SÍRNAK A KISKOCSMÁROSOK ÉS A NAGYIVÓK.....

Csendélet a budai  kocsmákban — Mellőzés miatt panaszkodik a törzsvendég — A kucséberek ki akarnak vándorolni —Ahol hőmérőből isszák a bort — Avatás az Aranyhárfa asztaltársaságnál

A  kiskocsmák  vidékén   tett  szemleútunk  eredményeképen  sietve  közöljük: immár teljes gőzzel  folynak  az  előkészületek  a  közelgő  szezónra.

  

A  zöld  vendéglők  rácsos kerítését  nagyban  festik; az  uralkodó  szín  a  barna,   de   láttunk rózsaszínt,  sőt lilát  is, a kocsmáros  temperamentuma  szerint  váltakozva.  Boronálják  az  udvarok  kavicsos  homokját, sőt a leánderes hordókat is  kirakták immár.  Mi  több,  az  asztalok  is  künn  vannak,  de  két  lábra  döntve,  ferdén,  úgy hogy  mostanában  nem  tanácsos  alájuk kerülni,  mert  rögtön  ráborulnának   az emberre.

A  zöld  kocsmák  üzemének  mozdonya tehát  úgyszólván  be  van  már  fütve,  s mindennap  indulásra  kész.   Csak   még meleg   tavaszi   időjárás  jöjjön  bőven, napsugár-csókok  érkezzenek  a  földre  az égboltozatról  és  menten  boldogok  lesznek  a  pestiek. De  ez az  éppen! A budai kiskocsmák   erőteljes sturmolásra  készülnek.   Az  előjelek  immár  mutatkoznak.  Már  volt  szerencsénk találkozni  a  hatvanezerkoronás  adag fiatal libával és  negyvenötezerkoronás  csirkeparánnyal.  És  mi  lesz  itt  még  majd később,  hogy  az  isten  ne  vegye  el  az eszét  kocsmáros  polgártársainknak.  Mert ha  igen,  akkor  fáj  nekünk,  ha a  zsebek elleni  rohamot  nem  fékezik,  ha  nem  jön létre  Locarno  szelleme  vendéglősök  és polgárok  között,  ha  nem  következik  be a kocsmámsok fegyverkezésének  mérséklése.  Akkor  úgy  járunk  mi   csekély vagyonú  emberek,  mint  ahogyan  ezt  nagyon  helvesen   magyarázta   az   egvik budai  kiskocsma  éles  szemű  megfigyelője,  aki  egész  télen  figyelte fröccsök mellett  az  események  folyását:

— Ez az. amit meg kellene  akadályozni.  Mi  egész  télen  isszuk  itt  a kocsmáros  savanyu  vinkóját ebben a büdös bódéban. Aztán,  ha  jön  a  nyár  és  ki  akarunk  ülni  az  udvarba,  gyünnek  az  alkalmi  vendégek  a  teli  erszénnyel  és  kitúrnak bennünket. Hát mi  törzsvendégek csak  arra valók  vagyunk, hogy  télen  át a lelket tartsuk a budai kocsmákban?!

Íme,  ez  az  igazság.  így  szorulnak  ki a kispénzű pestiek is. Még a kiskocsmákban  is  a  nagy  legények, a bőséges  pénzüek  vannak  nyárban  fórban.   De   mit lehessen tenni?! Ez a világ  sora.

Sír a kocsmáros, a vendég, a kucséber..........

Az a  budai  kocsma,  ahova  betértünk, dombon van. Előtte nagy térség. A kapu- alja  deszkapadlós. A kertben persze még nem ül  senki. Benn  a hosszú  ivóban  néhány  ember.   Nagy  unalom  köröskörül. A  sramlisok  muzsikálás  közben  hatalmasakat  ásítanak.. Leülök  az  egyik  asztalhoz  és  étlapot  kérek.  Közepes   polgári árak.  A  tulajdonos  kövér  budai  polgár, ajánlgatja  az  ételeket:

-  Tessék  báránycombot enni.  Kiválólag jó — mondja.

— Mi van hozzá?

—  Lehet  burgonya,  sárgarépa,  amit parancsol.

— Kis  adag  nincs?

—  Az  itt nem létez — mondja  és  nevetve  teszi  hozzá  —  Elég  kis  adag  ez. kérem.

Látom,  hogy  az  öreg  jókedvében  van. kérdéseket  intézek  hozzá:

— Ezek  az  árak  maradnak  a  kertben is,  ha  megnyílik?

—  Isten  őrizz  —  feleli  —  hová  jutnék?!  Egy  nyár  van  az  évben,  csak keresni kell  akkor  valamit.

— És  a 26  ezer  koronás  báránysültön nem  keres?

—  Mondjuk  már,  hogy  keresek  6—8 ezer  kroncsit!  Hát  az  adó?  A  házbér? A  gyerekek  iskoláztatása?  A  nevelőnői A zongoratanár? A személyzet? A légből szippantsam?  Von  der  Luft  heraus?  A pesti  urak  csak  úgy  „elgondolnak  szépen“,  hogy csupa tejföl  a szegény budai kocsmáros  élete.

— Ez a ház, amiben a vendéglője van, a  magáé?

— Az enyém,  hála Isten.

— A házbérről  panaszkodott,  ügy látszik,  fölemelte  a  saját  házbérét.

__ Ezt nem értik a pesti uraságok.  —

Sári,  kum  her,  szolgáld  ki  az  urat!  — kiáltja  és  faképnél  hagy.

A  mellettem  lévő  asztalnál   egyszerű budai  polgár  üldögél.   Előtte   palackban  három  deci bor  és  egy  üveg  szódavíz.

—  Mit  szóljon  akkor  a  magamfajta szegény  ember ? —  szól  át  hozzám  mintegy  számba  adva  a  beszélgetés  fonalát.

Hát  bizony   nehéz   —   mondom, mire  igy  folytatja:

—  Maholnap  már  egy  meszely  borra sem  futja.  Sok  ám  a  hat-hétezer  korona érte.

—  Felugrik  asztalától,  kezét  nyújtja ős  bemutatkozik:

— Mayer  József  vagyok.  Cipész.

—  Örvendek.

—  Meg   tetszik   engedni,   uraságod, hogy  ide  telepszem?

Áthozza  a  borát  és  a  szódás  flaskát. Be sem várva, hogy   beleegyezzem. Azonnal  folytatja  előadását:

—  Vendéglői  étkezésre  pedig  abszolúte nem telik. Mert mit keres a magamfajta  iparos?  300—400  ezer  koronát egy héten,  ha nagyon  jól  megy.  Ehhez  vegyük a házbért;,  az  adót,  a gyerekek  iskoláztatását . ..

— Értem,  értem  —  vágok   közbe  —- szóval siralom  ez  az  élet.. ?

—  Úgy  van,  siralom.

—  Fölemeli  a  poharát  és  koccint:

—  Prozit!  Isten  éltesse.

Kucséber  lép  az  asztalhoz.

—  ötezer  korona  egy  húzás.   Páros vagy  páratlan.

Mayer,  a  cipész,  régi   ismerősét  üdvözli  benne:

— Hogy van, Tizdenik ur? Hogy megy az  üzlet?

A kucséber  (nekem  is  bemutatkozik): Alois  Tizdenik.  Kucséber.   Marburgból.

Mayer:  (a  kuoséberhez):   Aszondják,maguknak  is  el  kell  hagyniok  az  országot,  ha  nem optálnak.

A  cipészem   nagyon   tudományosnak akar  látszani  ezzel  az  „optál“  szóval. A kucséber  nem  érti,  de  ugylátszik  Mayer sem  kevésbé.

Én:   Optálni  az  elszakított   területeik polgárainak  kell.  Tudtommal  Marburgot nem   szakították   el   Magyarországtól, mert  sohasem  tartozott  hozzá.

Mayer  (zavartan):  úgy  értettem,  hogy Tizdeniknek  mint  „idegen  külföldinek  távoznia  —  optálnia  —  kell  az  országból.

Tizdenik  még  mindig  nem  érti  miről lehet  szó.  Bele  kezd  tehát:

— Bizony borzasztó  a  szegény kucséber  állapota.  Semmi  nem  lehet  keresni, adó,  házbér,  ruha,  a  gyerekek . . .

— Elég  — kiáltok rá — elég  ebből a nótából.  Még  csak  maga  hiányzik,  hogy elsírja a gyerekek iskoláztatását, a drága ncvelőkisasszonyt.  Inkább  húzok  egyet.

Keserű  hangulatban  húzok   egy  számot.  Nyertem.  A   kucséber   szemrehányóan  néz  rám:

—  Ilyen  a  szegény   ember   szomorú állapota.  Muszáj  eloptálni  ebből  a  városból.

Az  Aranyhárfa  asztaltársaság kebelében

Őszintén szólva,  hosszú  bolyongásaim tapasztalata  gyanánt   megállapítottam, hogy  a  legjobb  „budai“  kis  korcsma  a Király-ucea   környékén   található.   Itt még elfogadhatóan  olcsók  az  árak,  ezt a kis vendéglőt nem árasztják el az  első meleg  napon  saját  autóban  érkező  milliárdosok,  itt   télen-nyáron   egyformák az  árak  és  jókedvű   asztaltársaság _ is közreműködik  a  csopaki   népszerűsítésén.  Ha  ugyan   az   itteni   csopakinak szüksége  van  népszerűsítésre.

A  gazda   azzal   büszkélkedik,   hogy, még  1789-ben,  tehát  a  francia  forradalom  évében  alapították  a  vendéglőt.  A falon  tábla  pompázik, amelyen  az  alapitótól  kezdve  szép  sorjában   következik a  régen  elköltözött  tulajdonosoknak a neve  és  mint az  uralkodóknál   szokás: működésük  kezdetének és  végének  évszáma.

—  Itt  hagyományok   ápoltatnak   —jelenti ki a jelenlegi tulajdonos. — Még a  bort  is  azon  szabály  szerint  vágjuk, ahogy  az  alapító  titkos   rendeletében leírta.

— És hogyan vágják a vendégeket?

Elérti  a  tréfás  kérdést,   mosolyogva mondja:

— Arra nincs  szükség. Tisztes polgári haszonból  is meg lehet élni.  Az én vendégeim nem tűrik sem a hirtelen áremeléseket,  sem  a  bor  minőségének  változását.  Ahogy  itt  körül  tetszik  nézni, csupa  törzsvendég  és  borszakértő. 

Kedves  vendégeimet,  ha  Isten  őrizz,  netán elhunynának,  én  és  a   személyzet   ki szoktuk  kísérni  a  temetőbe.

Ilyen  örömteljes  ígéret  egészen,  ellágyított,  meg is  kérdeztem:

—  Mikor  tetszettek  utoljára  temetni?

— Sajnos, két  hónap  előtt.  Egy derék izraelita  kereskedő  vendégem  volt.  Még az  elődömtől  örököltem  öt.  Úgy  vettem át,  a  helyiséggel  együtt.  Valamint  az Aranyhárfa  asztaltársaságot  is,  amely szintén  a  leltárhoz  tartozott 

Nem  tartott sokáig  és már be  is  voltam  mutatva  az  Aranyhárfa  asztaltársaság  illusztris  tagjainak.   Az   elnök kövezőmester  üres  óráiban.   Mindenki Pali  bácsinak  szólította.  Én  sem  tudtam  meg  róla  többet.  Ellenbon,  amikor már  a  negyedik  pohárnál  tartottunk és a tagok száma is felszaporodott vagy tizre  — 

Pali  bácsi  kivette  a  fali  szekrényből  a  „hőmérőt"   és   megtöltette csopakival.  A hőmérőbe  éppen  hat  liter bor megy bele, 

 Fahrenheit  és Czelsius  fokok  vannak  rajta,  vaslábakon  áll  az asztal  közepén  és  lenn  a  fenekén  kis vízvezétékcsapja  van.  Ezen  folyatták ki a  bort  az  alája helyezett poharakba.  Amikor pedig  a hőmérő már  jócskán  kiürült,  Pali  bácsi  talpra  tápászkodott  és üdvözlő  beszédet  intézett  hozzám:

—  Mint  az  Aranyhárfa  elnöke  szólok az  úrhoz.  Ámbár,  hogy én  csak egyszerű  „flaszteres-",  másként  kövező   vagyok,  mégis  tolmácsolom  azon mély  érzelmüket,  amelyek  betöltik  ezen  asztaltársaság  tagjainak  keblét.  Önt  tisztelt barátunk, ezennel befogadjuk az Aranyhárfa asztaltársaság  hő  kebelébe.  E  kebelek  dobogni  fognak  érted  még  a  síron  túl  is.  És  miként  minden  bajtársunk,  te  is  .számíthatsz  dalárdánkra,  amidőn  végső  földi   utadra   kísérünk. Éljen soká!

Az  Aranyháría  asztaltársaság  kórusban  zengte  az  „Éljen  soká"  című  dalt, amely  máris  úgy  hangzott,  mintha  temetési  kíséret  lenne.  Na,  de  azután  elbúcsúztam  a  hő  keblű  bajtársaktól,   akik  olyan  buzgók  a  temetések  rendezésében.

• Friss Ujság, 1926. április (31. évfolyam, 74-97. szám)1926-04-11 / 81. szám