HÚSVÉTI
ÉLET A RÉGI PEST-BUDÁN.
Ezelőtt
száz évvel a régi Pestnek kevés oly pontja volt, hová a szórakozni vágyó
lakosság a húsvét örömeit szabadban élvezni kirándulhatott volna. A mai
Városliget árnyas üdülőhelyeivel akkor még nem gazdagította a testvérváros
lakosságát József nádor bőkezűsége. Egyetlen nyilvánosnak nevezhető sétahely az
Orczy-kert volt, melynek terméketlen, homokos talaján a főúri áldozatkészség
dús növényzetet tudott elővarázsolni s a közönségnek előzékeny készséggel
bocsátotta használatára.
De
mennyire más arczúlatú volt akkor még a környezet is, mint ma! A viruló parkhoz
több mint negyedórányi út vitt oda a városból csupa sívó homokon. Szemben vele
a Festetich-féle major feküdt egyszerű, de kellemes kerti házával, melyet művészi
domborművek és kecses gloriette díszítettek, honnan remek kilátás nyilt a
fejlődő Pest dunai oldalára, a méltóságosan tova hömpölygő folyamra s a partján
elterülő vidékre. Sajnos, a rossz kövezet s a sáros, pocsolyás útczák
közlekedési nyomorúságait nem pótolhatta sem az elragadó fekvés, sem a kitűnő világítás,
mely, sűrűn egymásután következő, csinos lámpásaival már akkor vetekedett bármely
nagy város világításával.
Ha
aztán elközelgett a tavasz első ünnepe, a húsvét napja: mint a hömpölygő áradat
indult meg a város kicsinye-nagyja föl a Gellért-hegy felé, hogy ősrégi
szokásnak hódolva, ott köszöntse a kikeletet, hallgassa a bokrok alján csicsergő
madárdalt s fölkutassa a hegyoldal nyiló virágait. Évről-évre megnépesültek a hegyre
vezető ösvények a húsvét első napján s a tarka életről, mely itt zsibongott,
élénk képet rajzol egy múlt századbeli német munka, mely érdekesen egészíti ki
Pest-Buda hajdani társadalmi életének eddigi vázlatait.
Verőfényes húsvéti napokon megindult a pest-budai
közönség nagy népvándorlása a Gellért hegy felé, hol az éj beálltáig
gondtalanul vigadtak s szívták az üde tavaszi levegőt. Különösen megkapó látvány
volt a hegyen föl lassan kúszó tömeg a budavári oldalról. «A hegy telve emberekkel
—olvassuk az említett múlt századi munkában — s csak alsó részén mutatja
itt-ott zöld ruhájának egy-egy darabját. Szakadatlan sorban vonul a sűrű
embercsoport a Ráczvarosból vezető keskeny ösvényen a hegy tompa csúcsa felé. A
hegy helyet sem adhat mindannyinak, mert a Duna felől meredek sziklák
függőleges mélységi az ellenkező oldalról pedig szöllős kertek szabnak határt
az emberáradatnuk.» "Annyival meglepőbb ez a jelenet, mert a begyre
különben egész éven át senki sem megy, elhagyatottan áll. A kocsiút, mely kevesbbé
meredek, sokkal hosszabb, és egészen érdekesség nélkül való. Itt vannak a
Kálvária hegy stáeziói. mely egyszerű, kis fallal körülveti kőkeresztből áll.
„Nemsokára elérjük czélunkat, folytatja a múlt századbeli szemtanú; —de
ki Írhatna le mindent! Valahányszor megálltam s valamit megakartam tekinteni,
százakból allo emberraj tódúlt elém és ragadott önkénytelenül magával. Mielőtt
még időm lett volna pontosan megnézni, amit egy szempillantás előtt láttam, egész
más helyen találtam magamat. Létrás szekerek, tele nagy boros és sörös
bordokkal, melyek körül száz es száz szomjas ember forgolódott ; sátrak, melyek
körül mézesbabokért törte magát a nép; ismét mások, tele aprólékos portékákkal,
u. m. pipákkal, olvasókkal, képekkel, játékszerekkel, fésükkel, gombokkal stb;
boltok, melyekben lutrit játsztak s kapdostak a mandoletti- és szalámi-árusok
nyalánkságait; asztalok, melyeken kővér pecsenyéket szeldeltek s nem egy pohár
budai ó-bor mellett emlékeztek az elmúlt időkről: hozzá csintalan gyerekcsoportok,
melyek világos nappal röppentyűket eresztettek: élemedett emberek, kik
aggkortól erőtlenül, bortól mámorosan, alig találták a haza felé vivő utat:
henye, puczczos uracskák; anyák, kik czifrán kiöltözött lányaikat korholják, a
mért uszályaikat le hagyták taposni: ,koldusok, kik alamizsnáért rimánkodnak és
pohos polgárok, kik semmit sem adnak: mindez tarkán, összevissza, egymásra halmozva
adja érthető képét a züi-zavaros egésznek.
«Szép,
de testet és lelket fárasztó ez a hódítóan hullámzó tömeg s csak félig-meddig
jutalmazna, ha a jelenlét kielégített kíváncsiságán kívül nem volna még más
magasabb élvezet is fentartva. Romladozó falak mutatják a hegy csúcspontján egy
régi erőd maradványait, mely a hegynek nevét kölcsönözte. Fekvésük magasabb,
mint a hely, hol az ünneplő tömeg ujjong. Fölkapaszkodtam rá és tekintetem a
távolba mélyedt. De itt csak egy kilátás nyílik — a vár felé. A mi az ellenkező
oldalon esik, az a félországban a legérdektelenebb (?) tájék. De ez egyetlen
kilátás is oly szép, hogy ha az ember elmélyed szemléletébe, még a közeli lárma
sem zavarja. Közepén a vár teljes pompájában, kissé balra tőle a legszebb
távlatban zöldelő völgyek, szőlőkkel és erdőkkel beültetett magas hegyek közt,
szép házikókkal ékesítve; jobbra, a mennyire a szem ellát, a Duna ezerféle
dekoráczióival, számtalan görbületeivel és szigeteivel, s ott, a hol elmosódó
kékség szab batárt a szemnek,még látszik egy ezüstös, csillogó torony, mely folytatását
sejteti a szép tájnak. A híd és Pest, nagysága egész terjedelmében, fejezik be
a képet.»
Ilyen
képet rajzol egy múlt századbeli szemlélő arról az egyszerű, kedélyes polgári
életről, mely az ez időbeli Pest-Buda népét ünneplő kedvében mutatja. Talán ma
már nem is sokak tudatában él az a hagyomány, mely az ős Buda lakosságát a
föltámadás ünnepén a tisztes Gellért-hegy gerinczén egyesítette. Társadalmunk
nagy átalakulása mind jobban letörli a hagyományok zománczát a főváros népéletéről.
Hiába keresnők az egykori budai szüretek messze földre szóló hires mulatozásait
is, a víg menet élén fehér-piros lobogós sisakrostélyos lovaggal, kit az
álarczosok, zenészek hosszú sora követett, hogy bezárja a csapatot hat fehérbe öltözött,
piros szalagos, zöld bársonysapkás tánczoló ifjú, amazoknak jobbjában boros
palaczk, baljáben tányér pohárral, ezekében aranyozott pásztorbot, fejők
repkénynyel, virággal koszorúzva. Végre a két rúdon vitt bibliai szőlőfürt,
harangformában összeállított, pántlikás, aranyfüstös gerezdekkel, melyet a
mulatság végeztével a gazda tisztelete jeléül vendégei egyi-kének ajándékozott.
De ha a
budai népélet hajdani emlékei nagyrészt feledésbe mentek is, a hagyományokhoz
való hű ragaszkodás még megőrzi egy-egy epizódját a régi szokásoknak s ha a
húsvét derült melege kicsalja a hegyek friss zöldjét, ma is özönlik a nép a vén
Gellérthegy ormaira, szintúgy, mint hajdanában.
Forrás: Vasárnapi Újság 1895 április 14
HÚSVÉT
ÜNNEPÉN.
Már ébredez s kél a virág sírjábul
És nyitogatja álmából szemét;
Ég-föld szépségén örvendezve bámul,
S azt súgja: oh mi édes, jó a lét!
Rég porló népek éltek újra s újra,
Itt Athén, Eóma s Alexandria:
Csak rögöt érint az enyészet ujja,
Az eszme él, fenn kell maradnia.
Oh, szív halottja, drága szép reménység,
Édes boldogság, rég eltemetett:
Ne bántson, oh ne, a hitetlen kétség,
Hoz még reád az ég kikeletet.
Nyugvó halottak, megdicsőült szentek,
Ti, kiknek sírján könny s virág ragyog:
Nevetek ma áldottabb, drágább, szentebb,
Napján az Urnák, ki feltámadott.
Öröm, boldogság s élet ünnepében
Én sirni tudnék isten-igazán :
Mikor támadsz fel új életre, népem,
Boldogtalan, szegény pártos hazám ! ?
Sántha Károly*
Vasárnapi Újság 1895 április 14
Sántha
Károly (Kecskemét, 1840. október 22. – Budapest,
1928. szeptember 7.)
Sántha
Sándor szűcs-iparos és Devossa Klára fia. Kecskeméten született, ahol
gimnáziumi tanulmányait is végezte, az V. osztály kivételével, melyben
Sopronban tanult. Kecskeméti tanárai közül Bulcsú és Obernyik Károly
buzdították a költészetre. A teológiai tanfolyamot Pesten, az akkor még egyesült
protestáns teológiai intézetben végezte. 1866-ban sárszentlőrinci káplán, 1867
tavaszán tolnanémedi, 1868 őszén sandi, 1870-ben várpalotai, 1876. június 23-án
sárszentlőrinci rendes lelkész lett. Egy ideig az egyházmegyei főjegyzői
tisztet is viselte. 1895-ben a dunántúli evangélikus kerületben püspökjelölt
volt.
Székács
és Karsay ösztönzésére egyházi énekeket írt, javított és fordított, versben és
prózában imákat is. Szorgalmas munkatársa volt minden protestáns lapnak vagy
folyóiratnak. Költeményei a Hölgyfutárban (1861., 1863.); a Vasárnapi Ujságban
(1862., 1863., 1895., 1899., cikkek 1887. 35. sz. Karsay Sándor evangélikus
püspök jubileuma, 1895. 32. sz. A bonyhádi evangélikus algymnasium
negyedszázados ünnepe); a Váradban (1864. Költ.); cikkek az Egyházi Reformban
(1871. Menjünk be az iskolába, Pünkösd táján, A veszprém-palotai fiókegyletről,
1873. Énekügyünk, A veszprém-palotai fiókegylet köréből, Karácson ünnepére,
egyházi beszéd, Templomszenteléskor, 1874. Énekek); a Kalászok az életnek
kenyeréhez (papi dolgozatok); Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban (Költ.
1882-83., 1885-88., 1890-92., cikkek: 1876. Újra a Vasárnap megszenteléséről,
1879. A protestáns papság, 1880. A törvény, 1881. A gyermekhalandóság, 1883.
Könyvism. sat.); a Képes Családi Lapokban (1891-93., 1895. Költ.); a Protestáns
Papban (1899. 8. sz. Petőfi emlékezete); írt még költeményeket Arany János
Koszorújába, a Magyarország és a Nagyvilágba, a Magyar Szemlébe. Katona József
születésének százados évfordulója alkalmából az ő ódája nyerte meg a kitűzött
20 darab arany pályadíjat.
Forrás: Wikipedia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése