PESTI CSODABOGARAK

Apróságok Krúdy Gyula régiségkereskedő úr bódéjából

(Saly Noémi saját, 2005-ben megjelent könyvéről)



Sokféleképpen szeretünk. Sokféle módja van annak is, hogy az ember ezt kimutassa. Más a helyzet a mákos tésztával, más egy dallamfoszlánnyal, egy kisgyerekkel, a szomszéd kutyával vagy a szerelmünkkel. Ne bonyolódjunk most abba a kérdésbe, milyen nehéz eltalálni, hogy a másik mit szeretne (s hogy feltesszük-e egyáltalán ezt a kérdést a megfelelő pillanatban) - most a város szeretetéről lesz szó.
Krúdy Gyula nagyon szerette Budapestet. Tizennyolc évesen költözött ide, s haláláig nem is mozdult sehova, legalábbis nem hosszú időre. Ismerte minden zugát: nincs olyan negyed, amelyik föl ne bukkanna írásaiban. Szerette, mondom, ami nem azt jelenti, hogy feltételek nélkül rajongott volna érte. Elég csak belelapozni az Asszonyságok díjába, a Szent Terézia utcáiba vagy a Zöld Ászba, hogy világossá váljék, miről beszélek.
No mármost én pedig nagyon szeretem Krúdyt is, Budapestet is. Sőt az előbbiért - bevallom - feltételek nélkül rajongok. Irodalomtörténészként persze tilos lenne efféle asszonyi ájulattal közelítenem hozzá, hisz a tudománynak az a dolga, hogy a lehető legtárgyilagosabban nézzen a vizsgálandó szerzőre vagy szövegre, de a szívnek, ugye, nem lehet parancsolni. Ezért hát nem írok Krúdyról.
Budapesttel más a helyzet. Szeretem, mint gyerek a kibírhatatlan szülőjét vagy - korom haladtával - mint anya a hülye gyerekét. Az érzelmeknek ez a fajtája sem könnyíti meg, hogy az ember tárgyilagos legyen, de némi önfegyelemmel mégis el lehet érni azt a minimális távolságtartást, ami lehetővé teszi, hogy megszólaljunk. Ezért hát írok róla.
Hogy mi mindenből áll össze egy város, azt lehetetlen öszszeszámolni. Kövek, fények, fák, vizek, emberek, zajok, szagok, a felhalmozódott idő, jóság és gonoszság - és ráadásul ez az egyveleg mindenki számára és minden pillanatban más és más: helyünk, hangulatunk, életkorunk is befolyásolja a képet.
Szerelmetes Budapestem: óriási zsibvásár. Építészeti, kulturális, emberi kincsek és lomok. Barangolok, álmélkodom, fanyalgok. Aztán porlepte vackok között megcsillan valami furcsa. Kiemelem két ujjal, óvatosan. Lefújom, lesikálom.
Könyvem, a Pesti csodabogarak (most jelent meg az Ab Ovo Kiadó gondozásában) Krúdy Gyula régiségkereskedő úr bódéjában talált apróságok gyűjteménye. Három nő és három férfi, közismert alakjai a hajdani városnak. Tisztelték és kinevették, kedvelték és üldözték őket. Mind a hattól megjelent valami nyomtatásban, mind a hatnak többé-kevésbé kudarc volt az élete, s (szerencsémre) Krúdyn kívül mások is írtak mind a hatról.
Hadd mutatom be őket dióhéjban.
A legidősebb közülük Vasvári Kovács József, "a nemzet funerátora". (Ez olyasféle tisztség volt nagy dísztemetéseken, mint a vőfélyé a lakodalomban: vonult a koporsó előtt vállán a kereszttel, búcsúztatót is mondott, ha kellett. Kossuth volt az utolsó, akit elkísért.) "Civilben" színész volt. Vándortársulatokkal utazta be az országot, aztán vénségéig Budapesten játszott zsánerszerepeket népszínművekben - azokat viszont olyan jól, hogy neki írták az első magyar operett, A szerelmes kántor címszerepét. Hogy miket mesélnek róla a kortársak? Például hogy egyszer kéménytűz ütött ki a Nemzetiben, az előadást félbe kellett szakítani. A rendező rászólt hősünkre, értesítse kíméletesen a közönséget, menjenek haza. Kóbi átrohant a színen egy vizesrocskával, és futtában kíméletesen rábődült a nézőkre: - Tűz van!
(És ki emlékszik már az első magyar színész-menházra, a Felvidéken, ahol élete utolsó hónapjait töltötte? És ki írt erről a menházról remek riportot? Megmondjam? Jászai Mari.)
A nemzet funerátora, ha máshogy nem, látásból biztos ismerte a város egyik leghíresebb asszonyát, "Pest Rózsáját", Pilisi Rózát. A Szervita téri virágüzlet tündérének grófok, bárók udvaroltak - aztán az ifjú Apponyi Albert kiemelte a pult mögül. Szegődtetett melléje nevelőnőt, nyelvmestert. Igazi "grande dame" lett Rózából, s amikor Apponyi elhagyta, már megállt a maga lábán. Saját palotája s valóságos udvartartása volt. Ágyában megfordult a fiatal irodalom színe-java, például az ifjú Krúdy, meg az a daliás, tehetségtelen író, akiről Strobl mester Toldi Miklós szoboralakját mintázta a múzeumkerti posztamensre, s aki miatt Róza el akarta dobni magától az életét. Krúdy megírta (mint mindent) -, Toldi modellje pedig hatalomra jutván véres bosszút állt jellemtelenségeinek kiteregetéséért.
Ha valamiről, hát - ha megérte volna - erről biztosan ír egy formás "megrovási kalandot" a múlt századforduló egyik legmókásabb figurája, Hazafi Veray János. "A Haza vándor koszorús dalnoka és a jótékonyság lelki barátja", "az özvegyek és árvák pártfogója", "a népnevelés bajnoka", sőt "a városi villamos barátja" filléres cetliken árusította rettenetes költeményeit, amiből házat vett magának Albertirsán, de még adakozásra is futotta. Halálakor Ady is megemlékezett erről a fura falu- (pontosabban város-) bolondjáról. Idézzünk kedvcsinálónak egy Hazafi-féle sorpárt? "Üres fejed mint a véka / Marczangoljon meg a béka."
Míg Hazafi Veray pörge kalapban, fokossal hadonászva kántálja költeményeit a Ligetben, szomorú sorsú kortársnője, Simli Mariska - nem kisebb feltűnést keltve - cilinderben és reverendában cikázik, lapalapítási terveit lobogtatva irodalmi kocsmákban és főúri előszobákban. Nem lett volna semmi baj szegénnyel, ha nem születik lánynak, rosszkor, rossz helyre. Teológus szeretett volna lenni, s amikor sokadszori nekifutás után belátta: nem lehet, az irodalom, a lapszerkesztés felé tört utat. Fél-kalandor vállalkozásai rendre kudarcba fulladtak, s amikor gyanúba keveredett, hogy elcsábított - ő, a leszbikus! - egy tizenhat esztendős bárófiúcskát, visszatoloncolták szülővárosába, Székesfehérvárra. A tragikomédiából aztán hamarosan tragédia lett...
Tragikus sorsra jutott szegény Bakti Gyula is, aki rikkancskölyökként addig ólálkodott az éjszakai kávéházak szerkesztőségi asztalai körül, míg föl nem csapott maga is költőnek, szerkesztőnek. Nádas Sándor, Ignotus, Molnár Ferenc adott előszót a köteteihez, s Molnár jóvoltából került be az egyik legsikeresebb magyar filmszkeccs, a Gazdag ember kabátja (1912) szereplőgárdájába, ahol magát, a rikkancsot alakította. Hallgassuk csak a bemutatkozását! "Kóborgok én éjjel-nappal / Nevetik fura alakom. / Vérző szivvel kedélykedem, / Mert csak ugy veszik meg a lapom. / S ha egy kávéházba megyek, / Hol vidám, bohém fiuk üllnek, / Ott ők kapucziner mellett, / Reggel ötig züllnek."
Kutya legyek, ha nem szolgált újsággal utolsó hősnőnknek, a Puella Classicának (Klasszikus Leánynak), aki pesti éveiben szintén az éjszakai kávéházakban élt. Elcsábították, Bécsből Pestre került, az utcai bárcás kurva státusáig csúszott - és volt ereje kikapaszkodni! Írni kezdett (rém rosszul), de neki is akadt komoly irodalmár pártfogója, Somlyó Zoltán, aki barátságból lefordította egy novellafüzérét. Hogy lett belőle Pozsonyban lánglelkű szlovák honleány, köztiszteletben álló lapszerkesztő, sőt egyházi írónő, aki nemrég emléktáblát kapott hajdani Almássy utcai háza falán? Azérse mesélem el itt.
Még hogy a várostörténet unalmas, poros vacakolás...

Saly Noémi