arról az egyszerű, kedélyes polgári életről, mely az ez időbeli Pest-Buda népét ünneplő kedvében mutatja. Talán ma már nem is sokak tudatában él az a hagyomány, mely az ős Buda lakosságát a föltámadás ünnepén a tisztes Gellért-hegy gerinczén egyesítette. Társadalmunk nagy átalakulása mind jobban letörli a hagyományok zománczát a főváros népéletéről. Hiába keresnők az egykori budai szüretek messze földre szóló hires mulatozásait is, a víg menet élén fehér-piros lobogós sisakrostélyos lovaggal, kit az álarczosok, zenészek hosszú sora követett, hogy bezárja a csapatot hat fehérbe öltözött, piros szalagos, zöld bársonysapkás tánczoló ifjú, amazoknak jobbjában boros palaczk, baljáben tányér pohárral, ezekében aranyozott pásztorbot, fejők repkénynyel, virággal koszorúzva. Végre a két rúdon vitt bibliai szőlőfürt, harangformában összeállított, pántlikás, aranyfüstös gerezdekkel, melyet a mulatság végeztével a gazda tisztelete jeléül vendégei egyi-kének ajándékozott.
    De ha a budai népélet hajdani emlékei nagyrészt feledésbe mentek is, a hagyományokhoz való hű ragaszkodás még megőrzi egy-egy epizódját a régi szokásoknak s ha a húsvét derült melege kicsalja a hegyek friss zöldjét, ma is özönlik a nép a vén Gellérthegy ormaira, szintúgy, mint hajdanában.
Forrás: Vasárnapi Újság 1895 április 14


HÚSVÉT ÜNNEPÉN.
Már ébredez s kél a virág sírjábul
És nyitogatja álmából szemét;
Ég-föld szépségén örvendezve bámul,
S azt súgja: oh mi édes, jó a lét!
Rég porló népek éltek újra s újra,
Itt Athén, Eóma s Alexandria:
Csak rögöt érint az enyészet ujja,
Az eszme él, fenn kell maradnia.
Oh, szív halottja, drága szép reménység,
Édes boldogság, rég eltemetett:
Ne bántson, oh ne, a hitetlen kétség,
Hoz még reád az ég kikeletet.
Nyugvó halottak, megdicsőült szentek,
Ti, kiknek sírján könny s virág ragyog:
Nevetek ma áldottabb, drágább, szentebb,
Napján az Urnák, ki feltámadott.
Öröm, boldogság s élet ünnepében
Én sirni tudnék isten-igazán :
Mikor támadsz fel új életre, népem,
Boldogtalan, szegény pártos hazám ! ?
Sántha Károly*

Vasárnapi Újság 1895 április 14

Sántha Károly  (Kecskemét, 1840. október 22. – Budapest, 1928. szeptember 7.)
Sántha Sándor szűcs-iparos és Devossa Klára fia. Kecskeméten született, ahol gimnáziumi tanulmányait is végezte, az V. osztály kivételével, melyben Sopronban tanult. Kecskeméti tanárai közül Bulcsú és Obernyik Károly buzdították a költészetre. A teológiai tanfolyamot Pesten, az akkor még egyesült protestáns teológiai intézetben végezte. 1866-ban sárszentlőrinci káplán, 1867 tavaszán tolnanémedi, 1868 őszén sandi, 1870-ben várpalotai, 1876. június 23-án sárszentlőrinci rendes lelkész lett. Egy ideig az egyházmegyei főjegyzői tisztet is viselte. 1895-ben a dunántúli evangélikus kerületben püspökjelölt volt.
Székács és Karsay ösztönzésére egyházi énekeket írt, javított és fordított, versben és prózában imákat is. Szorgalmas munkatársa volt minden protestáns lapnak vagy folyóiratnak. Költeményei a Hölgyfutárban (1861., 1863.); a Vasárnapi Ujságban (1862., 1863., 1895., 1899., cikkek 1887. 35. sz. Karsay Sándor evangélikus püspök jubileuma, 1895. 32. sz. A bonyhádi evangélikus algymnasium negyedszázados ünnepe); a Váradban (1864. Költ.); cikkek az Egyházi Reformban (1871. Menjünk be az iskolába, Pünkösd táján, A veszprém-palotai fiókegyletről, 1873. Énekügyünk, A veszprém-palotai fiókegylet köréből, Karácson ünnepére, egyházi beszéd, Templomszenteléskor, 1874. Énekek); a Kalászok az életnek kenyeréhez (papi dolgozatok); Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban (Költ. 1882-83., 1885-88., 1890-92., cikkek: 1876. Újra a Vasárnap megszenteléséről, 1879. A protestáns papság, 1880. A törvény, 1881. A gyermekhalandóság, 1883. Könyvism. sat.); a Képes Családi Lapokban (1891-93., 1895. Költ.); a Protestáns Papban (1899. 8. sz. Petőfi emlékezete); írt még költeményeket Arany János Koszorújába, a Magyarország és a Nagyvilágba, a Magyar Szemlébe. Katona József születésének százados évfordulója alkalmából az ő ódája nyerte meg a kitűzött 20 darab arany pályadíjat.
Forrás: Wikipedia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése