EBÉDOSZTÁS ANNO 1895

EBÉDKIOSZTÁS ERZSÉBET NAPJÁN.

November 19-dike nevezetes nap a főváros szegényei életeiben. Lenn, a csöndes Budának egyik nyugalmas zugolyában, a Bomba-téren, melyet a balparti ember csak onnan ismer, hogy itt szokott állomást tartani a gőzhajó, midőn a Margitsziget árnyékos fái alá szállítja csevegő népét, szokatlan élénkség váltja fel ilyenkor a mindennapi egyhangúságot. 

Erzsébet-apácák a Bomba téren 1785-ben (bpcity.org)

Mintha a nagy város valamennyi koldusa itt adott volna találkát egymásnak. A kenyér- és zöldségárus kofák nagyrészt már mind betakarodtak, a szomszéd gőzmalom és hajógyár lármája déli siestájában szünetel, alant a Dunán füstölgő remorqueur-ök szállítják terheiket, hosszú uszályként vonszolva magok után a gerendákból összetákolt talpakat és tutajokat. Az ódon házak fáradtan bámulnak magok elé a téli szürkületben, roskatag fedeleiket ritkás dér lepi el, mint agguló fejt az őszes szálak, s a szemközti kaszárnyából kihangzik a napos káplár parancsosztogatása, meg a menázsit hordó katonák kiáltozása.

A mint a déli tizenkét órát elüti, az Erzsébetrendi plébániának Dunára néző kapuját czafatos gyülevész nép veszi ostrom alá, piros orral ideoda tipegve, fazekakat, csuprokat tartva hóna alatt s valami meghatározhatlan zsivaj érthetet­len neszével rajzva körül. Breughel ecsetjére méltó kép e szétzüllt roskatag alakok, asszonyok, vének, gyermekek, a kora vénség redőivel könyfoltos arczaikon, szalmabocskorba tekert lábakkal, szakadó foltokkal, gyűrött kalapokban, czipőkben, melyeket a kanális iszapjából kurhászhatott elé a rongyszedő botja, és mindezekhez az állatiasságban elbutult vonások ijesztő rútsága, melyekre ma az ingyenebéd reménye csal némi derengő lidérezfényt, a mit a jótékony magyar királyi szent emlékére évről-évre e napon szokott kiosztani a nevét viselő budai szerzet.

       Semmi sem lehet megdöbbentőbb, mint ez az ostrom, melyet az éhség intéz a jótett kapuja ellen. Ah ! a nyomornak erős karjai vannak. Két rendőrbiztos védi a zárt kapukat, me­lyeken át csak kis csoportokban juthatnak be a künnt állók, s minden kapunyitásnál egetrázó hurráh visszhangzik a sürü embertömegen végig s megindul a könyököknek, a karoknak és a térdeknek könyört nem ismerő harcza, melyben nincs rokon, nincs barát és jó ismerős, megvakít minden ösztönt az éhező gyomornak az a lázzal festett álma, mely odabenn a gőzölgő tányér körvonalaiban rajzolódik eléje. Azt mondtam, hogy a nyomornak erős kar­jai vannak. Nos, van egy még erösebb is, és ez az újságírói tudvágy által feszitett idegzetű

kíváncsiságé. Magam sem tudom miként, de sikerült utat törnöm a nedves rongyok és pálinka bűzének kettős kereszttüze között, elég lelkiismeretlenül nem gondolva arra, hogy melyik szerencsétlennek nyújtom meg könnyelműen éhezése óráit. A sötétes kapuszin egyik oldalán piszkos fészeren át vezet le a falba vágott lépcső a konyhának pinczehelyiségébe, hol ezúttal egész sereg apácza foglalatoskodik az ebéd elkészítésével. Kosarakban gúlákba rakott gombóczok páráznak mint gyilkos kartács golyobisok, amott puha fehér kenyérkáréjok mosolyognak a szögletekben s egy nagy szakállú barna csuhás barát czipelgeti alólról a füstölgő kondért tele káposztával. Alig ürül ki egyik, a má­sik rögtön ott terem helyébe; de hiába osztja áldása jótéteményeit a jó nénék konyhája, még sem birja legyőzni azok étvágyát, kik a rögtönzött asztalok köré csoportosulva, reszkető kezekkel nyújtják ki üres tálaikat, érthetetlen köszönőszókat rebegve. 

   De nemcsak étellel látja el a szegény nyo­morultakat a szerzet alapítványának nemes intencziója. Egyidősebb apácza, mint valami keresztény Hébe, vérmelegítő jó piros borral tölti tele a bádog kupát. S látni kell e beteges arczokon az idegek görcsös játékát a mint bizseregve tüzeli fel a hosszú kortyokban szürcsölt bor nedve lanyhadt testüket. Mintha valami leszerelt húrú, régi kopott klaviatúrán tapogatna valaki végig bizonytalan, tétova ujjakkal. De azért zsoltár az, a mit ezek az idegek, ezek a kintól és kéjtől vonagló izmok hall­gatagon énekelnek. Szaggatott, elhaló dal, de ott benne az örök refrain: hallelujah!

        Egy kis kosárka, elrejtve féliga'kiváncsi szemek elől, kendővel letakarva fedez néhány kis vörös csomagot, hasonlót azokhoz, melyekben az orvosok a porokat szokták adni betegeiknek. Porok ezek is, csakhogy olyanok, a melyek, a szűkölködő zsebet gyógyítgatják, a mire nagy szük­ség van e szegény embereknél, kik hetenként egyszer ha látnak meleg ételt. Pénz van bennök, néhány krajczárka, a mit a fehér kenyér mellé csúsztat oda nagy titokban a jó néne, bizonyos fukarsággal bánva vele, mert hiába, ki tudja, vájjon a könyörületesség áldása, mely a pénzalamizsnához fűződik, nincs-e átokra kalapálva e kemény vörös krajczárokban ? Egy falat kenyér, résztvevő szánalommal nyújtva, a mennyország jótéteménye; de a krajczárra nincs fölírva, hogy nem a pokol zsoldja-e?Goethének igaza van, hogy «Lumpen sind bescheident. Van bizonyos koldus-szemérem, mely nem bújja az utczasarkokat, nem rimánkodik összetett kezekkel, hanem «égre kiált bár, iszonyúan hallgat>. Órahosszat állnak itt némelyek, mig a gőzölgő tál füstje orruk alatt kavarodik fel, a nélkül, hogy közeledni mernének, vagy kinyújtanák sovány kezüket, csak száraz nyeldeklésekkel, s elboruló szemeikben fel-felvillanó vágy tüzével árulják el, hogy részt kívánnának magoknak is az ingyen jóból, de nincs hozzá — tányérjok. Mert ennek a koldus-tabled'höte-nak is megvan a maga arisztokracziája, az t. i., mely csuprokkal, fazekakkal fölfegyverezve jelenik meg, és megvan a maga parasztja, a kinek semmi egyebe nincs istenadta gyomrá­nál és öt ujjánál. Nem tesz semmit. Sorra vándorolnak a cseréptálak és fakanalak. Egymás kezéből kapdossák ki s némelyek ott álló helytökben, meggörbesztett nyakkal karéj-kenyeröket  hónok alá szorítva habzsolják fel a forró főzeléket, mig mások, kik már némi czivilizáltabb hajla­mokkal is bírnak, csoportokat, társaságokat alakítanak, letelepedve az udvarban az eresz alá s tréfákkal is fűszerezve a falatot. Egyiköktől, egy bekötött lábú borzas öregtől, csapos szakállal, ingtelen barna teste körül csavart rongyos shawl-lal, valakinek eszébe jut megkérdezni, hogy honnan tudják hát, hogy itt ezen a napon ingyenbe megy az ebéd? — «Hogy ne tudná! Hiszen mindennap újságot olvas!»röhögi rá cynikus élczelődéssel egy vásott suhancz s nosza megindul a kaczaj egyikről a másikra ragadva, démoni féktelenséggel, mint oly embereknél, a kik rég nem próbálták a ne­vetést, s most egy pillanat futó öröme kicsalja azt megdermedt ajkaikról, mint kovából a szikrát. Még annak a lángvörös, puffadt képű vén koldusnak arczán is, ki valaha Mexikóban hadakozott, s most nagy bajuszát lenéző világ­

röhögi rá cynikus élczelődéssel egy vásott suhancz s nosza megindul a kaczaj egyikről a másikra ragadva, démoni féktelenséggel, mint oly embereknél, a kik rég nem próbálták a ne­vetést, s most egy pillanat futó öröme kicsalja azt megdermedt ajkaikról, mint kovából a szikrát. Még annak a lángvörös, puffadt képű vén koldusnak arczán is, ki valaha Mexikóban hadakozott, s most nagy bajuszát lenéző világ­megvetéssel mozgatja tányéra felett, mintha észrevétlen derű olvasztaná fel komor vonásait.

     Egy illanó napsugár, mely röptében odavilágit nyomoruk sötétjébe, s aztán soha többé nem tér vissza. Pedig hát itt rejlik voltaképen a nagy misztérium, mely gondolkodásra ingerel. Nyolczszáz szegényé jelenik meg néha a fővárosnak az Erzsébet-napi ebédkiosztásokon. Maga a vörös arczu mexikói — mondják — egyike a törzsvendégeknek, a ki évről-évre jelen van. Nyolczszáz ember, a kik számára nem csináltak kalendáriumot, s a kik mégis pontosan eszökben tartják e napot, nem tereli el figyelműket ,sem a szerb-bolgár kérdés, sem a miniszterelnöki jubileum, s a kitűzött időben megjelennek, mintha aranyos meghívón invitálták volna két szál gombóczra — vájjon nem pompásan szervezett társadalomnak kell-e annak lennie, melynek ilyen szabatos értesülései, ilyen pontos hagyományai vannak ? 
   Künn már csak elhaló morajokban hallszik a kaput ostromló tömeg zavaros kiáltása. A nyitrai tót napszámos, fehérített gyolcsszinü arczával, tüskés kese-bajszával, szúró sertéjü Ádám-csutkájával, a krajnai vándorlólegény, hátára fűzött pintlijóvel, a határszéli megyék csupasz képű öszterájgere, s a Ráczváros és a Gellérthegy-oldal földhöz ragadt sváb népsége, fagytól kékre csípett arczczal gomolyog mind szűkebbre szoruló körben, melynek külső perifériáját asszonyok és gyermekek képezik. Mert ezeknek az embereknek, a kiknek Prudhon van szájukban, karjaik s ökleik ugyancsak Darwin mellett tanúskodnak. A kicsinyebbje jó soká várhat, mig a földi javak kapuja számára is feltárul. Addig ott zsivajlanak, mint éhesen csiripelő verebecskék a kopasz lombokon, dévajkodva és visítozva; egymást kézen tartó kis testvérkék, kiket anyjok küldött, nagy edényeiket czepelgetve, kuszált hajjal és sáros lábbelikkel, kötényes inasgyerekek, kiknek jó alkalom ez a májsztrám sovány kosztját megpótolni, s végre néhány szemérmesebb nőalak is, tagjai felett jobb időkre valló ruházat fakult szövetével, félénken titkolgatva a nagy kendő alatt az áruló tányért. És sipkák dobatnak a levegőbe, kaczaj és szitok, ütleg és szóváltás, susogás és éneklés, fenyegetés és pityergés egymást szakítja meg, ott kergetőznek és játszadoznak, néhol hajba is kapva mig a rendbiztos atyai közbelépése véget nem vet virgoncz dulakodásaiknak.

Konyháról kivert ebként, mely elégedetten nyalja száját és nyújtózkodik, gyűlnek a plébánia tulfelőli oldalán azok, a kik már megebédeltek, s kiket ugyancsak nógatni kell a kimenésre az átjáró belső kapuján. Ki tudná megmondani, hánynak lelkiismeretét nyomja közülök a kidiplomatizált kettős adag? Sebaj, csakhogy a gyomrukat is nyomja! Ott látom mexikóimat is újra, a mint nagyokat szuszogva veri ki tenyerébe törött cseréppipáját s keres a földön egy kis bagó-hulladék után, mely méltón fejezze be ezt a napot, amire a koplalásnak háromszáz hatvannégy uj napja következik.

Vasárnapi Újság 1885 december 6 32.évf 49 sz.

Azóta majd 130 év telt el, de a nyomor ma is jelen van
(Budapest 2012 december)